Harminc éve, 1986. február 19-én, a bajkonuri szovjet űrközpontból indították az űrbe a Mir űrállomás első, központi modulját egy Proton 8K82K hordozórakétán. A modul 400 kilométeres magasságban állt Föld körüli pályára. A Mir fellövése volt az első olyan szovjet rakétaindítás, amelyet a nyugati tévék is közvetítettek, igaz, nem élőben.

Ha az űreszközök emberek lennének, a Mir űrállomás szépségkirálynő lenne: neve oroszul egyszerre jelenti, hogy világ és béke. Az űrállomás működését tíz évre tervezték, ehhez képest 15 évig működött – bár ez nem annyira egyértelműen volt jó dolog, mint mondjuk a marsi roverek túlműködése: az utolsó években bőven voltak problémák. A Mir alapjait még jóval korábban, 1976-ban dolgozták ki a szovjet űrhivatalban.

Korábban is voltak már kisebb űrállomások, a Mir lényegében a Szaljut–7-et és a Szaljut-programot váltotta: ez volt az első, az űrben hosszú távon működő, moduláris kutatóállomás, 1999 augusztusáig szinte folyamatosan lakott volt. Első legénysége 1986. március 14-én költözött a Mirre. Leonyid Kizim és Vlagyimir Szolovjov űrhajósok még két hónapig a központi egység és a Szaljut–7 űrállomás között ingáznak.

A Miren összesen 104 űrhajós járt, közülük 42-t a Szovjetunió és utódai küldtek a fedélzetre. Az első külföldiek 1988-ban mentek a Mirre, akkor egy francia, egy szíriai és egy afgán űrhajós volt az állomáson. Az amerikai NASA hét embert delegált, de járt űrhajós a fedélzeten a következő országokból is: Afganisztán, Franciaország, India, Japán, Nagy-Britannia, Mongólia, Olaszország, Szíria, Szlovákia. Magyarország itt nem járt, Farkas Bertalan űrhajója 1980. május 28-án még a Szaljut–6-hoz kapcsolódott.

A Mirt látogatták meg az első űrturisták is, ketten magántőkéből utaztak: Akijama Tojohiro, a japán Tokyo Broadcasting System újságírója 1989 novemberében – ez volt a világ első kereskedelmi űrrepülése –, illetve 1991-ben Helen Sharman, aki egy csokoládégyár támogatásával vált Nagy-Britannia első űrhajósává. Majdnem az űrbe ment Peter Rodney Llewellyn: az ügyvéd 1999-ben 100 millió dollárt ígért az akkor már pénzügyi problémákkal küzdő űrállomás költségeire. Végül nem repülhetett.

Ez volt a az első moduláris űrállomás

A Mir hét modulját külön-külön küldetéseken küldték fel az űrbe, egyenként kapcsolódtak egymáshoz.

1. A legelső a központi modul volt, amelyet alapvetően még a Szaljut–6 és 7 űrállomások megoldásaként emeltek át, némi módosítással. A központi rész hat dokkolót kapott, ezekre kapcsolták a későbbi modulokat.
2. Másodikként a Kvant–1-et kapcsolták a központi modulhoz, ezt még szintén a Szaljut–7-hez tervezték, de műszaki problémák miatt végül már a Mirhez kapcsolódott. Ebbe a modulba került hat, tájolást segítő giroszkóp, valamint tudományos műszerek röntgen- és ultraibolya csillagászati megfigyelésekhez. A modul első dokkolási kísérlete 1987 áprilisában a fedélzeti tájoló rendszer hibája miatt nem sikerült, csak űrsétával tudták végül csatlakoztatni: törmelékdarabot találtak a modul és az űrállomás között, ami még egy teherűrhajó távozásakor maradt hátra. 
3. A következő modul 1989 decemberében a Kvant–2 volt, tudományos műszereket, új életfenntartó rendszert, vizeletet újra vízzé alakító rendszert kaptak űrhajósok. A modul tartalmazta a külső űrsétákhoz használható rendszert is, amikkel el lehetett távolodni az állomástól. 
4. A Krisztall volt a tudósok számára legfontosabb modul: technológiai, anyagtudományi, geofizikai és asztrofizikai laboratórium. A Szvetlana nevű kísérletben egy kis melegházat vittek a fedélzetre, fényforrással és táprendszerrel növények termesztésére. A Buket, Marina és Glazar kísérleteket ultraibolya csillagászati megfigyelésekre tervezték. A modul eredeti célja volt a szovjet Buran típusú űrrepülőgépeknek a Mirhez kapcsolása is, erre viszont soha nem került sor, mert a szovjetek törölték saját űrsiklóprogramjukat. Cserébe a modult később tudták használni az az amerikai űrrepülők kiszolgálására (az STS–74-es számú küldetésen ide kapcsolódott az Atlantis űrsikló).
5. Bár csak a mai űrállomást hívják nemzetközinek, valójában 1995-től már a Mir is az volt: az amerikai űrhajósok Szpektr néven külön modult kaptak, itt laktak és dolgoztak. Logikusan ide kerültek a NASA által fizetett kísérletek is. Napelemek is voltak rajta, ezek termelték az űrállomás szükségleteinek felét. A modulhoz tartozott egy zsilip is, amivel vákuumban is folytathattak kísérleteket.
6. A Mir kapott egy dokkolómodult is: bár az űrhajók kapcsolódni tudtak a Krisztallnál is, hogy több helyet kapjanak az űrrepülőgép és a Mir napelemtáblái között, azt át kellett helyezni az űrhajót, az új modul ezt a procedúrát feleslegessé tette. 
7. A Priroda volt az űrállomás hetedik, egyben utolsó modulja: 1996 áprilisában kapcsolták az űrállomáshoz. Távérzékeléssel a földi erőforrásokkal kapcsolatos kísérleteket folytattak vele, illetve távérzékelési módszereket fejlesztettek és teszteltek. A modul kísérleteit 12 különböző nemzet szolgáltatta, mikrohullámú, látható fénnyel, infravörössel és hangokkal is kísérleteztek nyomás alatt és mikrogravitációban is.

Itt volt legtöbbet ember az űrben

Az űrállomáshoz több rekord is kapcsolódik azon kívül, hogy ez volt az első igazi a fajtájából: a fedélzetén állította be Valerij Poljakov orosz kozmonauta a leghosszabb űrutazás rekordját. Az űrhajós 1994 elejétől 1995. március 22-ig folyamatosan 437 napot töltött az űrben. 

Poljakov egyébként orvos, kifejezetten azért ment az űrbe, hogy az ottani szélsőséges környezet emberi testre gyakorolt hatásait vizsgálja: a tudósok akkoriban arra voltak kíváncsiak, hogy kibírnánk-e egy Mars-utazást (ami nagyjából 150-350 nap körül lesz majd, ha egyszer eljutunk oda). Az űrhajós első mondata állítólag ez volt a landolás után:

El tudunk repülni a Marsra.

Persze mindez csak a mikrogravitációban való túlélésre igaz, arról még mindig keveset tudunk, mi lesz majd a sok kozmikus sugárzással, amit el kell majd viselniük a Marsra utazóknak.

Sokáig az egyetlen űrhajós által összesen az űrben töltött idő rekordja is a Mirhez kötődött: három küldetésben összesen 747,59 napot töltött az űrben Szergej Avdejev orosz mérnök, aki ezalatt 11 968-szor kerülte meg a Földet, ezzel 515 000 000 kilométert utazott. A rekordját viszont 2005 augusztusában megdöntötte egy másik kozmonauta: Szergej K. Krikaljov hat űrrepülésen 803 napot, 9 órát és 39 percet töltött az űrben. Aztán tavaly az ő rekordját is megdöntötte egy másik orosz, Gennagyij I. Padalka 879 nappal.

A mai napig tartja viszont a legtöbb űrséta rekordját Anatolij Jakovlevics Szolovjov orosz űrhajós, aki összesen 16 űrsétát csinált a Mir körül. Több mint 82 órát töltött űrben sétálgatással.  

Speciális volt Szergej Krikaljov egy év három hónapos küldetése is: még a Szovjetunió küldte fel, de amikor 1991 májusában visszatért, az már nem létezett, így

 Az 1986-ban elkezdett, végleges formáját 1996-ban elnyerő űrállomást az első, központi modultól számítva eredetileg tízéves működésre tervezték, ezt meg is érezte, amint lejárt a határidő. 1997-től egyre több baleset történt az űrállomáson.

Többször majdnem meghaltak

Februárban kigyulladt az egyik oxigéngenerátor: Vaszilij Ciblijev és Alekszandr Lazutkin űrhajósok gázmaszkkal a fejükön oltottak a füstbe borult állomáson. Az oxigéngenerátor tönkre is ment, szerencsére a Miren két hónapra elegendő oxigén van. Ezzel viszont nem volt vége: április negyedikén etilén-glikol szivárgott a hűtőrendszerből a légtérbe, ezért ideiglenesen le kellett zárni a szén-dioxid-elnyelő-rendszert.

1997 júniusában Ciblijev és Lazutkin másodszor is életveszélybe kerültek: egy irányíthatatlan Progressz M–35 teherűrhajó belerohant a Mirbe. Az automata dokkolás tesztelésekor a Progressz lezúzott egy napelemtáblát, és lukat ütött a Szpektr modulon. Ezt még szerencsére sikerült idejében lezárni.

Augusztus 18-án az űrhajósok kénytelenek voltak mindent leállítani az életfenntartó rendszereken kívül, mert rendszerhiba miatt újra kellett indítani a központi számítógépet. A géppel eztán rendszeresen problémák voltak, 1997-ben még kétszer, aztán 1998-ban is: január másodikán a központi számítógép meghibásodása miatt a napelemtáblák nem követték többé a Napot, ezért megszűnt az űrállomás energiaellátása. A Mir huszonegy órán keresztül néma volt, nem lehetett elérni, és a legénység nem adott jelet magáról. A legénységnek végül manuálisan, fúvókákkal sikerült a Nap felé fordítania a napelemeket.

Milliomosok pénze sem volt elég rá

Nem csoda, hogy 1999-re az orosz űrügynökségnél megszülettek az első tervek arra, hogy a Mirt 2000 elején le kell hozni az űrből. Az állomás technikai kiszolgálását végző orosz űrügynökségi szervezet, az RKK Enyergija ezzel egy időben próbálkozott magántőke bevonásával is, hátha így fenn maradhat a Mir.

Walter Anderson amerikai vállalkozó (akit azóta az USA történetének legnagyobb adócsalásával 2007-ben lecsuktak, majd 2011-ben kiengedtek) MirCorp néven 2000-ben húszmillió dolláros vállalkozást alapít a Mir üzleti hasznosítására. Fel is megy egy legénység előkészítési munkálatokra, június 16-án, visszatérésük napján a MirCorp bejelenti, hogy első fizetős ügyfelük Dennis Tito, amerikai milliárdos lesz. Tito végül soha nem lép a Mir fedélzetére, mert az orosz űrügynökség szerződésszegésre hivatkozva megszakítja az együttműködést a MirCorppal.

Eddigre nyilvánvalóvá vállt, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdő Oroszország nem tudta pénzelni a túlkoros Mirt, a fenntartási költségeket (évi 220-240 millió dollár) pedig az űrturisták pénze sem fedezhette. A NASA ráadásul már szerette volna, ha az orosz űrügynökség is a Nemzetközi Űrállomásra koncentrál (melynek első modulját időközben, 1998-ban már fellőtték).

Az óceánba hullott

Hiába tüntettek még 2001. februárjában Moszkvában űrhajósok, kutatók és a földi irányítás munkatársai Mir elsüllyesztése ellen, ekkora már eldőlt, hogy márciusban hazahozzák az űrállomást. Végül 15 éves szolgálat után 2001. március 23-án, előre meghatározott pályára vezérelték, így a Föld légkörében megsemmisült, maradványai becsapódtak a Csendes-óceán kijelölt körzetében. 

A csaknem 140 tonnás űreszközt az oroszországi koroljovi űrközpontból három fékezési manőverrel irányították a Föld légkörébe, ahol – 80 kilométeres magasságban – közép-európai idő szerint háromnegyed hétkor elkezdett égni, majd darabokra esett. A megmaradt maradványok nagyrészt a Csendes-óceán nyugati medencéjében, a déli szélesség 40. és a nyugati hosszúság 161. fokánál hulltak le. Az utolsó törmelékdarabok Ausztrália keleti partjaitól mintegy 5800 kilométerre, szintén elhagyatott térségben csapódtak a vízbe.

Lakott területre egyetlen darab sem esett, az akár 800 kilós űrszemét hatalmas problémát okozhatott volna. Csak egyetlen valódi probléma adódott: egy új-zélandi halászhajóraj miatt 27 hajója ugyanis az előre bejelentett becsapódási zónába tévedt, és a hatóságok sokáig nem tudtak kapcsolatot teremteni a hajósokkal. Végül azonban a hajókban nem esett semmiféle kár.

A Moszkva melletti, koroljovi földi irá nyítóközpontban az orosz hagyományoknak megfelelően halotti torral ünnepelték meg az űrállomás zökkenőmentes megsemmisítését – a csendes-óceáni szigetek korábban aggódtak, hogy félremegy a manőver, de végül minden a terveknek megfelelően zajlott.