A Hold fényes oldalán egy furcsa alakú világos felszíni alakzat látható a Viharok Óceánja területén – ez a Reiner Gamma. Két modell is született a kialakulásának magyarázatára.
Papírsárkányra emlékeztet – mondják a Reiner Gammáról, és valóban: így egy kicsit messziről nézve, félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes papírsárkányformának látszik. A 70-80 kilométeres alakzat a holdtani koordináták szerint a nyugati hosszúság 59. fokán és az északi szélesség 7,4. fokán található.
A Reiner Gammát korábban erősen lepusztult kráternek tartották, de a holdszondák közelfelvételei és mérései után kiderült, hogy nem az.
Korábban már több holdszonda készített közeli képeket a Reiner Gamma vidékéről. Az igazi rejtélyt az Apollo 15 és 16 által Hold körüli pályára állított kis holdszondák, a PSF–1 és 2 szubszatellitek mágnesestér- és plazmamérései jelentették, amelyek alapján elkezdték alaposabban vizsgálni a térséget. A két szonda ugyanis viszonylag erős, 10-15 nanotesla (nT) helyi mágneses teret mért a Reiner Gamma fölött, ami egyike a holdi mágneses anomáliáknak. A kontraszt kedvéért:
A Reiner Gamma területén tehát egy mágneses anomália van, amit nem várnánk, mivel a Holdnak ma már gyakorlatilag megszűnt a globális mágneses mezeje.
A légkör nélküli kis égitestek felszínét akadálytalanul bombázzák a napszél és a kozmikus sugárzás részecskéi. Hosszú távon ez a felszín elsötétedését okozza. A Reiner Gamma erősebb mágneses tere viszont megakadályozta, hogy a töltött részecskék elérjék a holdfelszínt, így az albedópamacs nem tudott elsötétedni; ezért látjuk világosabbnak a környezetéhez képest.
Na de mégis mi ez? Erre két magyarázat is létezik:
1980-ban, amikor magyarázni próbálták a Reiner Gamma erősebb mágneses terét, két kutató, Lon L. Hood és Peter H. Schultz felvetette, hogy egy üstökös becsapódása miatt jöhetett létre az itteni mágneses tér. Most Peter H. Schultz és Megan Bruck Syal újra elővették az üstökösbecsapódási hipotézist, hogy modern módszerekkel részletes modellekkel hasonlítsák össze egy kisbolygó és egy üstökös Holdba csapódásának következményeit.
Az eredmények szerint egy üstökös becsapódásakor a Hold felszínén szétszóródott anyag a becsapódás helyén hatékonyan rögzül be a felszínbe a mágneses térrel együtt, de egy aszteroida estében más történik: a becsapódás helyétől távolabbra kerül és szétterül az anyagfelhő. A különbségnek több oka van. Az üstökös kiterjedt gáz- és porkómával rendelkezik, illetve egy kisbolygónál nagyobb a tipikus pályabeli sebesség, sőt retrográd pályán szinte szembetalálkozik a Holddal, és nagyobb relatív sebességgel történhet meg az ütközés. Emiatt üstökösbecsapódáskor a plazmafelhő és átmeneti (tranziens) mágneses tér keletkezésére nagyobb az esély. A keletkezett plazmafelhő mágneses tere a plazmává alakult holdfelszín anyagába fagy be.
A japán SELENE holdszonda fedélzeti radarjának adatai szerint vagy a holdfelszínhez közeli, 75 méter mélységig terjedő gyengébb mágneses forrás, vagy nagyobb mélységben, mintegy ezer méter mélyen levő erős mágneses forrás okozhatja a Reiner Gamma területén az erős helyi mágneses teret. A SELENE radarmérései alapján a japán kutatók nem állítják, hogy a Reiner Gamma mágneses anomália becsapódás következtében jött volna létre, csak megállapítják a helyi mágneses tér forrásának lehetséges mélységét.
Tehát a mostani elképzelés szerint egy üstökös becsapódása miatt alakulhatott ki a Reiner Gamma alakzat, de a holdkörüli pályáról végzett radarmérések szerint akár nagyobb mélységben is lehet a helyi mágneses anomália forrása.
A modellezés és a mérések szintjén közelebb kerültünk a holdi papírsárkány rejtélyének megfejtéséhez. Az empirikus módszertan szemszögéből nézve meg az van, hogy 384 000 kilométerre vagyunk a Holdtól, és senki nem tud semmit biztosan.