A Facebook megölte az újságírást - riogatnak szakértők, de valószínűleg nincs teljesen igazuk. A közösségi média egyszerűen új evolúciós környezetbe dobta a médiát, ahol a dinoszauruszok vagy kihalnak, vagy alkalmazkodnak, de addig is egyszemélyes oldalak vernek le ezer fős szerkesztőségeket. A Buzzfeedek és Huffington Postok félelmetes sebességgel előzték meg és körözték le a BBC-ket és Washington Postokat. Miközben ez a jelenség Magyarországon a mocsár legalját hozta felszínre, világszerte felbukkant néhány nagyon érdekes jelenség is. Ilyen például az I fucking love science, amit a semmiből növesztett a világ legnépszerűbb ismeretterjesztő-tudományos oldalává egy depressziós egyetemista.
2012 márciusa. Elise Andrew utolsó éves egyetemista a Sheffield Universityn, két hónap választja el a biológus diplomától. A vizsgaidőszak stressze elől a Facebookra menekül, ahol megalapítja az I fucking love science (szó szerint: kibaszottul imádom a tudományt) oldalt, ahová látványos fotókra írt egy-két mondatos tudományos érdekességeket posztol. Az első napon ezer lájkot kap, nyár végére megvan az egymillió követő. A robbanásszerű sikert senki nem érti igazán, maga Elise sem, akit a hirtelen jött népszerűség mindennél jobban megvisel.
Hát valahogy így indult az IFLScience máig tartó sikertörténete. Ma a 25 millió követőhöz közelít, és a statisztikák szerint a közösségi médiában legtöbbet megosztott tíz oldal között van, megelőzve például a New York Timest és a CNN-t. Mindezt úgy, hogy egészen sokáig Elise egymaga csinálta, csak akkor vett maga mellé szerkesztőket, amikor weboldal is készült a közösségimédiás jelenlét mögé, ahol már hirdetést lehet eladni, és pénzt csinálni a népszerűségből. Apropó, pénz. Tavaly 30 millió dollárt (8,4 milliárd forint) ajánlott neki egy nagy médiacég az IFLScience-ért, de Elise nem adta. A Twitteren azt írta, nagyon csábító volt az ajánlat, de nem a pénz miatt, hanem mert ha megszabadul az oldaltól, újra lehetett volna magánélete, és senkit nem érdekelt volna, hogy kicsoda ő.
A most 26 éves Elise Andrew ugyanis gyerekkora óta komoly piszichés gondokkal küzd, depresszióval, bipoláris személyiségzavarral diagnosztizálták, öngyilkos gondolatai vannak, és a trichtotillománia nevű mentális zavar miatt rendszeresen kitépkedi a saját haját. Mondjuk utóbbin biztos nem segít az sem, hogy rendszeresen ilyen kedves üzeneteket kap a rajongók mellett szépen gyarapodó gyűlölői táborból. És emellett tudta felépíteni a világ kedvenc tudományos Facebook-oldalát.
Az IFLScience sikerreceptje végtelenül egyszerű volt:
Elise simán lenyúlta a facebookos bullshitgyárak nyerő formuláját, a szép képre írt pársoros okosságokat, csak éppen a Coelho-összes véletlenszerű mutációi helyett valódi, érdekes, és tudományosan értelmezhető tartalommal töltötte fel. Ez újdonság volt a tudományos újságírás világában, ami akkoriban (és nagyrészt ma is) a National Geographic 16 oldalas óriásfotós gigariportjait tartotta a tömegekhez való elérés legjobb módjának. Elise Andrew viszont nem újságíró, sosem tanult ilyesmit, amit csinált, azt ösztönösen csinálta és teremtett vele iskolát. Egyébként sok baja is származott abból, hogy nem ismeri az újságírás szabályait, meg olyan dolgokat, mint forráshivatkozás, és -ellenőrzés, vagy a felhasznált képanyaghoz engedélykérés. Aktualitás és hírérték nem számít, egyvalami a lényeg: hogy az adott téma érdekes-e. Ez maradt az egyetlen rendezési elv, amikor a Facebook mögött elindult a weboldal is, pár bekezdéses, sok képes cikkekkel.
Elise Andrew a saját fegyverével vívott meg az ezoterikus-áltudományos világgal, és győzött. Lehet hogy sokan vannak, akik Food Babe-et, Szabadon ébredőket és hasonló marhaságokat osztanak meg a Facebookon, de még többen azok, akiket ez az ő ismerőseikként végtelenül idegesít. Na, őket találta meg az Elise, és adott a kezükbe valamit, ami sokkal jobb az Unfriend/Unfollow gomboknál. Az IFLScience képeit lájkolni, megosztani, és úgy egyáltalán, kibaszottul szeretni a tudományt kiállás lett a mindent elborító hülyeség ellen.
A tudomány a maga hihetetlen tempójú fejlődésével az utóbbi évtizedekben egyszerűen lehagyta nagyközönség felfogóképességét, és sokak szemében egy unalmas, érthetetlenül bonyolult, kicsit félelmetes, és nem is biztos, hogy az emberiség érdekeit szolgáló dologgá vált. Ami valahol teljesen természetes pszichológiai folyamat: amit nem értünk, attól félünk, és amitől félünk, azt gonosznak tartjuk. Ebből a pozícióból sikerült Elise Andrew-nak kiemelnie, és egy csapásra emberközelivé és szerethetővé (kibaszottul szerethetővé!) tenni a tudományt, egyszerűen azzal, hogy nem akarta teljes mélységükben megmagyarázni a dolgokat, csak megmutatta a szépségüket. Megérteni a Higgs-bozont, vagy a gravitációs hullámokat? Kinek van ma arra ideje és energiája, hogy végigküzdje magát a magyarázaton? Ó igen, ezzel el is érkeztünk a globális problémához.
Tíz éve trendi volt azt mondani, hogy tudás- és információalapú világban élünk. Hát jó reggelt kívánok, ennek a világnak vége, kinyírta a közösségi média meg a mobilinternet. Sokkal-sokkal több, pár mozdulattal elérhető tudás és információ vesz körbe minket, mint amennyit egy élet alatt fel tudnánk dolgozni.
Ebben a helyzetben pedig az emberek figyelme lett a Szent Grál, az univerzális valuta. Az új varázsszó az attention-based economy, a figyelemalapú gazdaság. Ez egy társadalmi evolúciós folyamat, ami abból indul ki, hogy a technológiai fejlődés nem az embert változtatja meg, hanem azt, hogy az adott környezetben mi az, amiből korlátozott mennyiség áll rendelkezésre, de mindenkinek szüksége van rá. Logikusan ez a hiánycikk az, amiből minél több van valakinek, annál nagyobb a hatalma. Ez a történelem során eleinte a föld, és az ott megtermelt élelem volt, aztán az ipari forradalommal átvette a helyét a munka, a 20. században a tudás, és az internet forradalmával a figyelem.
Érdekes megfigyelni, hogy ki hogyan alkalmazkodik ehhez a szép új világhoz. A média például kitermelte a clickbait-újságírást (vagy “-újságírást”, ízlés dolga). Átalakult, vagy legalábbis átalakulóban van az oktatás: már nem a lexikális tudás felhalmozása, hanem annak minél hatékonyabb elérése és felhasználása a cél (és itt most inkább nem ütjük le a tucatnyi magas labdát a magyar oktatási helyzettel kapcsolatban). Vagy nézzük meg a reklámipart: a reklámok ma már jellemzően nem információt közölnek, csak figyelmet hívnak fel. A politika? Egymondatos szlogeneké rövidült programok, hol bohócként, hol rocksztárként viselkedő politikusok küzdenek a választók figyelméért. A tudományos ismeretterjesztés evolúciójából pedig megszületett a jó öreg Delta áramvonalasított, kívül-belül felpimpelt, turbómotorokkal felszerelt verziója, az IFLScience. Elise Andrew a Facebook-korszak Kudlik Júliája.
Az amerikai elnökválasztás, és Donald Trump hihetetlen népszerűsége kapcsán sokan riogatnak azzal, hogy a világ megállíthatatlanul rohan a Hülyék paradicsoma című scifi-szatíra valóra válása felé – legutóbb éppen az írója nyilatkozta, hogy kezd dokumentumfilmként tekinteni rá. Divat azt gondolni, hogy a közösségi média elhülyíti az embert. Mondjuk annak idején ugyanezt mondták a tévéről, azelőtt a rádióról, még azelőtt a könyvnyomtatásról is. Valójában nincs itt szó elhülyülésről, legfeljebb arról, hogy a közösségi médiának hála, a hülyék látványosabban hülyék, mint valaha.
Elise Andrew ösztönös zseni, aki jó időben volt jó helyen, és rá tudott tapintani a figyelemalapú gazdaság lényegére. De ebben hasonlóan őstehetség, és most már előre szégyellem magam azért, amit mindjárt le fogok írni, Kim Kardashian vagy Berki Krisztián is, akikben szintén van valami, amire az emberek odafigyelnek. Más kérdés - a legfontosabb kérdés! - hogy ezt a tehetséget ki mire használja. Mert hogy az egész rajtunk múlik. Oké, nagyobb a konkurenciaharc a figyelmünkért, mint bármikor, és ebben a harcban nem válogatják meg a fegyvereket, de ettől még a mi klikkjeink döntik el, ki nyeri a háborút. A látványosan csomagolt dolgokra kattintunk, mert ez az evolúció parancsa – de az IFLScience épp azt mutatja meg, hogy ami látványosan csomagolt és könnyen emészthető, az lehet egyben tartalmas is.