A párizsi klímakonferenciát záró nyilatkozat általában mint jó hír került be az újságokba, szakpolitikusok, újságírók, és úgy általában mindenki pozitívumként értékelte a tényt, hogy sikerült elérni, hogy a résztvevők közös nevezőre jussanak. Azonban vannak, akik szerint érdemes kicsit alaposabban megkapargatni a megegyezést ahhoz, hogy lássuk: most is pont ugyanolyan semmitmondó és semmire sem kötelező eredmény született, mint eddig bármikor.
„Világformáló végeredmény”, „a fosszilis tüzelőanyagok korának vége”, „diplomáciai győzelem” – ilyen és ehhez hasonló vélemények jelentek meg világszerte, mikor a párizsi klímakonferencia végén a legnagyobb országok vezetői is beálltak a közös zászló alá. A cél az volt, hogy egy olyan tervet alkossanak, amely megakadályozza, hogy a globális felmelegedés két Celsius-foknál jobban meghaladja az iparosodás megindulása előtt mérté értékeket. A legnagyobb szó talán az volt, hogy még az USA, Oroszország, Kína, India és más, komoly iparral (és környezetszennyezéssel) rendelkező ország is aláírta az egyezményt. Ha évvel ezelőtt, Koppenhágában még ennyi sem jött össze, az a találkozó eredmény nélkül zárult.
Környezetvédő szakemberek szerint azonban túl nagy ára van annak, hogy ilyen nagy volt az egyetértés. Komoly célok, kötelező érvényű szabályok, jutalmak és retorziók helyett igazából csak annyi áll a papíron, hogy igen, tényleg jó lenne, ha történne valami.
Az amerikai és kínai aláírást például csak úgy lehetett kikönyörögni, ha az egyezményből kimarad minden kötelező érvényű elem. Az USA küldöttsége nem is nagyon tehetett volna mást, az ottani jogrendszer csak ritkán fogadja el az országot szabályozni kívánó, de a határokon kívül születő egyezményeket. Kína ahhoz ragaszkodik, hogy hagyni kéne, hogy minden ország a saját módszereivel küzdjön a negatív környezeti hatások ellen. Nagyjából ennyi kellett, hogy az amúgy meglehetősen eltérő gazdasági és politikai érdekekkel rendelkező nagyhatalmak összeboruljanak a nagy egyetértésben, és mivel az ő igenjük nélkül tök mindegy, mire jutnak a többiek, az erősebb kutya elve most is érvényesült. Az eredmény: a párizsi egyezmény jelenlegi változatából nem látszik, mi van akkor, ha egy ország nem teljesíti a vállalt kötelezettségeket. Persze, majd kicsit csúnyán néznek a bűnösökre, még talán mutogatnak is rájuk kicsit.
Persze a vállalások körüli szabályok is elég furcsán alakultak. A New Yorker újságírója, John Cassidy egyfajta batyus bálhoz hasonlította a konferenciát, ahová a résztvevők annyit hoztak, amennyit tudtak. Az emissziócsökkentési vállalások összességében, világviszonylatban talán kiadják majd azt az erőfeszítést, ami elég lehet a 2 fok alatti melegedés eléréséhez, de hogy ki mekkora részt vesz ki ugyanannak a világnak a megmentéséből, már szinte országról országra változott. A megállapodást áttörésnek tartók is elismerik, hogy ez elég gyenge pontja a közös nyilatkozatnak, és azzal védik a dolgot, hogy ez csak átmeneti állapot, a 2020 utáni ötéves időszakban már isten bizony mindenkinek komolyan kell vennie a központilag kiszabott kvótákat.
Hogy a közös célt ne mindenki a képességei szerint próbálja elérni, az országok egy pénzügyi alap létrehozásában is megegyeztek. Ebbe a gazdagabb országok fizetnek be, és a szegényebb országok kapnak belőle – a baj csak az, hogy itt sem születtek kötelező felajánlások. Évente százmilliárd dolláros kasszáról van szó, és mivel a bemondott összegeket bármikor büntetlenül meg lehet változtatni vagy vissza lehet vonni, csak bízni lehet abban, hogy nem jön közbe valami fontosabb, az előre tervezetthez képest több forrást felemésztő feladat. Vagy, kérdezik a hurráoptimizmusból már felocsúdott szakértők, mi van akkor, ha a pontosan nem rögzített feladatokról kiderül, hogy százmilliárd dollárnál többet visznek el egy év alatt?
Főleg úgy, mondják megint csak a károgók, hogy az alapvető problémák megoldása sem sikerült jól. Nem született terv például a szén, mint energiaforrás kiváltására, márpedig Kína és India nem csak a legnagyobb szénfogyasztók, de azok is maradnak: gombamód szaporodnak a széntüzelésű erőművek. Egyes becslések szerint nagyjából ezer ilyen épülhet a következő évtizedben, ennek ellenére Párizsban nem került elő a téma.
Elemzők szerint a párizsi egyezmény pont fordítva próbálja megfogni a kibocsátás csökkentését, mint az eddigi nekifutások tették. Eddig mindig volt egy magasztos cél, amit mindenki ünnepélyesen elvállalt, hogy aztán csúfosan belebukjon. Párizsban ezzel szemben hagyták, hogy mindenki mondjon egy sokkal kisebb vállalást, hátha az esetleg össze is jön. A fenti gazdasági kerettel elméletileg segítik is a célok teljesítését, és a kevésbé túlzó vállalásokat követni is egyszerűbb lesz.
Sokan azt mondják, hogy ez a hozzáállás eredményesebb lehet, mint azt elvárni, hogy a világ egyik pillanatról a másikra valami zöld utópiává váljon, megszabaduljon a 80 százalék feletti fosszilis függőségtől, és plusz úgy fogja vissza a fogyasztást, hogy az így okozott termelési kiesés miatt ne nőjön a munkanélküliség. Kis lépésekben haladunk, hátha így sikerül. Nyilván lesznek országok, akik így sem tesznek semmit, de ezek az országok amúgy sem tettek volna semmit. Viszont a párizsi megállapodás nem egyetlen, rövid időszakra szól, mint az eddigi ötletek, hanem ötévés szakaszokra osztja a jövőt. Hogy ez azt jelenti, hogy egy évtizedeken átívelő, jó tervet szültek a világ vezetői a francia fővárosban, vagy azt, hogy pontosan ugyanolyan átmeneti lesz ez is, mint az eddigi megegyezések, most még nem lehet megmondani.
De ez már csak így szokott lenni a történelmi megállapodásokkal: van, amelyik eléri a célját, és van, ami csúfosan elbukik. Az előbbire a közelmúltból talán az 1960-as évek végén született atomsorompó egyezmény, amely valószínűleg komoly szerepet játszott abban, hogy ma már nem egy nukleáris kataklizma árnyékában éljük a mindennapjainkat.
Viszont a csúfos bukás sem ritka, és ennek szótári definíciója lehetne az 1928-as Kellogg–Briand-paktum. Az ezt aláíró országok (Németország, USA, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Írország, India, Olaszország, Japán, Lengyelország, Csehszlovákia és sokan mások) azt vállalták, hogy a jövőben lemondanak az esetleges terület- és határviták fegyveres rendezéséről.
Ez olyan jól sikerült, hogy
Na, hát pillanatnyilag nagyjából ennyire kell komolyan venni a párizsi megállapodást, az igazi értékeléssel meg várjunk mondjuk öt évet.
A döntést a Magyar Tudományos Akadémia szakértői is kommentálták. Az MTA oldalán megjelent cikkben az elért eredményeket üdvözlő, illetve a további teendőket részletező hozzászólások is olvashatók. Bartholy Judit meteorológus, az MTA doktora, az ELTE Természettudományi Kar meteorológiai tanszékének vezetője szerint fontos, hogy a mostani, 3-5 Celsius-fokos melegedést hozó pályáról átállhatunk egy 2 fok körülire.
Faragó Tibor klimatológus, aki a Kiotói Jegyzőkönyv létrejötténél képviselte Magyarországot azt írta: nem árt az óvatosság a megállapodás jelentőségének, hatékonyságának megítélésekor, mert most még nem lehet megítélni, valóban közelebb kerültünk-e a megoldásához. Faragó szerint ráadásul a megállapodás és a határozat nagyon sok, egymással szorosan összefüggő témakörre vonatkozó, de többnyire nem kellően tisztázott rendelkezést tartalmaz. Bartholy is megemlíti, hogy bár a vállalások ellenőrzése szigorú rendszerben folyik majd, a szankciókról nem esik szó.
Ettől függetlenül kétségtelenül fontos eredmény, hiszen – mint Ürge-Vorsatz Diána környezetfizikus, a Közép-Európai Egyetem (CEU) környezetvédelmi tanszékének professzora mondja – nem volt még olyan, hogy a világ 150 államfője egy tető alatt tárgyalt volna a világ gazdasági-társadalmi jólétét és jövőjét ennyire befolyásoló témáról. A szakember szerint mérföldkő, hogy a megállapodás egyik fontos következménye lesz a fosszilis tüzelőanyagok kivonása, illetve az, hogy felgyorsulhat az a folyamat, ahogy a fenntartható folyamatok átveszik az olaj, a szén és a földgáz helyét.