Egy orosz kutató több mint 48 millió tanulmányt tett szabadon hozzáférhetővé online. Ráadásul nem hajlandó bezárni az oldalt, ahonnan le lehet tölteni ezeket a tudományos írásokat, hiába szólította fel erre bírósági végzés és hiába fenyegeti perrel az Elsevier, a világ egyik legnagyobb kiadója.
A kérdéses oldal a Sci-Hub, amelyet 2011-ben indított el az orosz idegkutató, Alexandra Elbakyan. A kutatónál akkor telt be a pohár, amikor nem tudta kifizetni a kutatásához fontos tanulmányokat.
A Sci-Hub valójában a tudományos dokumentumok Pirate Baye, tanulmányok százezreit lehet megtalálni ott. Az alapítás óta nagyon népszerűvé vált, nagyon sok kutató tölti fel oda a keze ügyébe került tanulmányokat.
Tavaly év végén a New York-i bíróság arra utasította Elbakyant, hogy zárja be az oldalt. Ő természetesen nem tette meg, azóta is tart az éles vita arról, hogy valójában kié a tudomány. Az orosz kutató szerint a tudáshoz mindenkinek hozzá kell férnie függetlenül attól, hogy mennyi pénze van. Nevetségesnek tartja azt, hogy tanulmányonként 32 dollárt kell fizetnie, miközben kutatásához cikkek százaira van szüksége.
Úgy hangzik ez, mintha a modern idők Robin Hoodja beszélne. Manapság azonban nem csak a szegények nem férnek hozzá a nagyobb lapok tanulmányaihoz. A Harvard és a Cornell, két elég neves és nagy amerikai egyetem volt kénytelen lemondani tudományos újságok előfizetését. Még kutatók is kiállnak a tanulmányok szabad terjesztéséért, több mint 15 ezren szólítanak fel az Elsevier bojkottjára.
Mielőtt azonban az ördögnek neveznénk ezeket a szaklapokat, szögezzük le, hogy nagyon sokat tettek a tudományos kutatásokért és a pontos tanulmányokért. Hogy ezt megértsük, elmagyarázzuk, hogyan jelennek meg az ilyen lapokban a tanulmányok. A kutatók cikkeket írnak munkájuk eredményeiről, ezeket elküldik az adott szaklapba. A szakfolyóirat szerkesztője elolvassa a cikket, ha nem utasítja el egyből, akkor a cikk továbbkerül másik szerkesztőkhöz.
Nagyobb szaklapoknál tudósok ellenőrzik a kész tanulmányokat, ezt hívjuk referálásnak. Amikor beküldenek egy cikket referálásra (peer review), két tudóshoz kerül, akik elolvassák, kommentálják a cikket és iránymutatást adnak a szerkesztőnek. A referálók tudják, kik a szerzők, a szerkesztőn kívül viszont senki sem tudja, kik bírálták a cikket. A legnagyobb impaktfaktorral (a tudományos teljesítmény mérésére szolgáló egyik mérőszám) rendelkező újságok visszautasítják a beküldött munkák nagy részét. Ha elfogadnak egy cikket, az újság fizet a szedésért, a táblázatok elkészítéséért, a grafikonokért – ezeket a költségeket viszont sokszor továbbhárítják a kutatókra, így a publikálás költsége újságonként változik, de semmiképpen sem olcsó. A megjelent cikkek ezután gyakran fizetős fal mögé kerülnek.
Miért léteznek ilyen folyóiratok? Kezdetben ez a rendszer jó volt arra, hogy a finanszírozást biztosítsák, és így szolgáltatást nyújtsanak a tudóstársadalomnak. Mára a legtöbb kiadó hatalmas haszonnal működik.
Az elmúlt években egyre többen kérdőjelezték meg, hogy még mindig a tudományok fejlődését szolgálják-e. Problémát jelent az is, hogy egyre több szaklapba a tudósnak kell fizetni azért, hogy megjelenhessen a cikke. A kutatókat ráadásul kényszerítik arra, hogy publikáljanak. Aki tudományos karriert szeretne, annak meg kell jelentetnie cikkeket ilyen tudományos szaklapokban.
Itt jön a képbe a Sci-Hub, amely két módon tudja megtalálni a felhasználó által kért dokumentumot. Egyrészt megkeresi egy másik kalóz adatbázisban, a LibGen-ben. Ha ez nem sikerül, megpróbál a kiadók fizetős falai mögé nyúlni. Ebben nagy segítségére vannak azok a jelszavak, amelyeket az önzetlen tudósok adtak át nekik. Ez azt jelenti, hogy a Sci-Hub szinte minden dokumentumot meg tud szerezni a JSTOR, Springer, Sage és Elsevier kiadóktól és másodpercek alatt letölthetővé teszi a tanulmányokat. Ezek után automatikusan küld egy másolatot a LibGen-nek, hogy a tanulmány továbbosztható legyen.
Ez jó a felhasználónak, de érthető, hogy a kiadók kiakadtak rajta. Ráadásul nem ez az első alkalom, hogy ingyen hozzáférhetővé tettek tudományos dokumentumokat. Aaron Swartz a JSTOR tudományos adatbázisból az MIT egyetemi hálózatán keresztül összesen négymillió dokumentumot töltött le és tett közzé az Infogami nevű oldalán. Swartz arral érvelt, hogy a dokumentumok közérdekűek, és abból profitál a legtöbbet a tudomány, ha bárki elérheti őket. Az amerikai ügyészséget ez nem hatotta meg és 35 év börtönnel fenyegették a fiatal informatikust, aki nem bírta a nyomást és megölte magát.
Az amerikai ügyészségnek a Sci-Hub sem tetszik, elérték, hogy az oldalt ne lehessen elérni. Sokra nem mentek vele, mert az orosz kutató azóta más címre költöztette az oldalt. Az Elseiver letöltött cikkenként 750 és 150 ezer dollár közötti összeget kér, ha megnyerik a pert. Könnyű kiszámolni, hogy ez dollármilliókat jelentene a kiadónak, ha tényleg lenne aki fizetne.
Elbakyant azonban nem kell félteni, azzal válaszolt a perre, hogy illegális tevékenységgel vádolta a kiadó üzleti modelljét. Szerinte az ellentmond az ENSZ emberi jogi nyilatkozatának, amelynek 27-es pontja kimondja, hogy mindenkinek joga van szabadon részt venni közössége kulturális életében, élvezni a művészet és tudomány eredményeit. Szerinte a zenei- és filmkalózkodással sem lehet összehasonlítani, mert a tanulmányokat kutatók írják, és ők nem kapnak részesedést abból, amit az Elsevier összegyűjt.
Azt még hozzá kell tenni, hogy Elbakyant védi az a tény, hogy orosz és nincs semmilyen amerikai érdekeltsége. Így ha az Elseiver meg is nyeri a pert, akkor sem tudja behajtani a pénzt. Annyi bizonyos, hogy a kérdésről nem most hallunk utoljára és a következő években még sokat fognak vitázni a szaklapokban megjelenő tanulmányok esetleges ingyenességéről.