Több mint hatszázezer halott, több tízezer sebesült, vérben ázó csatamezők, porig égetett városok és tönkretett életek - így zajlott az amerikai polgárháború 1861 és 1865 között. A saját életét sem kímélő katonákat a legnagyobb hősként ünneplő amerikaiak egy gentlemen's agreementtel zárták le az ország történetének legnagyobb vérontását.
Ha végigtekintünk az amerikai polgárháborúhoz vezető okokon, jól látható, hogy az Észak és Dél közti ellentétekbe bele volt kódolva a katasztrófa. A háborúhoz vezető főbb okok:
A belső feszültségek 1860-ban robbantak ki, amikor Abraham Lincoln, a republikánusok elnökjelöltje a választási kampányában egységes államrend bevezetését ígérte. A déliek ezt provokációnak vették, így 1861 januárjában 11 állam lépett ki az unióból. Februárra megalakult a déliek államszövetsége, a Konföderáció; fővárosnak Richmondot, elnöknek Jefferson Davist választották.
A republikánus többségű Észak és a demokrata Dél közti tárgyalások nem vezettek eredményre, a felek nem tudtak kompromisszumot kötni. Kezdetét vette az amerikai polgárháború, az Egyesült Államok történetének legvéresebb háborúja.
Az északiak győzelmével végződő négyéves polgárháborúban 650 ezer katona esett el, de a betegségek és járványok miatt legalább kétszer ennyien haltak bele, és több tízezren nyomorodtak meg. A második világháború áldozatainak számához képest ez nem tűnik soknak, de figyelembe kell venni, hogy mindezt XIX. századi haditechnikával vitték véghez. És ne felejtsük el azt sem, hogy az Egyesült Államok kevesebb embert vesztett a második világháborúban, mint a polgárháborúban (körülbelül 420 ezret).
Az amerikai néplélekről és harci morálról sokat elmond egy (igaz, karikírozott) regényrészlet és egy jellemrajz. A regény Jules Verne: Nyolcvan nap alatt a Föld körülje:
Mr. Fogg éppen be akart szállni a kocsiba, amikor megpillantott egy vasutast. Odalépett hozzá.
– Kedves barátom, ugye, ma valami verekedés volt San Franciscóban? – kérdezte tőle.
– Meeting volt, uram – felelt a vasutas.
– Pedig úgy vettem észre, meglehetős nyugtalanság uralkodott az utcán.
– Egyszerű meeting volt; választásra készülődnek.
– Nyilván vezérkari főnököt választanak? – kérdezte Mr. Fogg.
– Dehogy, uram, békebírót.
Ami a jellemrajzot illeti, az az északiak tábornokáé, George Armstrong Custeré. Custer vérbeli katona volt, aki rohamoknál élharcos volt, de visszavonulásnál utolsónak maradt, nem ismerte a félelmet, kegyetlen és szigorú volt, és a beosztottjai sem kedvelték. Custer a saját katonáit is megkorbácsoltatta és kopaszra borotváltatta, amikor fosztogatáson kapta őket, és úgy tartotta, hogy jót tesz a morálnak, ha elrettentő példaként agyonlő egy dezertőrt. (Tény, hogy ezek után senki nem mert lelépni a seregéből.)
Viszont Custer remek harcos és jó stratéga volt. Igaz, a megítélése később sokat változott; általában kiváló harcosnak, a polgárháború romantikus hősének tartják, de a ma már nehéz megmagyarázni, hogy 1868-ban hazafias szükségszerűségből rendezte azt a borzasztó mészárlást az indiánok ellen a Washita folyónál.
A történészek azzal érvelnek, hogy abban a korban a csata legvéresebb hőse volt a legnagyobb hős, és Custer nem törődött vele, hogy hány katonája megy rá a győzelemre. Bár ő produkálta a legnagyobb veszteséglistákat, magát sem kímélte: olyan slampos volt, mint egy disznó, a csatákban napokig nem evett és aludt, és általában csak a bajusza miatt lehetett megkülönböztetni egy T–800-as Terminátortól.
Ilyen katonákkal vívták az amerikai polgárháborút. Az ország történetének legvéresebb összecsapása, az 1863-as gettysburgi csata – a háború egyik fordulópontja – csupán három napig tartott, de 51 ezer halott maradt a csatatéren.
Ulysses S. Grant tábornokot 1864 márciusában nevezték ki az Egyesült Államok hadseregének élére. Az északiak létszámbeli fölénye már itt is megmutatkozott: 120 ezer katonával kezdték el üldözni Robert E. Lee tábornok 64 ezer fős hadseregét. A folyamatos támadások kisebb csatákba torkolltak, de a néhány napos ütközetek gyakran a szörnyű vérontásról szóltak. A Cold Harbor-i csatánál Lee seregei húsz perc alatt hétezer északi katonát öltek meg, de a tábornoknak ez volt az utolsó nagyobb győzelme.
Szeptemberre a nyugati seregek parancsnoka, William T. Sherman bevette Atlantát, a déliek egyik legfontosabb központját; itt volt az ország egyik legnagyobb lőszerraktára is. A győzelem jelentőségét jól mutatja, hogy részben ez segítette elő Lincoln újraválasztását.
A déli főváros, Richmond ostroma röviddel azután kezdődött, hogy az uniós Potomac hadsereg átkelt a James folyón 1864 júniusában. Petersburg és Richmond bevételével Grant abban reménykedett, hogy elvághatja az utánpótlási vonalakat, és evakuálásra kényszerítheti a Konföderációt.
1865 elején az unió csapatai végigzúzták Virginia államot, és visszaszorították a Konföderáció katonáit. Lee már a visszavonulást fontolgatta, mert tudta, hogy a helyzetet tarthatatlan, de az Unió lépett először. Április 1-jén Philip Sheridian tábornok lovassága lecsapott Lee seregeire Five Forksnál; a csatában az Unió ezer katonát veszített, de győztek, több ezer foglyot ejtettek, és átvették az uralmat Five Forks fölött. Az itteni vasútvonal volt a Konföderáció egyik legfontosabb ellátási pontja, és ez is az északiak kezébe került.
Április 2-án az Unió csapatai bevették Petersburgöt és Virginiát. Lee hadserege Észak-Virginiából nyugat felé próbált elmozdulni, hogy egyesítsék az erőiket Joseph E. Johnston tábornok hadseregével. Lee úgy tervezte, hogy Észak-Karolinában egyesítik az erőiket, de ezért cserébe viszont április 3-án fel kellett adniuk a fővárosukat, Richmondot is.
Grant tábornok csapatai feltartóztatták a visszavonulást, és a virginiai Appomattox folyónál megállásra kényszerítették Lee csapatait. A három oldalról is bekerített délieknek kevés tartalékuk volt, a katonáik sorra dezertáltak, és Lee sem volt hülye: felmérte az ellenfelei létszámfölényét és túlerejét, így hajlandó volt tárgyalni a megadásról. Tudta, hogy minden más döntés az öngyilkossággal érne fel.
A fegyverletételi ajánlatot Grant fogalmazta meg. Az első javaslatot Ely S. Parker, egy indián mérnök vitte Lee tábornokhoz. A jogi képzést is kapott Parker volt Grant főhadsegédje; a polgárháborús érdemei miatt később, az indián háborúk idején komoly szerepe volt a harcoló felek közti tárgyalásokon. Parkeré volt az a másolópapíros notesz, amin Grant három példányban megírhatta a megállapodás első vázlatát.
A szövegen Grant és Parker közösen dolgoztak. A feladatot valójában Grant segédtisztjének kellett volna elvégeznie, de a történelmi feljegyzések szerint ő túl megilletődött volt ahhoz, hogy egy ilyen fontos dokumentumot a saját kezével jegyezzen, így Parkerre hárította a feladatot. A kézírásos tervezetet Parker egészítette ki a tábornok saját kiegészítő javaslataival: a kész lapokat egy nagyobb papírra rögzítette, hogy a saját kézírásával igazolhassa a dokumentum hitelességét, illetve azt, hogy a változtatásokat Grant kérésére írta a szövegbe.
– írta Grant 1865. április 7-én Lee tábornoknak.
– írta a válaszában Lee.
A tábornokok a következő két napban több levelet is váltottak; Grant és Lee végül április 9-én találkoztak egy helyi farmer, Wilmer McLean udvarházában.
„Beléptünk, és ott találtuk Grant tábornokot egy márványasztalnál ülve, a szoba közepén. Lee egy ovális asztalkánál ült az ablak közelében, azzal az ajtóval szemközti sarokban, amin beléptünk, és megláttuk Grantet. Halkan léptünk be és csendben a szoba falaihoz húzódtunk – valahogy úgy, mint amikor egy betegszobába lép be az ember, és látja, hogy a beteg állapota mennyire súlyos” – emlékszik vissza a tárgyalások hangulatára Horace Porter tábornok.
A tárgyaló felek csendben ültek, három méterre egymástól; a szobában tapintható volt a feszültség. Végül Grant szólalt meg először.
– Találkoztam már egyszer önnel, Lee tábornok, amikor még mindketten Mexikóban szolgáltunk. Egyszer átjött Scott tábornok főhadiszállásáról, hogy megnézze Garland egységét, ahol én is szolgáltam. Mindig is emlékeztem önre, és azt hiszem, bárhol felismertem volna.
– Igen – válaszolta Lee. – Tudom, hogy akkor találkoztunk, és gyakran eszembe jutott. Próbáltam felidézni, hogy nézhetett ki, de soha nem tudtam visszaemlékezni a legapróbb részletre sem.
A déliek elvesztették a polgárháborút, Grant mégsem kényszerítette megalázkodásra Lee tábornokot – tisztelte annyira, hogy nem szabott más feltételt a megadáson kívül.
Április 9-én aláírták a háborút lezáró békeszerződést. Az alapkérdésen kívül mindenben Lee akarata érvényesült: emberei szabadon elvonulhattak, megtarthatták személyes tárgyaikat, sőt még lovaikat is. Ehhez Lee külön ragaszkodott: a tavaszi mezőgazdasági munkákhoz szükségük volt a lovaikra. Grant ebbe beleegyezett, és azt is hagyta, hogy a déli tisztek megtartsák az oldalfegyvereiket.
A háborúban részt vevő déliek amnesztiát kaptak, és szabadon hazatérhettek. A nagyobb harcok ekkorra már befejeződtek. A polgárháború ugyanakkor a Konföderáció bukásával zárult; Washingtonnak oka volt ünnepelni, de a déliek tragédiaként élték meg a történteket.
Április 14-én felhúzták az Egyesült Államok zászlóját a Sumter-erődre is. Aznap este Abraham Lincoln elnök színházba ment – ekkor ölte meg az orgyilkos John Booth Wilkes. Lincoln másnapra belehalt a sérülésbe; már nem érte meg, ahogy az utolsó konföderációs csapatok is feladják a harcot, és kézre kerítik a déliek elnökét, Jefferson Davist.