A magyar sajtó 1986-ban a nyitásról szóló szövegek ellenére hűen követte a Moszkvából kapott megkésett, hamis és mellébeszélő tájékoztatást és úgy jó brezsnyeviesen elbagatellizálta minden idők legsúlyosabb atomreaktor-balesetét - ez azonban csak fokozta a pánikhelyzetet a magyar közvéleményben. Válságkommunikáció a kései szocializmusban: Csernobil, ami Gorbacsov szerint kicsinálta a szovjet blokkot.
1986. április 26-án, nagyszombat hajnalán a csernobili erőmű négyes blokkjában sorozatos hibák miatt néhány pillanat alatt a normális szint tízszeresére ugrott a teljesítmény, a bekövetkező gőzrobbanás megsemmisítette a reaktort, az azt fedő 1000 tonnás biológiai pajzsot pedig kirepítette az erőmű tetején. A másodpercek múlva bekövetkező második robbanás a reaktor belsejében lévő nagy mennyiségű grafitból tűzijátékot csinált, a környezetbe további radioaktív anyagok kerültek.
Ez így vállalhatatlanul laikus összefoglalása a történteknek, de mégis sokkal több, mint amiről a világ akkor néhány napig tudhatott. Minden idők legsúlyosabb nukleárisreaktor-balesetéről a világ csak közel három nap után szerzett tudomást, Magyarországon a rádió hallgatói először a hétfői Krónikából értesültek arról, hogy valami történt. Miután végighallgattak egy hosszú beszámolót Kádár János angyalföldi látogatásáról (a főtitkár útja a helyi pártbizottságról a Kender juta és Politextilgyárba vezetett, ahol izgalmas üzemlátogatáson vett részt), a külföldi hírek között meghalhatták, hogy „a Szovjetunió történetében először” ott is üzemzavar történt egy atomerőműben, a szerencsétlenül jártakat segítségben részesítették, és „a következmények felszámolására intézkedéseket tettek”. Arra, hogy azért komoly helyzetről lehet szó, az az egy mondat utalt, hogy a balesettel kapcsolatban kormánybizottság is alakult. Persze azért felesleges lenne izgulni – mint a TASZSZ rámutatott: „más országokban számos alkalommal előfordultak ilyen esetek”.
Az egy évvel korábban meghirdetett glasznoszty ellenére a szovjet tájékoztatás a válsághelyzetben a brezsnyevi reflexek szerint hallgatta el, majd bagatellizálta a katasztrófát, a magyar sajtó pedig néhány kivételtől eltekintve eleinte kritikátlanul átvette a hivatalos szovjet tájékoztatást. Az egyik ellenpélda a rádiós hírszerkesztő Bedő Iváné volt, aki az esti hírblokkban a hivatalos szovjet közleményt kiegészítette a Skandináviában mért magas rádióaktivitásról szóló hírrel, amit a BBC-ből vett át – ezért másnap fegyelmit is kapott.
Ha a szél akkor nem Skandinávia felé viszi a radioaktív felhőzetet, Moszkva még tovább hallgatott volna. Svédországban azonban annyira abnormális sugárzási szintet mértek, hogy bár először azt hitték, náluk történhetett valami, a meteorológia alapján szovjet forrásra kezdtek gyanakodni, és bár a Kreml először (több mint két nappal a robbanás után járunk) feléjük is mindent tagadott, végül – 68 óra után – előálltak egy 42 szavas bejelentéssel, amiben elismerték a baleset tényét – amint arról a MR is beszámolt.
„Nem ismerjük a bekövetkezett baleset körülményeit és a kibocsátott radioaktív anyagok mennyiségét” – mondta a kedd esti TV-híradóban Tokaji Gábor alezredes, aki azért – annak ellenére, hogy ezzel elismerte: a magyar hatóságok sem kaptak a szovjetektől érdemi tájékoztatást – azzal a talán mégsem annyira kielégítő panellal zárta nyilatkozatát, hogy „megnyugtathatjuk az ország lakosságát, hogy ebből semmiféle veszély nem származhat”.
A katasztrófa súlyosságáról, a sugárzás nagyságáról még újabb hosszú napokig sem közöltek semmi konkrétumot, majd csak annyit, hogy a radioaktivitás a korábbi szint felére-harmadára csökkent, hogy aztán két hét után közöljék, hogy na most már aztán becsszóra nem hordoz nagy veszélyt az erőmű állapota, ami azért is remek, mert – mint utólag megjegyezték –, „valóban, mind a mai napig fennállt a katasztrófa lehetősége”.
Az elhallgatási spirálban fokozatosan és csak nagyon óvatosan kezdtek csepegtetni olyan információkat, amelyeket ugyan megnyugtatónak szántak, azonban teljesen ellentmondtak az eggyel korábbi állításoknak. Eközben az országban a jobban értesültek már rég pánikban voltak. Bár a lapok még mindig nem hozták címlapon a történteket, más csatornákon keresztül már tömegek hitték, hogy valami nagyon súlyos dolog történt. Eleinte kárpátaljai és kint dolgozó magyarok közvetítésével érkeztek hírek a Csernobiltól alig száz kilométerre lévő Kijevből (innen hivatalosan előbb arról tájékoztattak, hogy nem nőtt a sugárzás, majd egy mellékmondatban legközelebb mégis azt, hogy az iskolákat bezárták, a gyerekeket vidékre viszik „nyaralni”), de volt olyan, a KFKI-ban dolgozó jószándékú kutató is, aki bármiféle veszély hivatalos tagadása ellenére felhívott egy csomó óvodát, hogy ne engedjék ki a gyerekeket – mint mondta, „a túl erős napsütés” miatt.
Hivatalos fórumokon csak sok idő után és mellékesen írták meg, hogy nálunk is megnőtt a háttérsugárzás, igaz, az egészségre nem veszélyes mértékben. A polgári szolgálatok azt ajánlották, hogy az emberek csak nagy állami tejvállalattól vegyenek tejet, a salátát, sóskát, spenótot pedig bő vízben mossák meg – ekkorra azonban a félelem miatt már eléggé visszaesett a piacok forgalma. Czeizel Endre azzal nyugtatott, hogy a sugárzás nem elég erős ahhoz, hogy a magzatok fejlődését veszélyeztesse; más kérdés, hogy „a genetikai ártalom, az ivarszervek génjeit, kromoszómáit érő sugárzás esetében nincs küszöb-szint, itt elvileg minden ártalmas lehet.”
A szovjet nyilatkozatok is tele voltak a legkülönbözőbb ellentmondásokkal. „Nyugaton erősen felnagyítják az eseményeket”, a probléma ugyanakkor értelemszerűen nem oldható meg gyorsan, hiszen „hasonló szerencsétlenség még sehol nem történt” – írták akár ugyanabban a cikkben, és a magyar sajtó is ezeket a paneleket szajkózta. A nyugati propaganda csepülése volt az egyik fő vonal: „Washington célja bizalmatlanságot kelteni az atomfegyverek felszámolását célzó szovjet javaslatok iránt” – ismertették a Pravda szentenciáját, és a szenzációhajhász nyugati médiát okolták, amiért – hahaha – Ausztriában a felültetett emberek felvásárolják a gázálarcokat és légszűrőket.
Ahogy az Ország-Világ című képes újság a Csernobil: nukleáris baleset vagy politikai mérkőzés című cikkben, megpróbálták beoltani az olvasókat az ekkoriban valószínűleg magyar hallgatottsági csúcsot döntő Szabad Európa Rádió ellen: „A nyugati hírközlő szervek óriási hisztériakampányba kezdtek, amelynek az volt a célja, hogy megbízhatatlan színben tüntessék fel a Szovjetuniót a külföld előtt és hogy pánikot keltsenek a Szovjetunióban, valamint a vele szomszédos országokban.”
A magyar újságok eközben arról győzködtek, hogy a radioaktív sugárzás alatta marad annak a szintnek, amit a részleges atomcsend-egyezmény, vagyis 1963 előtt mindenhol volt az északi féltekén. Az Amerikában meg verik a négereket jegyében a korábbi nyugati atomerőmű-balesetekkel akarták megnyugtatni a magyar közvéleményt: „Ízléstelen, ahogy politikai érvet kovácsolnak egy fizikai jelenségből, a sugárzásból, Csernobil ezeknél nem is súlyosabb” – ami nem volt nagyobb hazugság, mint az, hogy a Szovjetunióban Csernobil előtt nem történt atomreaktor-baleset. Ehhez képest a kékfényes Szabó László a Népszabadságban arról győzködött, hogy „higgyük: azok, akik felelősek egy ország sorsáért, nem fognak becsapni bennünket”.
„Példátlan szovjetellenes kampány bontakozott ki Nyugaton”, „a szovjet külpolitika viszont ismét elvszerűségből és higgadtságból mutatott kiemelkedő példát” – írta a Magyar Ifjúságba a III/1.-es beszervezett Hahn Péter külpolitikai újságíró Csernobilról. Ez a vonal egy az egyben a hivatalos szovjet álláspontnak felelt meg, mely ideológiai ellentámadásba csomagolva próbálta védeni magát. Azt állították, hogy csak azért nem informáltak normálisan a katasztrófáról, mert meg akarták várni, amíg egyértelmű adatok vannak, ezen kívül a Közös Piac kelet-európai áruk elleni importkorlátozását szidták (hiszen a szovjet áruk és közlekedési eszközök nem jelentenek veszélyt), de mindenekelőtt saját maguk helyett „az amerikai militarizmusra” próbálták terelni a figyelmet.
„A port nem az atom békés felhasználásán kellene elverni” – szentelt a Magyar Nemzetben Avar János vezérpublicisztikát annak, hogy a valódi problémát nem Csernobil („a megszokottnál csak valamivel sugárdúsabb felhő rémületbe döntött és pánikba kergetett egy földrésznyi lakosságot”) jelenti, hanem a kísérleti atomrobbantások – mivel a csernobili katasztrófa idejére Moszkva a csillagháborús versengést gyakorlatilag elvesztette Reagannel szemben, a szovjet külpolitika ekkor már leszereléspárti szerepben tetszelgett.
A szocialista válságkommunikáció teljes tájékoztatási kudarcba fulladt – írta az MSZMP Tömegkommunikációs Központjának anyagában Wisinger István Csernobil tapasztalatairól. Kritikájában a határokkal nem törődő radioaktív felhő egy újmódi globális falu jelképe lett, azt példázva, hogy már nem lehet úgy eltitkolni a messzire ható történéseket, mint azt régen remélték. Wisinger diagnózisa szerint a magyar sajtó azért bukott meg, mert ezúttal sem merte megkérdőjelezni a hivatalos moszkvai tájékoztatást, ezzel beállt a tagadók-bagatellizálók sorába, az eltussolással azonban maga váltott ki össztársadalmi pánikot.
A Blinken OSA Archívum Csernobil maraton címen kétnapos programsorzotatot tart az atomerőmű-katasztrófa harmincadik évfordulóján. Napközben válogatás látható az archívum Csernobillal kapcsolatos dokumentumaiból (mi is ezek közül szemezgettünk a cikkhez); a középiskolások számára csoportos foglalkozásokat szerveznek, este pedig film- és könyvbemutatókat tartanak. Kedd este itt lesz Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könyvének a bemutatója, és látható az – állítólag nagyon erős –, Elszigetelés című finn dokumentumfilm is a káros anyagok tárolásának problémáiról. Részletes programpdf-ben itt.
Csernobil arra is „rámutatott, hogy a Szovjetunió magához láncolja a kelet-európai országokat, de nem visel felelősséget értük” – írta az ekkor „Csernobil havában készült” jelzéssel megjelent Beszélő. A szamizdat ellenzéki lap a katasztrófában a szovjeteknek való kiszolgáltatottság és a Kádár-rendszer cinkos felelősségének újabb egyértelmű bizonyítékát látta.
Kommunikációs váltás aztán csak 18 nap után kezdődött, amikor május 14-én Gorbacsov 30 perces tévébeszédet tartott a csernobili balesetről. Ezután az orosz sajtó helyszíni tudósításai már kevésbé voltak propagandaszagúak, valamivel később az Izvesztyija és társai már inkább a glasznoszty nagyobb nyíltságot ígérő elveinek megfelelően írtak a szovjet energia- és egyéb iparágak veszélyeiről. A környezetvédelmi mozgalmak a részleges demokratizálódás meghatározó csatornái lettek, a sajtószabadság pedig kulcsértékként jelent meg a politika átmenetileg meghatározó új orosz nyelvében. Gorbacsov némileg túlzónak tűnő utólag értékelése szerint:
A Szovjetunió felbomlását nem a peresztrojka, hanem Csernobil okozta mindenekelőtt.
(Borítókép: Egy magára hagyott épület Prypyatban, a régi szovjet címerrel a tetején 2003-ban. Fotó: AFP)