2015. július 9-én sikerült utoljára kapcsolatot létesíteni a Philae nevű leszállóegységgel, amely sikerrel, bár kalandosan landolt még 2014 novemberében a 67P/Csurjumov-Geraszimenkó üstökösön. Mivel az üstökös egyre messzebb kerül a Naptól, egyre kevésbé valószínű, hogy az amúgy sem túl jó helyzetben landolt egység napelemtáblái elég fényt kapnak ahhoz, hogy ellássák energiával az eszközt.

A földi irányítás szerint valamikor január végén lesz az a pont, ahonnan már hivatalosan is „leszállóegységre káros” lesz az üstökös felszíne: egyszerűen túl hideg és túl sötét lesz ahhoz, hogy a Philae működni tudjon. A -51 Celsius-fokos határ jelenti azt a hideget, amelyben az egység be sem tud kapcsolni.

Mielőtt ez megtörténne, még lehetőség nyílt egy utolsó próbálkozásra. Az Európai Űrkutatási Hivatal (ESA) német központjából egy speciális jelet küldenek a leszállóegységnek, amelytől a szakemberek azt remélik, hogy az egység magához tér. A probléma az, hogy igazán pontosan nem tudják, merre van a Philae, így a Rosetta nevű, az üstökös körül keringő szonda egy elég nagy területet sugároz be, minden mindegy alapon.

A küldött utasítás lényege az lenne, hogy felpörgetnék azt a lendkereket, ami eredetileg az egység stabilitását biztosította. A mostani felpörgetéstől azonban azt remélik a kutatók, hogy minimum kicsit lerázza magáról a port, de a legjobb az lenne, ha a Philae átbillenne jelenlegi, a beérkező napsugarak szempontjából nem ideális helyzetéből egy olyanba, ahol több napsütés éri a napelemtáblákat.

A január 10-én indított kapcsolatfelvételi próbálkozások hétfőn délelőttig nem hoztak sikert, de a kutatók egészen január végéig nem adják majd fel a reményt. A csatlakozásra azért is kicsi az esély, mert a Philae két-két jeladója és vevőegysége közül egy-egy már biztosan meghibásodott, és a helyükre lépő műszerek már a tavaly júliusi, utolsó kapcsolódáskor is dobtak néhány hibajelzést.

Érdekesség, hogy valamikor idén szeptemberben a Rosetta, vagyis a leszállóegységet az üstökösig cipelő anyaszonda is becsapódik majd a 67P/Csurjumov-Geraszimenkóba – egyszerűen azért, mert ez a legegyszerűbb megoldás, amelynek még tudományos haszna is lehet. A becsapódás előtti hetekben a szondát olyan pályára állítják, melynek egyes szakaszai alig egy kilométerre lesznek az üstökös felszínétől, ráadásul a tervek szerint a Rosetta nagy teljesítményű antennája végig a Föld irányába néz majd, így szinte a legvégsőkig vissza tudja majd sugározni a tudományos szempontból kivételesen fontos adatokat.

A becsapódás viszont valószínűleg már nem éli túl a szonda, bár ha van küldetés, ahol lehet még számítani további meglepetésekre, akkor ez az: a Philae leszállóegység a tervezett egy landolás helyett tulajdonképpen végigpattogott az üstökös felszínén, majd bár szerencsétlen helyen ért földet, ezzel hónapokkal meghosszabbította a küldetését, mert nem tett kárt benne az erős napsugárzás.