Houston, problémánk adódott.

A rádióüzenet 1970. április 13-án, este kilenc után néhány perccel érkezett James A. Lovell parancsnoktól. A két nappal korábban elstartolt Apollo–13 három űrhajóst szállított a Hold felé: magát Lovellt, John L. Swigertet és Fred W. Haise-t. Ez lett volna az amerikaiak harmadik leszállási kísérlete a Holdon. Hogy ez mégsem sikerült, arról épp a Lovell által említett probléma tehetett.

Az Apollo–13 útja addig zavartalan volt. Az április 11-i fellövés után az egyik meghajtófokozat a kelleténél korábban állt le, de még ez sem okozott fennakadást. A közvélemény akkoriban már rutinszerűnek tekintette a Hold-utazásokat, így az esemény nem kapott kiemelt figyelmet a média részéről; a teljes közvetítést csak a NASA irányítóközpontjában lehetett látni. A tévétársaságok néhány rövidebb bejelentkezést leszámítva nem foglalkoztak a küldetéssel.

Az április 13-i tévéadás után a legénység újraindították a hőkiegyenlítő forgatását – az adás idejére le kellett állítani, hogy az antenna a Föld felé mutasson. Az irányítás rutinmérést kért az oxigéntartályok szintjéről. Amikor Swigert beindította a gázt megkeverő ventilátort, az űrhajót egy robbanás rázta meg, és beindult a fő vészjelző. Ekkor hangzott el a legendás mondat Lovelltől (a filmmel ellentétben nem jelen időben): Houston we've had a problem.

A legénység eleinte azt hitte, a robbanás a holdkompból jött, és nem a parancsnoki modulból. Az irányítás is a probléma okát kereste, de annyi műszer mutatott fals értékeket, hogy nehéz volt kiszűrni, mivel lehet a baj. Aztán Lovell kinézett az ablakon, és látta, hogy valamilyen gáz szökik az űrbe a hajóból. Rájött, hogy az oxigéntartály robbanhatott fel, és megértette, mekkora a baj. Az űrhajón mindent áram működtetett: a navigációs rendszert, a létfenntartó berendezéseket, a kormányzást és a vízellátást is.

Ez már érdekelte az újságírókat. A legénység 320 000 kilométerre volt a Földtől, egy tönkrement űrhajóval, annyi árammal, amennyi az akkumulátorokban maradt, fogyó vízkészlettel és megbízhatatlan műszerekkel. Borítékolható volt a katasztrófa.

A megoldást az Aquarius, az Apollo–13 holdkompja jelentette. A holdraszálláshoz használt űrkompnak teljesen feltöltött akkumulátora, működő hajtóműve, valamint víz- és oxigénkészlete volt, így az irányítás utasította az űrhajósokat, hogy költözzenek át a holdkompba, vigyék át a navigációs adatbázist a parancsnoki modulból, és készüljenek fel az evakuálásra. Minderre összesen 15 percük volt.

Az űrbeli túléléshez három dologra volt szükség: levegőre, vízre és elektromosságra.

• Nem elég, ha van levegő, az is fontos, hogy tiszta legyen. A leszállómodulban csak 45 órányi levegő volt, de a holdsétákra szánt szkafanderek tartályai, illetve az űrhajóból átvitt tartalék palackok hazáig elég levegőt biztosítottak. Az űrhajóban lítium-hidroxid szűrőkkel vonták ki a szén-dioxidot az elhasznált levegőben, és ezeket időnként cserélni kellett, de a holdkompban és az űrhajóban más-más szűrőket használtak. 36 órával a robbanás után a szén-dioxid koncentrációja veszélyes szintet ért el. A földi irányítás segítségével az űrhajósok ragasztószalaggal, kartonlapokkal és műanyag zacskókkal barkácsolták össze az űrhajó szűrőit a leszállóegység szellőzőrendszerével, hogy ne fulladjanak meg.
• A hűtővíz fontosabb, mint az ivóvíz. A vízutánpótlás kérdése sem volt megoldott. Az űrhajó berendezései és műszerei vízhűtéssel működtek, anélkül 7-8 óra alatt elromlottak. Az irányítás úgy kalkulált, hogy a víztartalék nagyjából 5 órával a Föld légkörébe való visszatérés előtt fogyott volna ki, ezért az űrhajósok a fejadagjukat napi 2-3 deciliterre korlátozták. A kiszáradás miatt a három űrhajós összesen 15 kilót fogyott.
• A fedélzeti elektronika fontosabb a központi fűtésnél. Az elektromos energia nagyobb problémát jelentett. A robbanásban az elektromos rendszer és a tartalék akkumulátorok nagy része megrongálódott, így a visszaúthoz kikapcsolták a nem létfontosságú rendszereket. A fogyasztást így az ötödére csökkenthették, de mivel a légkondicionálás nem működött, és a kieső rendszerek sem termeltek hőt, a leszállómodulban kuporgó űrhajósok csaknem négy napon át 3 Celsius-fokban fagyoskodtak.

A visszatérés nem volt egyszerű. A holdkomp hajtóműve nem volt elég erős egy olyan pályakorrekcióhoz, amivel az eredeti visszatérési útvonalra lehetett volna állítani, és a robbanás után kiáramló gáz egyébként is kimozdította az űrhajót a korábbi helyzetéből.

A holdkompot emiatt szabad visszatérési pályára állították: az Apollo–13 legénysége berepült a Hold mögé, hogy az égitest gravitációscsúzli-hatását (gravitational slingshot) kihasználva a legkisebb energiabefektetéssel térhessenek vissza a Földre. Ezzel a manőverrel az ember vezette űreszközök közül valószínűleg az Apollo–13 jutott a legmesszebb a Földtől.

A repülés 105. órájában egy utolsó pályakorrekciót kellett végezni. Ekkor már sem a navigációs számítógép, sem a parancsnoki modul nem üzemelt, így az űrhajósoknak manuálisan kellett elvégezniük a manővert. A rendszert a megfelelő pillanatban kellett újragyújtani, és helyes pozícióba állítani. A navigáció ekkor már nem működött, így két fix tájékozódási pontot használtak: a Földet és a Holdat. A 14 másodperces manőverhez Lovell gyújtotta be a hajtóműveket és kormányzott fel-le irányban, Haise kezelte a jobb-bal irányokat, és Swigert időzített. A módosítás hibátlan volt, az Apollo–13 zavartalanul haladt a belépési pont felé.

Négy órával a visszatérés előtt az űrhajósok leválasztották a sérült műszaki egységet; csak ekkor látták, hogy az oxigéntartály robbanása milyen pusztítást okozott. Két órával később átköltöztek a parancsnoki modulba, az Odyssey-be; egy megfordított tápvezetékkel nyerték ki az energiát a holdkomp akkumulátoraiból. A modulról rövidesen leválasztották az Aquariust; megkezdődött a visszatérés a légkörbe.

Az akkoriban használt űrhajók visszatérését néhány perc rádiócsend kísérte, mivel a légköri súrlódás ionizálta a levegő, és ezen nem jutottak át a rádióhullámok. Az Apollo–13-nál ez a csend hat percig tartott, így mindenki a legrosszabbtól tartott. Ennek ellenére hibátlan leszállást hajtottak végre a Csendes-óceánon, 6,3 kilométerre a kijelölt Iwo Jima repülőgép-hordozótól. Április 17-én a küldetés befejeződött: a NASA sikerrel oldotta meg minden idők legnagyobb volumenű űrbéli mentőakcióját.

Emberi mulasztás, majdnem élőben

Sikeres kudarc – így értékelte a NASA a történteket. Az űrhajósok ugyan nem jutottak el a Holdra, de figyelembe véve, hogy mennyit kellett improvizálniuk, hogy mennyire ki kellett számítani az energiatartalékokat, és hogy mekkora volt a kockázat, az is kész csoda, hogy a legénység sikeresen visszajutott a Földre.

A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a balesetet műszaki hibák és emberi mulasztások kombinációja okozta. Az oxigéntartályokat működtető elektronikát eredetileg 28 voltos feszültségre tervezték, de később átalakították 65 voltosra. Az egyik termosztátot viszont nem cserélték le, így a magasabb feszültség túlhevüléshez vezetett.

A tartály maximális működési hőmérséklete 80 Fahrenheit-fok volt; az ellenőrző hőmérőt 100 Fahrenheitig kalibrálták. Az utolsó tesztek egyikén újabb hibát észleltek az oxigéntartálynál: néhány cső meggörbült, ami azzal járt, hogy a folyékony oxigént csak enyhe túlmelegítéssel lehetett elpárologtatni és kiüríteni a tartályból. A mérnökök ezt nem tartották olyan jelentős kockázatnak, hogy a csere miatt elhalasszák az indulást.

Mindez azzal járt, hogy a termosztát brutális túlmelegedéssel üzemelt. A becslések szerint 800 Fahrenheit-fokra hevülhetett fel, de az ellenőrző műszer ebből csak százat mutatott, így az űrhajósok nem gyanakodtak; ők úgy tudták, amúgy is enyhe túlterheléssel dolgoznak. A túlhajtás a tervezett néhány nap helyett órák alatt elpárologtatta a cseppfolyós oxigént, és túlnyomást hozott létre a tartályban. Az Apollo–13 gyakorlatilag időzített bombaként repült. A tartály 8 óráig bírta a túlterhelést, mielőtt felrobbant – kevésen múlt, hogy nem élő adásban történt a baleset.