– Whaaam! – üvöltötte felém a szedett-vedett ruhába öltözött idős fekete nő, aki a Jimbo's Hamburger Palace nevű zsírbüféből kifelé menet megállt az asztalunknál. Majd kiesett a számból az extra sonkaszelettel tocsogósra zsírosított deluxe hamburgerfalat.
– Whaaam! Whaaam! – folytatta, és akkor már leesett, hogy talán az oldalra fésült hajam idézte fel benne a fiatal George Michaelt az artikulálatlan üvöltéssel emlegetett zenekarból. A falatot lenyelve elmormoltam egy béna hellót, abban reménykedve, hogy gyorsan oldódik a helyzet, és ennél többre nem voltam képes, mert már lassan huszonnégy órája voltam fenn, minden energiámat elvitte a transzatlanti út.
A néni gyorsan kereket oldott, és csak a kirakatüvegre helyezett rúzslenyomata őrizte egy ideig az emlékét. Könnyen lehet, hogy a Youtube-on is akad róla videó, mert a zsírbüfében mások is szórakoztatónak találták a jelenetet, és az első üvöltés után előkapták a péklapát telefonjaikat, hogy felvegyék a történéseket.
Így teltek az első perceim Harlemben, New York hírhedt feketenegyedében, amiről azt mondták az útikönyvek, hogy már nem veszélyes környék. Arról ugyan nem írtak, hogy még mindig padlótól a plafonig mocskos, de azt túl lehet élni, míg a korábban népszerű 45-ös kaliberű pisztolyokból kiinduló fejlövést nem igazán. A biztató leírások alapján foglaltam le itt egy olcsó szobát a 135. utca és a Malcolm X sugárút sarkán, mégpedig azért, hogy az Acer, a tajvani számítógépgyártó vállalat bemutatójának farvizén beszámolhassak az amerikai űripar és a tömegszórakoztatás keresztmetszetében lévő kiállításokról.
Első utam az Intrepid
Rosszul indult a nap, majdnem belefulladt a végtelenített vízszintes esőbe, és csak az mentette meg a túrát, hogy a múzeumban gigantikus ventilátorok segítségével demonstrálták a repülőgépek szárnyára ható felhajtóerőt, ami a csuromvizes pólót érő erős légáramlat szárító hatását is nagyszerűen bizonyította.
Bár az Intrepid Múzeum többnyire arról szól, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadserege milyen nagyszerű eszközökkel gyilkolta halomra az ellenségeit a második világháborúban és a vietnami csatákban, a sarokban azért elfért a hidegháborús űrverseny néhány relikviája is. Űrkapszulák, kesztyűk, és itt tárolják a valódi űrbéli bevetésen kereken 0 percet eltöltő Enterprise űrsiklót is (ez volt ugyanis a prototípus), aminek a szárnyai alatt – szó szerint értve – sebtiben berendeztek egy Hubble@25 kiállítást az űrtávcső huszonötödik születésnapjára.
Tulajdonképpen ez adta a látogatás apropóját, hiszen az a szülinap épp most van. A Hubble@25 kiállításnak ez ideális hely, mert nagyon jó hozzá a körítés. Amíg ott voltam, élő kapcsolatban voltam a tizenéves lányommal Google Hangoutson, lefotóztam neki egy egyik Szojuz űrkapszulát, és az első kérdése az volt: Bele lehet ülni?
az odalátogató helyi kisgyerekek lökdösődtek, hogy befészkelhessék magukat az űrhajósok helyére. Így elég könnyű inspirálni a következő generációkat, hogy mennyire menő dolog az űrutazás.
Maga a Hubble-kiállítás kevesebbet adott, mint amire számítottam. Azt reméltem, hogy legalább odatesznek egy 1:1 arányú másolatot az űrtávcsőről, ha már ilyen jól pörög a 3D nyomtatás, de a jól finanszírozott alapítványnak is csak egy ereszcsatorna méretű makettre futotta. Ezen kívül kitettek egy rakás gyönyörű fényképet, amit az űrtávcsővel készítettek a távoli galaxisokról.
Nagyjából azt kapjuk, mint amikor a NASA vagy az ESA weboldalán rákattintunk a Hubble legnépszerűbb űrfelvételeire. Az igaz, hogy a Teremtés oszlopai sokkal jobban mutatnak embernagyságú poszterként, mint a laptopunk kéttenyérnyi kijelzőjén, de mégsem olyan jól, mintha az egészet kivetítették volna elénk egy IMAX-vászonra.
Egyetlen dolog fogott meg, de az is csak a szánalmasan himihumizós magyar politikai valóság miatt:
Nem rejtették véka alá, hogy a másfél milliárd dollár amerikai közpénzből megvalósuló űreszköznek rosszul csiszolták a fő tükrét, és emiatt az általa fotózott képek használhatatlanul homályosak voltak. Shit happens – ahogy az amcsik mondanák, és ott állt a kiállításon az is, hogy azóta már kétszer lecserélték az elrontott műszert, ennek köszönhetjük a tudományos világszenzációnak mondható felvételeket.
A nehézsúlyú bokszoló Mike Tyson nevét valószínűleg többen ismerik, mint Neil deGrasse Tysonét, pedig az évtizedek alatt síkhülyére vert sportembernél valamivel többet adott a világnak az Amerikai Természettörténeti Múzeumhoz tartozó Hayden Planetáriumot vezető deGrasse. A kefebajuszos tudós tíz ismeretterjesztő könyvet írt, a pár hete futó tévéműsorában hírességek segítségével népszerűsíti a csillagászat tudományát, és milliók olvassák Twitteren a rövid megjegyzéseit.
If you're curious: First mammals to orbit Earth, in order: Dog, Guinea Pig, Mouse, Russian Human, Chimpanzee, American Human.
— Neil deGrasse Tyson (@neiltyson) April 12, 2015
A második utam Central Park oldalában található Hayden Planetáriumba vezetett. A múzeum minden egyes szegletében érezhető volt, hogy az amerikaiak jól el tudják adni a dolgokat, legyen az cukros víz vagy éppen asztrofizika. Egy sötét terem fogad, ahol tévéken futó videókkal hangolnak rá a témára. A kijárat a Csillagok háborújából ismert űrhajókéra emlékeztet, ami meglepő, mert Neil deGrasse Tyson nem a jedikről szóló mesesorozatot kedveli, hanem a tudományos szempontból pontosabb Star Treket.
A műsor majdnem olyan látványos volt, mint a Csillagok között című mozifilm, amit pár napja a repülőúton néztem végig, azzal a különbséggel, hogy mentes volt minden fikciótól és a nyálas családi drámától. Nemcsak a térhatású űrszondákat, magukba szippantó univerzális ködöket és galaxisokat ábrázoló animációk miatt volt lenyűgöző a show, hanem mert teljesen friss volt a tartalma, mintha csak a legutóbbi cikkeinket foglalták volna össze a sötét anyagról, a Planck űrszonda felfedezéseiről és egyéb csillagászati eredményekről.
Az előadásról kilépve a Heilbrunn Kozmikus Ösvényen sétáltam végig a világegyetem 13 milliárd éves történelmét bemutató tárlaton, és akkor már úgy éreztem, hogy aki New Yorkba látogat, az akkor is pár nap alatt képbe kerül a csillagászat mai állásával kapcsolatban, ha egyébként az év maradék 363 napján kukoricaföldeket művel valami isten háta mögötti farmon. Ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy Budapest még hihetetlenül messze van a világegyetem központjától.