Azért tudjuk ökölbe szorítani a kézfejünket, hogy jól arcon tudjuk verni a szerelmi riválisainkat - erre a vitatott megállapításra jutott David Carrier, az Utah Egyetem munkatársa, aki legutóbbi kutatásában halottak kezével csapkodott kézisúlyzókra, hogy megállapítsa, mekkora erővel képesek odacsapni.

Korábbi kutatásokból az jött ki, hogy rövid tenyerünk és ujjaink, valamint az erős és rugalmas hüvelyujjunk azért fejlődött ki ilyen formájúra, hogy könnyebben tudjunk szerszámokat használni. Carrier azonban azt állítja, hogy evolúciós fejlődésünkben legalább ilyen fontos szerepet játszott az a tény, hogy az ujjaink nem törnek el, amikor ököllel ütünk meg valamit. A szerelmi párharcok mindegyik emberszabásúnál fontosak, és az embernél a boksznak lehetett szerepe a párválasztásban.

Hogy letesztelje az ötletét, Carrier kilenc, a tudomány szolgálataira felajánlott holttest karjaival végzett el teszteket. Nyitott tenyérrel, a többi ujj alá szorított hüvelykujjal, valamint az ujjak mellé helyezett hüvelyujjal csaptak oda a kézi súlyzók kemény felületére.

Az ökölbe zárás képessége nagyon jelentős előnnyel jár a tudósok szerint, aki több százszor csaptak le a halottak öklével. A teljesen zárt ököllel 55 százalékkal nagyobb erőt tudunk kifejteni, mint amikor kívül van a hüvelykujjunk, és kétszer nagyobb erővel csapunk le, mint amikor nyitva van a tenyerünk.

Sokan vitatják, hogy az emberi kéz evolúciójában szerepe volt az agresszív viselkedésnek - írta Carrier a Journal of Experimental Biology című szaklapban. Ha csak véletlenül alakult úgy, hogy a kezünk nagyon is alkalmas a harcra, akkor ez nagyon szerencsétlen egybeesés - tette hozzá a tanulmány szerzője. Az emberek gyakran viselkednek irracionálisan, érzelmektől fűtötten, és emiatt veszélyes, hogy ilyen komoly fegyverrel rendelkezünk.