A 19. század fordulóján Alexander von Humboldt német természettudósnak volt egy meglehetősen érdekes története, amit egész mostanáig csak igen kevesen hittek el. Humboldt elektromos elemek megalkotásán dolgozott, és eléggé érdeklődött a természetes áramgenerátorok után.

Egy dél-amerikai útja során a helyiek egy kis tóhoz vezették, ahol – Humboldt elmondása alapján – elég furcsa módszerrel próbáltak angolnát fogni a helyiek. Ahelyett, hogy csalit dobtak volna be, vagy hálóval próbálták volna kihúzni a partra a halakat, lovakat és szamarakat zavartak a vízbe. A tóban élő angolnák a beszámoló szerint azonnal védekezni kezdtek: felúsztak a felszínre, nekifeszültek a lovaknak, és így elektromos árammal csapták meg azokat. Két ló pusztult el pár perc alatt, de az angolnák végül kifáradtak, a halászok pedig csak ekkor fogtak meg párat, hogy átadják Humboldtnak, hadd vizsgálgassa.

A tudós 1807-ben adta közre ezt a beszámolót, azóta viszont senki nem erősítette meg, hogy hasonlót látott volna (mármint vízből kiugráló, gyilkos angolnákat, nem lógyilkos falusiakat). Még Kenneth Catania, korunk legnagyobb angolnaszakértője sem sok hitelt adott korábban a beszámolóknak, azt gondolta, hogy túlzott elragadtatásról, tódításról van szó.

Egy nap a laborjában tartott angolnák közül akart néhányat áttenni az egyik akváriumból a másikba. Az ehhez használt fémhálót támadták meg az angolnák. „Szabályos időközönként megfordultak, és bár egy pillanattal korábban még nem akartak a háló közelében lenni, robbanásszerűen megtámadták az eszközt, méghozzá úgy, hogy kiugrottak a vízből, egyenesen neki a háló szárának” – mesélte a kutató. Ráadásul miközben látta, mi történik, a tartályokra erősített mérőeszközök segítségével azt is hallotta, hogy a halak elektromos aktivitása is megnőtt. Az elektromos kisüléseket érzékelő mikrofonok a szokásos, csendes pattogás helyett jóval nagyobb feszültséget jelző durrogást adtak tovább a hangfalaknak.

Catania videóra is vette az eseményt: egy, a támadót modellező aligátorfejet mártott a vízbe, a műhüllőt ráadásul LED-sorral tette érdekesebbé. A fénysor megmutatta, amit a mikrofonok rögzítettek: az angolnák tényleg megrázták a támadót, ráadásul úgy nőtt a feszültség, ahogy egyre jobban kint volt a halak teste a vízből. Erre is van magyarázat: a halak nem azt változtatták, milyen mennyiségű elektromosságot próbáltak átadni a támadónak, az erősség attól függően nőtt, mekkora testfelületükkel értek a víz színe felett az áldozathoz.

Catania szerint egyértelmű, hogy a viselkedés nem támadó jellegű, vadászatra nem használják a halak, kizárólag védekezéskor pattognak ki a vízből. Erre az is utal, hogy a megfigyelt angolnák nem próbálták megharapni az árammal megcsapott támadót. Sokkal valószínűbb, hogy egy sekélyebb vízben, nyári időszakokra tartogatott védekezési forma ez, mikor esély sincs arra, hogy a hal elússzon a támadás helyéről.