Hiányzott már a suli? Ha túl hosszú lett volna a nyár, elég bemenni egy évnyitó ünnepségre, hogy elűzzük a hülye nosztalgiát. Az igazgatói beszéd hamis pátosza, a pisszegő tanárok, az infantilizált szülők, a mikrofonhoz engedett gyerekek, akik magolva köszönik meg a nyári tábor felejthetetlen pillanatait odaadó pedagógusaiknak — minden résztvevő tudja, hogy az egésznek nincs sok értelme, hogy ez nem nekik szól, hogy ők is csak egy ősi rítus díszletei, amelynek már mindenki elfelejtette az értelmét.

A magyar oktatási rendszer egésze erre épül: a „mi sem haltunk bele, ti is ki fogjátok bírni” elvére. Mintha direkt állnának bosszút a már kellőképpen megkeseredett nemzedékek az utánuk következőkön, nehogy véletlenül valaki értelmet keressen abban, hogy mi történik az emberrel a legfogékonyabb éveiben. A maradék kreativitásától is megfosztott iskola egy dolgot akar igazán, különösebb botrány nélkül „letanítani az anyagot”. Hogy kinek, miért, mi végre, alig kérdezik. Nem gyereket tanítanak, hanem leckét, és azért, mert az van a tantervben — az lenne csoda, ha ezzel a fásultsággal sikerülne nagyobb számú tankötelest belelkesíteni.

Tudjuk, nem ők tehetnek róla. Mi is hallottunk már remek pedagógusokról, láttunk már a gyerekeknek élő, felkészült és csupa szív tanárokat, de nincs értelme a kivételekre mutogatni, mert ők csak a rendszerrel szemben képesek extra teljesítményre. Jellemző, hogy a tanárok önképében is sokszor a lehetetlen körülmények között küzdő balek heroikus figurája jelenik meg. A tényleg innovatív, elkötelezett iskolavezetés azonban csak elszigetelt jelenség, így a legtöbb helyen győzött a könnyebb ellenállás, és a kapott formák kitöltése látszattartalommal.

Haladjunk az anyaggal, gyerekek

Az európai összehasonlításban kiemelkedően sok lecke jobb híján a minimális kontroll érzetét adhatja a tanárnak, csak értelme nincs neki. A magyar diákok jóval több időt töltenek házi feladattal, mint a legtöbb országban. A Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) elnöke szerint a tanulók rendszeres kötelező feladatai heti 38-40 órát is kitehetnek. Európa legtöbb országában már nincs hagyományos értelemben vett unalmas lecke, csak a kreativitást segítő projektfeladat.

Eközben már a közoktatási államtitkár is arról beszél, hogy radikális tananyagcsökkentésre van szükség. Mint Czunyiné az Indexnek adott interjújában mondta: ma bűvészmutatvány összeállítani az órarendet, megérett az idő a tanterv csökkentésére. Az érvényben lévő Nemzeti Alaptantervet (NAT) 2012-ben a Fidesz fogadta el, de sok iskolában az előírt tananyag kétharmadával sem tudnak végezni az év végéig. A cél, hogy a gyerekek alkalmazható tudást kapjanak, és megfelelő problémamegoldó képességgel rendelkezzenek — mondja Hoffmann Rózsa utódja.

Valójában azonban ideológiai okokból nagyon nehéz lesz érdemben változtatni a tanterven. A rendpárti oktatáspolitika egyik jellemzője ugyanis, hogy a baloldaliként elkönyvelt kompetenciafejlesztés helyett konkrét ismereteket, nemzeti műveltségminimumot szeretne előírni. Mint Lénárd Sándor, az ELTE Neveléstudományi Intézetének igazgatója mondta nekünk: „Ha centralizáció van, akkor mindig még inkább tananyagközpontú tanterv lesz, mert azt gondolják, hogy az országban van egy olyan meghatározható minimum, amit mindenkinek ismernie kell. A folyamatosan bővülő ismeretek azonban ezt egyre nehezebbé teszik.”

Hogy a tanterv túlzsúfolt, már Magyar Bálint minisztersége alatt is közhely volt; az SZDSZ-es politikus a mostani oktatási rezsimhez hasonlóan szintén vágni akart belőle. Erről nincs nagy vita a pedagógusok és a szakértők között sem. Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke is arról beszélt az Indexnek, hogy harmadával-felével kellene csökkenteni az előírt mennyiséget. A tanterv a tényismeretek átadását és a készségfejlesztést papíron egyaránt megköveteli, így azonban folyamatos rohanás van, ami főleg az utóbbi rovására megy — mondta a történelemtanár.

A következmények ismertek: a soha nem behozható csúszás a fásult tanárok megoldhatatlan alapélménye, ami miatt nevetségesen hat egy átlagosan gyenge magyar iskolában olyan utópisztikusan hangzó dolgokat számon kérni, mint a felzárkóztatás, a képességfejlesztés, a differenciálás, a közösségépítés, a gyerekek lelkével való foglalkozás. A valódi elmélyedés, a „beavatás pedagógiája” helyett marad a „felmutatás pedagógiája”, hogy nézzétek, Thomas Mann, ilyen is van — csak éppen így kedvet nehéz csinálni hozzá.

A túlterhelés tovább rontja a pedagógiai kommunikáció hatékonyságát, pedig az ettől függetlenül is tragikus lenne. Ezen kívül növeli az esélyegyenlőtlenséget: minél többet kér az iskola, anélkül, hogy a feltételeket képes lenne biztosítani, annál inkább a családi háttéren, szülőkön, támogató környezeten, a különórákon múlik az iskolai siker.

A mennyiség itt nem csap át minőségbe

A rendszeresen beharangozott tantervreformok érdemben nem tudják visszanyesni az előírt mennyiséget. Néha az egyes tantárgyak képviselői lobbiznak, hogy megvédjék saját pozícióikat, de jellemzőbb, hogy politikai óvatosság tehet a tehetetlenségről: azt, hogy milyen új elemeket (az erkölcstantól a mindennapi testnevelésen át a digitális írástudásig, vagy éppen a közös éneklésig) kellene bevinni az iskolába, mindenki szívesen elmondja, de ahhoz nagy bátorság kellene, hogy a már meglévő kánont megkurtítsuk. „Ezt a mindenkori politika legföljebb egy-egy kampány erejéig vállalja el” — mutatott rá Miklósi László.

A tananyaggal kapcsolatos fő gond azonban nem az, hogy túl sok, hanem, hogy nem igazán tudjuk, hogy mi is az értelme — mondja Vass Vilmos, a Metropolitan Főiskola (szeptember 1-től ez a BKF új neve) és a komáromi Selye János Egyetem docense. Mint azt az oktatáskutató az Indexnek kiemelte, a mennyiségi megközelítés nagyon félrevisz, a tananyag strukturális kérdés, tágabb értelemben valójában arról kellene gondolkodni, hogy mit várunk el egy 21. századi iskolától.

A tananyagcsökkentés programja gyakorlatilag azóta van zászlóra tűzve, hogy a Ratio Educationis 1777-ben először próbálta leírni a közműveltség tartalmát. A magyar oktatásügy tehát már évszázadok óta a tananyag béklyójában van. „A tananyag-központúság gúzsba köti a pedagógust, a szakmai autonómia drasztikusan csökken, rendszerszinten mindig az a vita, hogy mi legyen a kánonban. Ez egy értelmetlen mennyiségi csapdához vezet” — mondja Vass Vilmos. Szerinte leginkább a miértek hiányoznak: arról szinte egyáltalán nincs érdemi vita, hogy mi is lenne a célja az oktatásnak.

Pedig a nemzetközi neveléstudományban már vagy fél évszázada megindult az a paradigmaváltás, mely elsősorban éppen erről szól. Élesen elkülönülő tantárgyak helyett egyre inkább tantárgyi integrációról van szó. A magyar iskolaügy világtól való leszakadását kicsiben az is jelzi, hogy a finn oktatási rendszer reformjáról szóló beszámolókat, mely a tárgyak közötti nagyobb átjárhatóságról szól, leginkább értetlen heherészés fogadta nálunk.

„A mindent bele elv a pedagógiában nem annyira működik. A tantervi tartalom valójában a fejlesztés eszköze kell, hogy legyen” — mondja Vass Vilmos. A kulcskompetenciák, az életképességek hatékony fejlesztése csak tanulás- és tanulóközpontú tantervvel lehetséges, ehhez pedig a tananyag kiválasztásának és elrendezésének rugalmasnak kell lennie.

Ez nagyon idegen a magyar hagyományoktól. A szakfelügyelet rajtam is számon kérte, hogy miért nem tartok még a 20. órán a mohácsi csatánál - azért, mert a gyermekre figyelek

— meséli az eredetileg magyar-történelem szakos tanár.

Lénárd Sándor, az ELTE PPK docense szerint a differenciált oktatást támogató tantervre lenne leginkább szükség. „Ahol előíró tanterv van, ott a tanároktól egységes haladást várnak el, azt, hogy az V. b. együtt abszolválja a leírtakat, így azonban nincs idő az egyéni tanulási utakra.” Lénárd úgy gondolja, hogy más európai országokhoz hasonlóan nálunk is kimeneti követelményeket, „tanulási eredményeket”, az elvárt ismereteken kívül készségeket és attitűdöket kellene megfogalmazni. „Hogy ezt a Tüskeváron vagy a mohácsi csatán, esetleg egy rajzfilmen keresztül érjük el, nagyjából mindegy.”

Erre a flexibilitásra a mostani központosított oktatásügy végképp nem ad lehetőséget. A mostani tanterv már csak 10 százaléknyi mozgásteret enged, a helyi sajtátosságokat, a gyerekek érdeklődését, a szülőket, a helyi társadalmat csak ennyire veheti figyelembe a pedagógus. A tanárok nagy többsége így legfőképp a tankönyvet tanítja; miközben a szakmában sokan rég meghaladottnak tartják ezt a kultikus tankönyvtiszteletet, a magányos, végrehajtó szerepre kárhoztatott magyar tanár ezt használja szoros sorvezetőnek.

Lehet, hogy a pedagógusok egy része innovatív lenne, de ezt szinte teljesen letörték, így a nagy többség apatikusan áll hozzá a hivatásához: „Nem én vagyok felelős, ha nem tudom megtanítani, hiszen azt mondták, ezt kell, így kell" — idézi fel Lénárd Sándor. Az ELTE docense szerint minden eszközzel az autonóm értelmiségi lét felé kellene segíteni a pedagógust, „akitől azonban most leginkább szolgalelkűséget kívánnak meg; ebben nincs nagy kihívás, így nem is lehet vonzó a pálya”.

Ha betanított munkásként kezelik a tanárokat, az a fejlett világban nem nagyon visz előre

— mondja erről Vass Vilmos.

A kiégett tanári gárda nagy része legalább annyira motiválatlan, mint a gyerekek. De a magyar közéletben sincs igazán vita arról, hogy mi is lenne a célja az iskolának. A „kánon” letanítása és a gyermekmegőrzés mellett akár még olyan merész ötleteket is fel lehetne vetni, hogy az iskola esetleg az a hely is lehetne, ahol jó lenni — felnőttnek és gyereknek egyaránt.