Van egy magyar fickó, aki nagyjából kamaszkora óta a világ legjobb természetfotósa. Elképesztő képein hangyák, vízimadarak vagy épp vidrák művelnek elképesztő dolgokat a lehető legnagyobb természetességgel annak ellenére, hogy a kép készítője, Máté Bence látszólag ott ül mellettük, és fotózza őket. Hogy csinálja? Elmentünk Pusztaszerre, hogy megnézzük, és kiderült, hogy tényleg ott ül mellettük, néha hónapokon át.
Máté Bence magyar természetfotós, akit az is ismer, aki igazán nem érdeklődik a hangyák vagy épp a kócsagok mindennapjai iránt. A bunkerépítési mániáját a természet szeretetével különleges módon házasító fényképész több díjat kapott 15 éves pályafutása alatt, mint ahányat hirtelen fel lehetne sorolni. Fotóin a technikai tökéletesség találkozik a sosem látott, egyben megismételhetetlen pillanatokkal. De ami ennél is komolyabb eredmény: bár minden oka meglenne arra, hogy érzékeny művészlélekké váljon és simán összeroskadjon a díjak, az elvárások és a figyelem nyomása alatt, megmaradt barátságos, közvetlen de közben végtelenül profi figurának.
Története az a rokonszenves sikersztori, amibe igazán komolyan senki nem tud belekötni. Az első felszerelését nyúltenyésztésből vásároló, speciális módszereit saját kútfőből kidolgozó kamaszból mára nemzetközileg sikeres üzletember, sokszorosan díjazott fotós, és persze a világ legismertebb pusztaszeri lakosa lett. Amikor nem valamelyik, saját kezűleg épített lesében fotózza az állatokat itthon, Costa Ricában vagy Afrikában, akkor a világon egyedülálló felszereltségű tanyáján fogadja a világ minden részéből érkező vendégeket.
A pusztaszeri tanyát szép lassan fejlesztette tökéletes vadfotós vidámparkká. Mint mondja, akár arra is építhetne üzleti modellt, hogy az eddig megépített, speciális vadlesekből szerzett tapasztalatokat nagyüzemi gyártásba és telepítésbe forgatja át. Építettek is pár lest már a világ legkülönlegesebb helyein, de a sorozatgyártás nem cél. A cél az, hogy az idő nagy részében az legyen a munkája, amit a legjobban szeret csinálni, és ez most 80 százalékban így is van. Szívesen segít másoknak abban, hogy hasonló vállalkozásba kezdjenek, de ő továbbra is a fotózásban leli meg az örömet, és nem a minél több pénzben.
És amikor azt mondja, hogy szívesen segít, az nem üres szófordulat. Ahogy beszélgetünk, tényleg mindenre válaszol, nincs titkolózás. Elmondja, sőt megmutatja a fotók kulisszatitkait, és volt már olyan is, hogy a tanyájára egyértelműen mérőszalaggal, inspirálódni érkező vendégeknek ő maga javasolta, hogy hagyják a mellébeszélést, és kérdezzenek, ő mindent megmutat. „Amikor én kezdtem, nagyon utáltam, hogy a tapasztaltabbak örökké titkolóztak. Minden fotó Belső-Somogyban készült például.” Ő cikksorozattal és egy könyvvel segített, de a hozzá érkezőknek is mindent megmutat. Szerinte attól, hogy valaki másnak jobb lesz, neki nem lesz rosszabb. Sőt, minél több hasonló helyre lenne szükség, mint az ő tanyája. A tájvédelmi körzetben kialakított, tucatnyinál is több les ugyanis nem kizárólag a fotósoknak jó, az élővilág is nyer a dolgon. A mesterséges fészkekben olyan madarak szaporodnak, amelyekről a többség még életében nem hallott, vagy épp fogalma sincs arról, hogy a faj léte veszélyben forog.
A pusztaszeri látogatás során öt lest próbálhattunk ki. Mind az öt egy jól meghatározott céllal épült, jobbára egy faj, illetve egy élőhely szokásait lehet különleges körülmények között megfigyelni. Különleges, mert a fotóst egy olyan üveglap választja el a külvilágtól, amelynek egyik oldala tükrös, így ha az ember képes nagyon csendben maradni, az állatoknak fogalma sincs arról, hogy akár negyven centire tőlük akár hárman is ülhetnek.
Kipróbálhattuk például azt a lestípust, amely a fotós első sikereit hozta. Az itatónak nevezett építmény olyan mesterséges medence, amit a környezetnek megfelelően álcáznak, például faágakkal takarják el a medenceponyvát tartó keretet. Az erdőben kihelyezett műtó egyik végében egy, a földbe leásott, fotós szempontból a vízfelszínnel egy vonalban lévő lest helyeznek el. Mivel a víz nagy kincs a száraz erdőben, a legkülönfélébb állatok jelenhetnek meg. Kisebb vagy nagyobb madarak éppúgy, mint apróvadak, rókák, őzek. Nekünk nem volt ekkora szerencsénk, cinkék és verebek mellett talán egy meggyvágó megjelenése volt a legnagyobb szó, mármint ha nem számítjuk azt a galambot, amit eltartott kisujjal ugyan, de azét lefotóztunk. Bence azt mondja, ő évek óta nem ült be fotózni, talán meg is unta, továbblépett. Meg hát nem is olyan kényelmes, mint a többi les.
A specializált, de azért még mindig halálosan egyszerű, a földbe ásott, tükrös üveggel felszerelt fadoboz szintjén áll meg az a les, ahonnan a búbos bankát fotózhattuk. Pontosabban a búbos bankákat: egy hím a kifejezetten erre a célra kitett és átalakított beton kútgyűrűbe fészkelt tojónak hordta a táplálékot. Egy darabig csak ültünk, aztán megjelent a színen a hím, odaslattyogott a lyukhoz, megvárta, míg a párja kidugja a csőrét, átadta a kaját, aztán huss, már ment is vissza melózni. Két órát ültünk itt, és hamar kiderült, hogy nem is olyan egyszerű, ha az ember nem simán le akarja fotózni a madarat, hanem valami külön ötlete is van arra, mi tehetné különlegessé a képet.
Például reptében, mozgás közben lekapni a bankát. Bencének is volt egy ilyen képe, épp előző este mesélte el, mennyit szívott abban a pár hónapban, amíg végül összejött neki a három szárnycsapást egy képre tennie úgy, hogy a madár maga éles maradt. „Mikor a technikát már összeraktam, azt kellett kivárni, hogy a madár arra repüljön, amerre én akarom, hogy követni tudjam a géppel” – milyen egyszerűen hangzik, nem igaz?
Nem igaz. Én úgy hetven képet lőttem, a legjobb eredmény az volt, mikor az elrugaszkodó madár által felrúgott homokszemcséket már élesen jelentek meg a Canontól kölcsönbe kapott, nagyjából kétmilliós felszerelés kijelzőjén. A záridő, a fényerő, a mélységélesség néha már megvolt, már csak a jó pillanat, és hát igen, a megfelelő gép hiányzott csak. Hiába használtam a cég legújabb, high-end gépét, az 5Ds R-t, ha egyszer azt nem búbos bankák fotózására találták ki. Az 50 megapixeles képeket lövő gép túl lomha volt, míg a mellettem ülő egy másodperc alatt tíznél is több képet kattintott el, én maximum hármat.
Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a három képemből az elsőn még a földön állt a madár, a másodikon már bőven a fókuszponton kívül, jó fél méteres magasságban repült, a harmadikon pedig csak a háttérnek használt fenyőerdő látszott, az sem túl jól. A les és a felszerelés ennek ellenére életem legjobb búbosbanka-fotóihoz segített hozzá, és már azt is tudom, hogy legközelebb mire kell figyeljek. Ja, és lőttem a háttérben diszkréten meghúzódó sárgarigót, no meg az erdőből épp csak kikukkantó őzet (ez utóbbit rossz beállításokkal, rekordközelien alulexponálva).
A harmadik les öt méter magasan volt, másrészt olyan madarakat kellett belőle fotózni, amelyekről még életemben nem hallottam soha. Szalonka... Szalámi... Szakóca... Aztán leírtam, hogy megjegyezzem: szalakóta. Furcsa, hogy még nem hallottam róla, mert papagájszerűen színes madárról van szó, ha meg akarnám mutatni a gyerekeimnek, hogy nem csak veréb meg gólya lakik itthon, tuti a szalakótát hoznám fel példaként.
A les tükörablaka Bence és munkatársai által kihelyezett mesterséges odúra nézett. Eleinte nem is igazán tudtuk, mit is kell fotózni, szóval lett kép széncinegéről és meggyvágóról is, aztán mikor megjött a főszereplő, azonnal tudtuk, hogy ő az. A gyönyörű madár ráadásul duplán jött, a hím és a tojó is szorgosan gyűjtögette az ételt a magasban kirakott fatörzsben elrejtett fészekben sipítozó fiókáknak. Állítólag olyan is van, hogy békával, gőtével vagy siklóval a csőrükben érkeznek vissza a szülők, de nekünk ekkora mázlink nem volt, valami bogárféle vergődött csak a jó modellként viselkedő madár csőrében: a fészektől pár méterre, a fotósok kedvéért mindig megálltak, megmutatták, mit hoztak, és csak aztán vitték oda a fiókáknak a prédát.
Ebben a lesben az is kiderült, milyen nehéz kenyér a természetfotózás: nem elég, hogy a madarak és a technika sem feltétlenül az elvártak szerint működtek, a kinti harminc fok és a szikrázó napsütés odabent nagyjából 45 fokot és nulla belélegezhető levegőt jelentett. Bence elmondása alapján ennek ellenére volt már, hogy a hajnalban a leshez megérkezve egy nagyon másnapos környékbelit találtak a magasban. „Nem mindenki szokott még hozzá ahhoz, hogy errefelé fotózunk, és sok embernek fogalma sincs, mire is jó egy nyakig a földbe ásott, a fák fölé emelt, vagy épp a halastó közepébe betonozott ház, amin nagyon furcsa ablakok vannak” – foglalja össze a fotós, bár mint mondja, azért nagyon sok minden a helyiek segítségével épült. Amikor arról kérdezem, mennyi ideig épül egy les, meglepő válasz jön. „Egy alapszintű les, ami tényleg csak pár falap, némi szigetelés, szóval azt nem nehéz összerakni, mondjuk egy hónap. Az engedélyeztetés tart nagyon sokáig, akár évekig is. Akkor járunk jól, ha magánterületen van a kinézett hely, mert ott csak a tulajjal kell lebeszélni a dolgokat. Ha állami, pláne ha tájvédelmi területen, akkor az nagyon sok papírmunkát jelent, ráadásul valamiért pont nincs olyan űrlap, amin mesterséges szigetekre telepített tó vagy ház építésére lehet engedélyt kérni.”
Ez utóbbi volt a negyedik lestípus, ahová beültünk. Pontosabban először bementünk egy tóparti faházba, ahol a nappaliból nem csak két kétágyas szoba nyílt, hanem egy alagút is, ami a színháznak nevezett, egyedülálló lesbe vezetett a föld alatt. Az U alakú szoba úgy van kialakítva, hogy mélyen benyúl a fotózáshoz ideálisra épített tórészbe, és a két oldalán a napszaktól függően, tökéletes megvilágításban lehet fotózni a környéken gyanútlanul és természetesen viselkedő állatokat. Főleg gémeket láttunk, de voltak kacsák, szarkák, sőt gulipánok és cankók is, de ezeket megnéztem a wikipédián is, mert nem hittem el, hogy ilyen hülye nevű madarak valóban léteznek. Léteznek, annyira, hogy le is fényképeztem őket, miközben ők azt csinálták, amit akkor csinálnak, ha nem repülnek.
Mikor a lesépítés nehézségeiről beszélgetünk, kiderül, hogy azért nem úgy megy ez sem, ahogy eltervezik. Bence mesélt a Costa Ricában épített második lesről, ami hiába pont ugyanolyan, mint a nagyon sikeres első, valamiért ott nem készülnek igazán jó képek. Szó esik arról is, pontosan mekkora szívás is valamit a vízbe építeni. „A víz nagy úr, és minél nagyobb dolgot teszel bele, annál jobban ki akarja dobni magából a felhajtóerő. Főleg a vízállás változása okoz gondot, szóval rá kellett jönnünk, hogy tudunk állandó vízállást teremteni, hogy csak azt a 32 ezer kilónyi erőt kelljen kivédenünk, ami a lesre a méretei miatt hat.”
Az utolsó lestípus valahol félúton van az egyszerű dobozok és a mindennel felszerelt, akár hónapokon át is lakható lesek között. A vidrák fotózására kifejlesztett, a nádas szélén a vízbe és a talajba süllyesztett fémdobozban van áram, ami nemcsak a vakuk és az éjszaka bekapcsolt külső világítás miatt jó, de azért is, mert így van légkondi, ami a párásodás kiküszöbölése miatt fújja a hideget a tükörablak belső felére. De csak oda: nagyjából másfél órát ültünk a dög meleg éjszakában a leginkább vietnami bunkerre emlékeztető körülmények között, mire végre megérkezett a vidra, aki a direkt neki kirakott növendékbusák miatt jött. Bence szerint kétféle éjszakai állat van. Az egyik, aki megriad és messze szalad akár egyetlen vakuvillanástól is, és a másik, aki konkrétan tudomást sem vesz a körülötte folyó villogástól. A vidra az utóbbiak közé tartozik, percekig lubickol, vadászik, úszkál és falatozik az ablaktól átlag másfél méternyire, és tuti, hogy a folyamatosan csattogó fényképezőgépek is kihallatszanak, de a vidra nem esik kétségbe, inkább örül a halnak, és néha rávicsorog a saját tükörképére.
Bence nagyjából 15 évet tett bele eddig a fotózásba, és mint mondja, neki igazából az a célja, hogy minél több helyen legyen hasonló. Jellemző, hogy ahol már van, azt vagy ő építette a csapatával, vagy tanácsot adott a készítőknek. Most épp Dél-Afrikában fut egy projekt, egy hónapot voltak kint Csabával, a csapat elektrotechnikus-mindenesével, hogy felderítsék az igazán jó helyeket. „Afrika kicsit nehezebb terep, ha oda kiteszel egy itatót, az nemcsak a madarakat csalja oda”, mondja Bence, és mutat pár fényképet, amin hiénák és gepárdok oltják a szomjukat a les ablakától nem messze. Van videó az itatóban játszó elefántokról is, de a les tulajdonosa szerint az sem volt túl vicces, mikor ötméteres krokodilok jelentek meg a pusztaszeri halastónál lévő eredetihez hasonlóra épített les előtt. „Akkor azért elgondolkoztunk azon, hogy talán kevés a fél centi vastag üveg, valami komolyabbat kéne odatenni az emberek és az állatvilág közé.”
A fotós szerint neki ebben az a jó, hogy egyre több hely van, ahová el tud jutni, és jó körülmények között tud dolgozni. Persze még így is bőven marad megoldandó feladat, a csapatával folyamatosan azon gondolkoznak, hogy lehet a lehető legtöbbet kihozni a gyári állapotukban nekik nem igazán megfelelő, de kellő ügyességgel azért idomítható gépekből. Távirányítású vakurendszer, damillal, program szerint, a fotózás közben nyitott rekesz (ez nagyjából olyan, mintha anélkül váltanánk sebességet, hogy erről a motornak és a kuplungnak szólnánk), csak hogy azokat említsük, amit még értettünk is. Az biztos, hogy Máté Bence és csapata eljutott a profizmus egy szintjére.
Ez az a szint, amikor a körülmények és a lesek olyan szinten jól szabályozottak és megépítettek, hogy akár egy majmot, vagy egy fotózást csak ugató újságírót is beültethetnek, mégis lesz értékelhető kép. Persze, a világ legjobb természetfotósának járó díjat azért nem adják oda, mert valaki meglövi élete legjobb képét egy órával az után, hogy a szó legszorosabb értelmében beleült a tutiba. Ahogy ott üldögéltem a tutiban, és néha meglőttem életem újabb legjobb fotóját, arra jutottam, hogy a világ legjobb természetfotósának járó díja a legjobb helyen van olyan embereknél, akik annyira jól tudják, mi kell a jó képekhez, hogy azt még egy fakezű is ki tudja használni, ráadásul közben az állatok is élvezik a dolgot. Mert hogy élvezik, az tuti: a körülöttem sétáló gémek fejenként átlag öt halat toltak le, amíg ott voltam. Bizonyítékom is van a dologra, csak néha beégett meg homályos lett.