A perui kormány újragondolja az elszigetelt törzsekkel kapcsolatos politikáját, miután az eddigi teljes elzárkózás nem nagyon működik tovább. Mostanáig az volt az elfogadott elv, hogy a civilizációtól távol, Amazónia nehezen megközelíthető részein élő törzsekkel nem lépnek érintkezésbe, nehogy megismételjék a kapcsolatfelvételből származó korábbi tragédiákat. A teljes szeparáció azonban lehetetlen, sokak szerint ezért jobb lenne valamiféle kontrollált kapcsolat. Főleg, hogy az indiánok sem feltétlenül akarnak hermetikusan elzárkózni.

A mascho piro törzs az előző évtizedek teljes láthatatlansága után mostanában egyre többször lép kapcsolatba a külvilággal. Ez először négy évvel ezelőtt, 2011-ben történt meg: a letelepedett földművesek falvaiba eleinte élelmiszerért, machetéért, kereskedni érkeztek, mígnem az addig békés indiánok egyszer csak lenyilazták az egyik gazdálkodót.

2014 végén aztán rögtön 200 indián harcos támadta meg a Monte Salvado nevű falucskát, íjakkal és kardokkal felszerelve — a hatóságok jobb ötlet híján inkább kitelepítették a teljes lakosságot. A legújabb, hogy egy kisebb csoport már állandó jelleggel telepedett le a civilizáció tőszomszédságában: turisták is többször levideózták, ahogy a korábbi óvatosságot feladva a gyerekek ajándékokat fogadnak el a fényképezőgépes idegenektől.

Hogy mi lehet a változás oka, nem tudni biztosan, de elég kézenfekvő, hogy az indiánok valamiért nem tudják úgy ellátni magukat, mint korábban, ezért kereshetik egyre inkább a kapcsolatot a falusiakkal — hol békés eszközökkel, hol erőszakosan. Az ilyen kapcsolatok azonban a nagyrészt elszigeteltségben élő emberekre súlyos veszélyt jelenthetnek. Azok a kórokozók, amelyekhez a mi szervezetünk már teljesen hozzászokott, számukra végzetesek lehetnek.

Peruban hivatalosan 15  elszigetelt törzset tartanak számon, összesen körülbelül 15 ezren élhetnek ezekben. A világon Brazília és Pápua Új-Guinea után itt, Amazónia Andokhoz közeli, elzárt részein él a legtöbb ilyen, sokszor elveszett törzsnek is nevezett csoport. Ezek azonban nem csak abban a szokványos értelemben nincsenek elveszve, hogy ők mindig is jól tudták, hogy megvannak, de a külvilág is tisztában van nagyjából vele, hogy hol élnek, ismeri a nevüket, még ha az sokszor nem is ugyanaz, ahogy a törzsek saját magukat megnevezik.

Azt lehetne gondolni, hogy ezek a csoportok a legutolsók, amelyek idáig képesek voltak valamiféle örök elzártságban megőrizni ősi életmódjukat — úgy nagyjából az idők kezdete óta. Valójában azonban nincsenek történelem nélküli népek: más csoportokhoz hasonlóan a most megkerült mascho piro törzs sem mindig az esőerdő rejtekében élt. Őket kifejezetten a nyugati civilizáció kényszerítette rá a rejtőzködő, vadászó-gyűjtögető életmódra, miután majdnem kiirtotta a törzset — méghozzá az automobilok miatt. Amikor a XIX. század végén a motorizáció miatt megnőtt az igény a nyersgumira, Carlos Fitzcaraldo, a hírhedt gumikirály (Herzog filmet is csinált róla, mondjuk az életben nem minden úgy volt, mint abban, de sebaj) amazóniai üzletei katasztrofális következményekkel jártak a mascho pirókra: a népirtás után annyi tetem úszott a folyón lefelé, hogy inni sem lehetett a vízből.

Az addig ültetvényeken gazdálkodó törzs ezután az esőerdőbe menekült. Azóta — szokás az efféle kényszerű életmódváltást másodlagos primitivitásnak is nevezni — vadászatból és gyűjtögetésből élnek; nem meglepő, hogy a közelmúltig nem volt nagy kedvük kapcsolatba lépni idegenekkel.

Most már azonban az esőerdő sem nyújt biztonságot. A légifelvételeken látszik, hogy a törzs egyre gyorsabb időközönként kénytelen arrébb vándorolni, megszökni a civilizáció behatásai elől. Az utóbbi időben leginkább a favágók és a drogkereskedők elől kell menekülniük — antropológusok feltételezése szerint a mostani sűrűbb felbukkanások mögött is ez sejthető.

Amikor egy évszázaddal ezelőtt Ishi, az utolsó yahi indián hasonlóan szorult helyzetében jobb híján begyalogolt San Franciscóba, Alfred Kroeber, a kulturális antropológia klasszikusának pártfogásába került, és beköltöztették az egyetemre. Kutatási alany, egyúttal a világ egyik leghíresebb indiánja lett belőle, de ez a fajta karrierút nem sokaknak adatik meg.

Most egyelőre sem az antropológus szakértők, sem a kormányzati szervek nem biztosak benne, mit is kellene tenniük. A hetvenes-nyolcvanas évekig a civilizátori küldetéstudat határozta meg a dél-amerikai indiánpolitikát, párhuzamosan a fa- és olajipar, az infrastruktúrafejlesztők, az esőerdőben kihasználható erőforrást látók érdekeltségeivel. A hatóságok által a rejtőző törzsek megmentésére szervezett expedíciókat és a jó szándékú misszionáriusok akcióit viszont a törzsek sokszor kegyetlenül megsínylették: 1987-ben például 45-en haltak meg a zo'é törzsből influenza, malária és légúti betegségek miatt.

A fegyveres összecsapások, a rengeteg áldozatot szedő fertőzések, a civilizáció perifériájára kerülő indián közösségek pusztulása, a nyomor és alkoholizmus után az állami hatóságok felfogása is fokozatosan megváltozott. Peruban mára kifejezetten az az alapelv, hogy az elszigetelt törzsek helyzetét nem akarják kívülről, erőszakkal megváltoztatni. Törvények tiltják, hogy kívülállók kapcsolatba lépjenek a törzs tagjaival, és védett területeket bocsátanak a törzsek rendelkezésére. Brazíliában is hasonló törvények vannak életben, csak életveszély esetén engedélyezik a kapcsolatteremtést.

Más kérdés, hogy az elzárt csoportok védelmében hozott intézkedések ellentétesek lehetnek a nagyobb létszámú vidéki szegények érdekeivel. Peruban egy misszionárius javaslatára döntöttek úgy, hogy utat építenek a mascho pirók élőhelyének közelében — az infrastruktúra segíthet a távoli vidékek lakosságán, de ellehetetlenítheti a gyűjtögetésből ugyanakkor vadászatból élő indiánok maradékát.

Az elzárkózási politikát most éppen az általában az indiánok védelmezőjének gondolt antropológusok részéről vonják néhányan kétségbe. Miközben a bennszülött jogokat képviselő Survival International nevű aktivista szervezet továbbra is az elzárkózás elvét képviseli, júniusban a Science-ben jelent meg egy olyan írás, mely ehelyett inkább kontrollált kapcsolatokat javasol. A szerzők, Robert Walker és Kim Hill szerint az elzárt csoportok nem akarnak teljesen távol maradni a civilizációtól: a korábbi tragédiák miatt ugyan félnek, de egyúttal arra is van okuk, hogy vágyjanak a kontaktusra.

Annál is inkább, mert ez az életmód hosszabb távon nem fenntartható: a transz-amazóniai autópályánál folyó hatalmas erdőirtások, az illegális bányák, a kábítószercsempészet, az olaj- és gázkitermelési bumm miatt illúzió lenne ebben hinni. Akkor pedig — mondják — már jobb lenne, ha a kormányok támogatnák, ha az indiánok érdekeit figyelembe vevő szakértők segítségével, kellő körültekintéssel történne a kapcsolatfelvétel, például orvosi segítséggel, amivel képesek lennének kezelni a várható fertőzéseket is. A mascho piro törzs miatt most először a perui hatóságok is váltást hirdetnek: bár ők maguk továbbra sem kezdeményeznek, ha az indiánok részéről látszik igény a kontaktusra, nem fognak ellenállni.

Minden szempontból jó megoldás nincs, biztos végképp nem, azt már lehet, hogy több száz éve eljátszottuk. Erre emlékeztethet az a magányos amazóniai indián is, aki afféle utolsó mohikánként, az övéi közül hírmondónak maradva él egyedül a kiirtott hatalmas esőerdőből valamiért meghagyott aprócska zöld folton. Szárazföldi Robinson Crusoe egy egyszemélyes univerzumban – időnként helikopterek szállnak fölé, hogy megnézzék, életben van-e még.