Épp ma negyven éve, 1975. július 17-én, valahol Franciaország felett 222 kilométeres magasságban kinyílt a dokk az összekapcsolódott Szojuz és Apollo űrhajók között. Thomas P. Stafford parancsnok oroszul köszöntötte szovjet kollégáját, Alekszej Leonovot, aki angolul válaszolt. A két férfi kezet fogott a zsilipkamrában, és abban a percben véget ért a két szuperhatalom közötti űrverseny. Az űrhajósok kézfogása azt is jelentette, hogy a hidegháború napjai meg vannak számlálva.
A két nagyhatalom közös űrrepülésének ötlete már 1970-ben megfogalmazódott, mint az enyhülés, és a békés egymás mellett élés szimbóluma. Két évbe telt, mire Nixon és Brezsnyev tető alá hozta a megállapodást, és még háromba, mire a két űrhivatal technikailag is felkészült a feladatra. Időközben tombolt a vietnami háború, ahol a két ország közvetetten ugyan, de egymás ellen harcolt semleges pályán, Nixon botrányos körülmények között lemondani kényszerült, szóval a közös űrrepülés megszervezése finoman szólva is emberfeletti diplomáciai kihívás volt mindkét oldalról. És egyben technikai is: a felkészülés kellős közepén a szovjet Szojuz-11 tragédiájával az emberiség feljegyezhette az első hősi halottait az űrben. Óriási tét forgott kockán: ha bármilyen baleset történik, az automatikusan egymásra mutogatáshoz vezetett volna, és tönkrevágja a két nagyhatalom közti enyhülés folyamatát.
A hetvenes évek elején, mivel a Holdra szállással az amerikaiak megelőzték a szovjeteket, az űrverseny új terepen folytatódott, a cél az állandó, Föld körül keringő űrállomás megépítése lett. Ezt a szovjeteknek sikerült először elérni, de a siker finoman szólva is felemás volt: a Szaljut-1 alig fél évet töltött odafenn, és mindössze kétszer látogatta meg embert szállító jármű. A Szojuz-10-nek 1971. áprilisában nem sikerült bedokkolni, a 11-nek másfél hónappal később igen. A legénység 23 napot töltött a fedélzeten, majd a visszatérés közben elszökött a levegőjük a leszállókabinból, és mire földet értek, mindhárman halottak voltak. Időközben a NASA megépítette a Skylab űrállomást, ami már nagyobb szerencsével működött hat éven keresztül. Akárhogy is, a két nagyhatalomnak megvolt a technológiája és a tapasztalata ahhoz, hogy a világűrben precízen odakormányozzanak egy mozgó járművet egy állóhoz, majd összekapcsolják a kettőt. A probléma csak az volt, hogy a rutin, a tudás és a bizalom csak a saját technológiával kapcsolatban volt meg, a másikkal nem.
1973-tól kezdve folyamatosan amerikai űrhajósok és mérnökök vendégeskedtek Bajkonurban, és szovjetek Houstonban, hogy kitalálják, hogyan fognak együttműködni a nagy közös repülés során (amit egyébként az oroszok, és a keleti blokk országai azóta is Szojuz-Apollo, a nyugatiak pedig Apollo-Szojuz néven emlegetnek). A bizalom nem volt éppen száz százalékos a két fél között, elvégre úgy kellett megismertetni a másikat a legmodernebb és legtitkosabb műszaki vívmányaikkal, hogy azok használni igen, de lemásolni és továbbfejleszteni azért ne tudják. Az egyik amerikai asztronauta, Deke Slayton évtizedekkel később az önéletrajzi könyvében remek sztorikban meséli el, hogy szívatták az őket napi 24 órában megfigyelő és lehallgató szovjeteket. Egyszer például lefekvés előtt a szállásukon azon viccelődtek egymás között, hogy az orosz űrközpontban milyen unalmas az élet, még egy árva biliárdasztal sincs, sőt, valószínűleg az oroszok azt se tudják, mi az a biliárd. Reggelre egy vadonatúj biliárdasztal várta őket a büfében, mintha csak véletlenül hozatták volna pont akkor Moszkvából.
Hamarosan kiderült, hogy alapvető különbségek voltak a szovjetek és amerikaiak hozzáállásában az űrhajók építéséhez és üzemeltetéséhez. A szovjetek mindent, amit csak lehetett, automatizálni próbáltak, a minimálisra csökkentve a manuális irányítás szerepét, és azzal az emberi hiba lehetőségét. Az amerikaiak éppen ellenkezőleg, mindent az emberi tényezőre építettek, a magasan képzett űrhajósok és az irányítóközpontban dolgozók kezébe adva a kontrollt. Az amerikaiak igyekeztek mindent túlbiztosítani, minden műszerből, alkatrészből volt tartalék, amire át lehetett váltani meghibásodás esetén. A szovjetek ezt pazarlásnak tartották, és inkább nagyobb kockázatot vállalva másra használták a tartalékok helyét. Úgy általában sem volt nagyon fontos nekik a biztonság, ennek tragikus jelképe, hogy egészen a Szojuz-11 balesetéig űrruha nélkül ültek a kozmonauták a kabinban fellövéskor és visszaérkezéskor - így érték el a mérnökök, hogy három ember férjen el a kabinban kettő helyett.
A legnagyobb mérnöki kihívás nem is a két űrhajó egymáshoz navigálása, hanem az összekapcsolódás volt. Ehhez speciális dokkoló egységet kellett építeni, ami az egyik oldalán az Apollo, a másikon a Szojuz dokkjával kompatibilis. Az egész közepére pedig egy zsilipkamra került, ugyanis a két űrhajóban más volt a levegő összetétele és nyomása is. A szovjeteknek emiatt új űrruhát is kellett készíteniük, nehogy tűzveszélyesek legyenek az amerikai fél oxigénben sokkal dúsabb levegőjében. Kisebb diplomáciai bonyodalmat okozott, hogy a kapcsolódásnál melyik űrhajó legyen a passzív, álló fél, és melyik a mozgó, vagyis aktív (ez az űrhajósok szlengjében úgy hangzott, hogy az aktusban ki legyen a fiú, és ki a lány). Az aktív szerep sokkal bonyolultabb és nagyobb felelősséggel jár, így nyilván a tapasztaltabb pilóta és a jobb űrhajó kapja - csakhogy természetesen mindkét fél saját magát gondolta annak. Ezt végül úgy sikerült megoldani, hogy több dokkolást is tartottak, váltott szerepekkel.
1975-re sikerült kiválasztani a történelmi űrrepülés résztvevőit is. A szovjeteknél Alekszej Leonovot és Valerij Kubaszovot (utóbbit öt évvel később Farkas Bertalan űrhajós társaként jegyezte meg örökre Magyarország) várta a világhír, mindketten tapasztalt űrhajósoknak számítottak. Ők lettek volna eredetileg a Szojuz-11 legénysége, de Kubaszov betegsége miatt karanténba kerültek, és a tartalék legénység indult el a tragédiával végződő küldetésre. Az amerikaiaknál Thomas Stafford parancsnok a negyedik űrrepülésére készült már, Vance Brand és Deke Slayton viszont újoncok voltak. Az összes űrhajósnak meg kellett tanulnia a másik nyelvét, ugyanis - szintén diplomáciai okokból - azt találta ki a két csúcsvezetés, hogy az amerikaiak majd oroszul, a szovjetek meg angolul beszélnek, hogy mindenki mindenkit értsen. Ez majdnem így is lett, Stafford brutális oklahomai akcentusa azonban teljesen érthetetlenné tette az egyébként sem kristálytiszta orosztudását. Így végül a protokoll-eseményeken kívül mindenki úgy beszélt, ahogy tudott.
Miután 1975 tavaszán négy alkalommal próbálták el a teljes programot szimulátorban, július 15-én délután elindult a szovjet Szojuz-19-es, majd hét és fél órával később, amikor Föld körüli pályára állt, és megtett három kört a bolygó körül, követte az Apollo is, sorszám nélkül. Ez volt egyébként az Apollo-program 18., és egyben utolsó űrutazása. A missziót a Holdra szállás óta nem tapasztalt médiafigyelem övezte, a propaganda mindkét oldalon a béke és az egykori ellenségek közti barátság szimbólumaként harangozta be jó előre. Ráadásul ez volt az első eset, hogy szovjet űrhajó fellövését élőben közvetítse a tévé.
Két teljes napba került, mire a két űrhajó dokkolási távolságba manőverezte magát, és végül földi idő szerint 17-én, a misszió ideje szerint 51 óra 49 perckor (ez a fellövéskor elindított stopper ideje, ami a földi időzónáktól független), sok millió tévénéző szeme előtt, élő egyenes adásban a két hajó sikeresen összekapcsolódott. Három órával később - ennyi idő kellett a kapcsolat stabilizálásához és a zsilipkamra beüzemeléséhez - kinyílt az ajtó, és a szovjet és amerikai űrhajósok végre találkoztak. “Örülök, hogy látom”, mondta Stafford oroszul, “nagyon boldog vagyok, hogy látom”, válaszolt Leonov angolul, aztán jöhetett a történelmi kézfogás.
A két űrhajó 44 órán át keringett a Föld körül összekapcsolódva. Az öt űrhajós az ideje nagy részét protokollfeladatokkal töltötte, ajándékokat adtak át, tolmácsolták népeik üzenetét, aztán beszéltek Ford elnökkel és Brezsnyevvel, végül oda-vissza megvendégelték egymást, a saját űrhajóikban, és egyúttal a tévénézőknek is megmutatták az űrhajókat. Később gyakorlásképpen még párszor megismételték a dokkolást, és elvégeztek pár tudományos kísérletet is (konkrétan a mikrogravitáció hatását vizsgálták a halikrák fejlődésére). Aludni azért mindenki hazament a saját űrhajójára, és elővigyázatosan magára is zárta az ajtót.
A szétválás után a szovjet űrhajó még kettő, az amerikai hat napot töltött odafenn. És miután az egész világ a béke ünnepeként, az űrverseny befejezéseként és a hidegháború enyhülésének jeleként tekintett az utazásra, a hazaúton majdnem tragédia történt. Az űrhajósok nem zárták le a kabint elég körültekintően, és mérgező nitrogén-tetroxid áramlott be. Brand elvesztette az eszméletét, de Staffordnak sikerült elérni az oxigénmaszkokig, mielőtt ő is így járt volna. Landolás után a három űrhajóst két héten át egy hawaii-i katonai kórházban ápolták.
A közös űrutazás szimbólumának jelentőségéhez, a világot nyomasztó hidegháborús hangulat megtöréséhez mérhető fontosságú a küldetés öröksége is. A Szojuz-Apollo (vagy Apollo-Szojuz) projekt megnyitotta az utat a Mir űrállomáson együtt dolgozó nemzetközi legénységek, majd később az ISS felépítése felé. Az Apollo-modul a Los Angeles-i California Science Centerben, a Szojuz 19-es a moszkvai RKK Energija múzeumban látható a mai napig. 40 éve nem kapcsolták össze őket újra.