Bő egy milliárd forintnyi EU-s pénzből fejlesztették az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkot, megnéztük, lett-e ebből nemzeti Disneyland, mik a magyarság legfontosabb kulturális értékei, érdemes-e elvinni a gyerekeket, ha az osztállyal amúgy nem mennének. Nem vagyunk meggyőzve.
Most egy köszöntőlevelet fogok az igazgató úrnak készíteni
– mondta ünnepélyesen a kamáslis, csokornyakkendős hopmester az ópusztaszeri fejlesztéseket prezentáló sajtóbejáráson, majd az oklevél-generátorhoz lépett. Birtoklevelet is gyárthatott volna az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark most XIX. századi jelmezbe öltözött alkalmazottja, de ettől eltekintett, talán mert mégis csak állami intézményről van szó.
Hogy érdemes-e eljönni erre a jó nagy, és nagyon eklektikus dolgokat elég sok pénzért mutogató területre, amit három éve hivatalosan nemzeti emlékparkká nyilvánítottak, bármit is jelentsen ez? A most átadott fejlesztések erről nem győztek meg. Több, mint 1 milliárd forintnyi EU-s pénz ment el, az eredmény pedig egy új látogatóközpont és egy épület a műszaki részeknek — no meg kibővítették az egyik épületben lévő kiállításokat.
Az 1 milliárd nagyja érezhetően a látogatóközpontra ment el - szép, de nem túl nagy épület konferencia- és vetítőteremmel - de ezt az átlaglátogató valószínűleg mérsékelten fogja élvezni, az ő eligazításához, meg egy új kávézóhoz aránytalan is lenne ekkora nagyságrend. Hogy minek a konferenciaterem? Kertész Péter igazgató azt mondta nekünk, hogy szeretnék az Emlékparkot bevinni a tudományos vérkeringésbe, miután ezt az inkább a gyerekeknek szóló programokat kínáló intézményt az ő bevallása szerint is lenézte korábban a szakma.
Az Emlékpark finanszírozásán az dobott nagyot, hogy három éve az állam lett a fenntartó. Addig az intézménynek saját bevételekből kellett volna eltartania magát, de a környéken kifejezetten drágának tartott szolgáltatás nem vonzott annyi látogatót, hogy erre esély legyen. Azóta van már állami költségvetési forrás. Idén ez 228 millió forint, így nem fenyeget a veszély, hogy az intézmény csődközelbe kerül, mint annak idején Feszty Árpád, az Ópusztaszeren megtekinthető fő attrakció alkotója.
Az 1896-os millenniumi kiállításra készült gigantikus Feszty-körkép egy kísérleti atomreaktorba oltott gyenge beton-Makovecz utánzatra emlékeztető nyolcvanas évekbeli épületben van. Ez a rotunda, földszintjén a honfoglalást a nemzeti romantika által elképzelt módon megjelenítő, kétséges művészeti értékű, ámde 120 méteres körpanorámával. A felsőbb szinteken pedig láthatók azok a kiállítóterek, amelyeket most alakítottak át. Hogy itt mi van?
Egyfajta nemzeti tabló akar ez lenni hungarikumokkal, különféle történelmi alakok és események megidézésével, de számunkra nem igazán vált világossá a koncepció. Az igazgató azt mondta, hogy az emlékparknak a magyarság egész történelmét kell megmutatnia, úgyhogy bizonyára a kiállított darabokról érezték úgy, hogy esszenciálisan magukban hordozzák a nemzet sorsát. A magyarság lényegét a foglalkoztató teremben eszerint a következő tárgyak jelenítik meg:
Van egy külön hungarikumterem, itt most éppen a betyárvilágról és a karikás ostorról van szó, (ami ugyan még nem hungarikum, de egyszer majd az lehet), nemsokára a szegedi papucsról és a Pick szalámiról lesz. Mellette a kisebb moziterem, ahol Baltavári Tamás és a Történelmi Animációs Egyesület 3D-s kisfilmjeit lehet megnézni, most nekünk éppen a pozsonyi csata rekonstrukciójából vetítettek egy részletet - ugyanez az Indavideón is látható.
A Jobbik által állandó hivatkozási ponttá tett 907-es, a keleti frankok felett aratott győzelem elég hangsúlyos az Emlékparkban: ez az egyik a három csata közül, amelyről a kiállítótérben is külön anyag van. Ezt Kertész Péter igazgató az Indexnek azzal magyarázta, hogy a pozsonyi csata emléke szorosan kapcsolódik Ópusztaszerhez, hiszen Árpád fejedelem egyes vélemények szerint „ebben az első nagy magyar honvédő háborúban” halt meg.
Más kérdés, hogy történelmi források nem igazolják, hogy az idős Árpád valóban ott lett volna a különben tényleg fontos pozsonyi csatában. Igaz, maga a Pusztaszer-kultusz megalapozottságát is erősen kétségbe vonják a történészek. Ez egyedül Anonymusnak egy nagyon kétséges állítására megy vissza, mely szerint a honfoglalók Szerinek nevezték azt a helyet, ahol az utóbb első országgyűlésnek látott esemény megtörtént. Bár ezt már a XIX. században is légből kapottnak gondolták, Thaly Kálmán, a nemzet dicső múltját a szikár tényeknél más ügyekben is fontosabbnak tartó történész mégis keresztülvitte, hogy itt emeljenek Árpádnak 1896-ban emlékoszlopot.
Az Árpád-kultusz hatására Pusztaszer később a turánisták és a két világháború között megjelenő kisebb pogány csoportok fontos helyszínévé vált, miközben a keresztény magyarok számára is egyfajta nemzeti zarándokhely és politikai rituálék színtere lett. Mint Kovács Ákos néprajzkutató írta tanulmányában, a két világháború alatt az irredentizmus szelleme hatotta át az ópusztaszeri ünnepségeket; az Árpád-búcsúkon ősmagyarnak mondott ételeket ettek, miközben tárogatón játszották a Hiszekegyet. Már ekkor született terv arra, hogy az állam vegye meg a területet, és hozzon létre nagyszabású nemzeti parkot, hogy „erre a szent helyre minden magyar életében legalább egyszer elzarándokoljon”.
Most a vendégek nagyjából fele osztálykirándulásokon érkezik ide. A Nemzeti Emlékpark vezetése azt szeretné, ha több napot is maradnának a látogatók, szerintük a számtalan látnivaló miatt három napot is érdemes itt tölteni. Hiába van azonban egy kihasználatlan jurtakemping az Emlékparkban, erről minket még nem tudtak meggyőzni. Bár azt hangsúlyozták, hogy az új kiállítások interaktívak, színesek-szagosak, követik a trendi élménycentrikus múzeumi gyakorlatot, nekünk úgy tűnt, hogy ennél kevesebből sokkal többet ki lehetne hozni, olyasmit, ami tényleg izgalmas felnőtteknek és gyerekeknek is.
Most lett egy antropológiai és egy régészeti terem, meg egy kicsi numizmatikai kiállítás, de ezekben továbbra is a vitrinek dominálnak. Korszerű vitrinek, kétségtelen, de azért a kontinensen van néhány ilyen szintű vitrin, ezt nem lehet tagadni. Néhány teremben meg mintha teljesen véletlenül összedobált dolgok lennének egymás mellett. Az Árpád-házi királylányok tablójával szemben egy telefonfülkében lehet megadni a születésnapunkat, hogy megtudjuk, mi történt még aznap a világban, aztán Karády Katalinnal csinálhatunk közös fotót, de ebben az eklektikában semmi különösebben szórakoztató nincs, Walt Disneysre hajazó történelmi élménypark helyett inkább szegényes és elég fantáziátlan egyveleget láthatunk.
Van még egy XIX. századi „kisvárosi promenád”, aminek annyi az indoka, hogy Feszty Árpád is ekkor élt. Itt a fő attrakció, hogy lehet fényképezkedni a minipanoptikum viaszbábuival, de Feszty vidéki házának a részleteivel is külön terem foglalkozik. A nem túl sikeres és erősen vitatott életművű festő indokolatlanul főszereplő ebben a célja szerint a nemzet legfőbb kulturális értékeit megjelenítő intézményben; mintha a romantikus honfoglaláskultusz silányabb másodvonalának a művészeti vállalkozója maga válna kultusz tárgyává.
Nemzeti giccset nemzeti értékként eladni, hozzátenni még azt, ami eszünkbe jut a magyar történelemről különösebb gondolkodás nélkül, és az egészért elkérni egy kétgyerekes családtól 12900 forintot - most ezt tudja a Nemzeti Emlékpark. Középkori birtoklevelet viszont magunknak is csinálhatunk itt, költségvetési támogatást ugyan nem kapunk rá, de legalább lehet posztolni Facebookra.