A futballrajongás olyan módosult tudatállapot, ami egyszerre erősíti a közösséghez tartozás élményét, csinál harcost a legjámborabbakból, és részesíti misztikus élményben azt, aki még életében nem hallott a Bibliáról. És ezt így együtt semmi más nem adhatja meg. A hazafutás vagy a gól nemzetek fölött álló mém; talán ezért vált ki kollektív őrületet a meccseken aratott győzelem.
A sport nem fejleszti a személyiséget, hanem felfedi azt.
– jegyezte meg a Yankeessuck.com szerkesztője, amikor a drukkerek lélektanáról kérdezték.
Sokatmondó volt, hogy a szerkesztő csak álnéven vállalta a nyilatkozatot, de akik ismerik a kommentelők és a sportrajongók lelkivilágát, valószínűleg elhiszik, hogy nem túloz. Két ügyes troll bármilyen internetes vitát káoszba fullaszthat, de ezek ritkán jutnak el a vérontásig. Most képzeljenek el egy Linux- és egy Mac-rajongót, amint terminátornyelven vitatkoznak a kernelekről; hát nehezen hihető, hogy a vita után ezek jól összeverik egymást. A sportrajongók körében viszont ez sem ritka.
A futballszurkolók körében felülreprezentáltak az erőszakos bűncselekmények, legalábbis más sportágakhoz képest. Két Forma-1-drukker összekaphat az új karbonszálas spoilereken vagy Bernie Ecclestone hülyeségein, de nem pofozzák föl egymást a Hungaroringen. Golfozóverésről is ritkán hallani. A bokszolók a ringben ütik egymást. Az úszók... na jó, ne kisslászlózzunk. De nem lenne helyes csak a focit hibáztatni; tessék, a cikk eleji idézet szerint néha a baseballrajongók is elragadtatják magukat, és erre csak részben elfogadható magyarázat, hogy azok az ütők tényleg eléggé csábítanak a huliganizmusra. (Igaz, az amerikaiak leginkább sportcélra vásárolnak baseballütőt, az erőszakos bűncselekményekhez inkább lőfegyvert használnak.)
A sportolók érthető okokból kötődnek a csapatukhoz és a csapattársaikhoz; ők ebből élnek, nekik ebben a sportágban kell a legjobbnak lenniük. Na de a tízezrek, akik a lelátókon, és a milliók, akik a képernyő előtt ülnek – nekik mi a jó ebben? Miért olyan fontos nekik ez az egész, hogy a rajongást esetenként a munkájuk, a szociális kapcsolataik vagy a testi épségük elé helyezzék?
A nagy harci indulatot könnyű megmagyarázni; megmagyarázhatatlan pszichológiai jelenségekre mindig ad valami kézenfekvő választ az evolúciós biológia. Az indulatok (f)elszabadulásából például arra következtet, hogy már az őskortól fogva bennünk van a harcos ösztöne.
A darwinizmus nem úgy nézett ki, hogy kihúztuk a génlottón a jackpotot, és mi lettünk a világ csúcsragadozói, hanem foggal-körömmel küzdöttünk meg az aranyéremért. A civilizáció ott kezdődött, hogy tovább adhattuk a tudásunkat az utódainknak, és egy idő után már nem izomból, hanem ésszel próbáltuk legyőzni a kardfogú tigrist. Az intelligenciánknak köszönhetjük, hogy veretlenek vagyunk a létért folytatott küzdelemben.
De a meccsek, azzal a sok felszabaduló indulattal, a tesztoszteron- és izzadságszagú hangulattal és üvöltözéssel, meg persze a rengeteg piával elég jól oldják a gátlásokat. Az intelligencia hátraül, a harcos átveszi az irányítást – tényleg, milyen találó leírás az ilyen viselkedésre, hogy civilizálatlan.
Tomboló hormonok, adrenalin, győzelem és vereség, ők és mi – ez a kombináció nemcsak érzelmi impulzusokat, hanem identitást is teremt. Talán ez is a törzsi időkből maradhatott vissza. Nem nehéz elképzelni, ahogy az ősember az erjedt pálmalevéltől berúgva, egzotikus füvektől betépve, a törzsi kántálásban feloldódva körbetáncolja a tábortüzet és feltalálja a parázson járást. A tánc, a közös barbár rítusok és a tudatmódosítók fogyasztása évezredek óta ismert alapanyagai a közösségépítésnek. A rajongás nem csak arról szól, hogy valaki választ magának egy kedvenc csapatot:
Amikor ez a sok személyiségrész összeadódik (sportul: kialakul a rajongótábor), az létrehoz egy közös, kollektív tudatot, amiben mindenki feloldódhat. Nem sokaság, hanem lélek, ahogy Berzsenyi írja.
Rajongani annyit jelent, mint tartozni valahová. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban annyian imádják a profi sportot. Amerikában a sport nemcsak szabadidős tevékenység, hanem a nemzeti identitás fontos eleme. Náluk a sport hozza létre azt az egységet, amit az ezeréves történelmű európai országoknak a történelmük teremtett meg.
Egy száz ország bevándorlóiból kialakult nemzetnek más eszközökre van szüksége. Az amerikai néplélek ezt a sportban és a vallásban találta meg. A kettő abban is hasonlít, hogy a mélyen vallásosak szokásai (dogmák, böjtök, társas kapcsolatok) éppúgy kihatnak az életükre, mint a sportrajongókéra a csapatuk teljesítménye. És ezt mindketten magától értetődőnek tekintik.
Csak a külső szemlélő, aki nem érzi, hogy ez egyeseknél milyen lelki szükségleteket elégít ki, nem érti az ezzel járó viselkedést sem.
Hasonlót élhetnek át azok is, akik katonaként együtt szolgáltak, majd a civil életbe visszatérve nem tudják feldolgozni a történteket. Mások segítségére nem számíthatnak, mert a civileknek nincs antennájuk azokhoz a lelkiállapotokhoz, amik érthetővé tennék a viselkedésüket. J. D. Salinger is a poszttraumás stressztől szenvedett a II. világháború után, és bár ő volt az amerikai irodalmi élet remetéje, az egykori katonatársaival élete végéig megtalálta a közös hangot. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiket csak azok érthetnek, akik megjárták ugyanazt a poklot, vagy imádkoztak ugyanahhoz az istenhez. Vagy skandáltak tömegesen trágár-homofób ritmusokat.
Részben ezért találták ki. Az ókori görög olimpiák hadgyakorlatnak is beillettek, az olimpiai játékokra pedig isteni ajándékként tekintettek. A fő hadianyag akkoriban az ember volt, és a versenyszámok – diszkoszvetés, gerelyhajítás, birkózás – a különböző harci stílusokat szimulálták. De mennyivel jobb egy olyan háború, ahol Athén és Mükéné lerombolása nélkül is le lehet győzni a másikat!
Már az ókorban sem ment zökkenőmentesen a sport, a háborúk és a rajongás szétválasztása. Feljegyezték, hogy 532-ben Konstantinápolyban egy héten át tartó utcai zavargások törtek ki, miután két kocsiverseny-csapat, a kékek és a zöldek hívei közös randalírozást szerveztek. A lázadás leverésének több mint 30 ezer halottja volt. Úgy tűnik, a sport mindig is elképesztő, zabolátlan indulatokat engedett szabadjára.
Erre érdemes is számítani. A sportnak ugyanis fontos eleme, hogy versenyjellegű, vagyis a végén valakit mindenképpen le fognak győzni. A döntetlenek ritkán nem döntenek el semmit, és a barátságos mérkőzések után az ultrák sokszor az ellenfél szurkolóin torolják meg a vereséget.
Daniel Wann, a Murray Állami Egyetem professzora a sportrajongás pszichológiai vizsgálatának szentelte a karrierjét. Mint megjegyezte, más szórakozási formákhoz képest a sportnál viszonylag alacsony a várható elégedettségi index. Két csapat vagy két versenyző játszik egymás ellen; a szurkolók egyik fele végül mindenképp elégedetlen lesz. Képzeljük el, mondta Wann, hogy valaki piacra dob egy terméket, ami a fogyasztók felének nem fog ízleni! És vajon hányan ülnének be egy olyan filmre, ahol 50 százalék esély van rá, hogy nem fog tetszeni?
De rajongónak lenni nemcsak a csapatunk győzelméről szól. Dr. Edward Hirt, az Indiana Egyetem kutatója szerint ez egyértelmű, elvégre – már csak statisztikai alapon is – előbb-utóbb mindenki veszíteni fog.
Ha a sport csak a győzelemről szólna, a Chicago Cubs baseballcsapatának egy rajongója sem lenne; több mint száz éven át nem sikerült megnyerniük a World Seriest. Mégis az övék az egyik leglelkesebb rajongótábor. Ha megkérdezik őket, a Cubs-rajongók azt mondják, hogy nem a World Series megnyerése izgatja őket, hanem jól érzik magukat a szurkolók között, vagy bírják valamelyik játékos stílusát. A klub reklámfőnöke, John McDonough is megjegyezte, hogy minden más baseballcsapatnál nagyobb hangsúlyt fektetnek a csapathoz tartozás élményének reklámozására.
Ez az erős kötődés még a lelki nyugalmukhoz is nagyban hozzájárul. Wann több száz sportrajongót vizsgált, hogy megállapítsa, van-e összefüggés a sport iránti elköteleződöttségük és a mentális egészségük között. Az egyezés kimutatható volt. Akik jobban elköteleződtek egy-egy csapat iránt, sokkal kevésbé szenvedtek az elidegenedéstől, magánytól, ugyanakkor a kollektív önbizalmuk is megnőtt.
Wann szerint kétségtelen, hogy a sport nagyrészt társasági élmény; ha nem lenne közössége, rajongótábora, sokak számára nem lenne ilyen fontos. Nekik már az is felemelő érzés, ha láthatják a csapat emblémáját egy mellettük álló szurkoló pólóján; ugyanazt érzik, mint egy hazafi, ha felvonják a nemzeti lobogót.
Józan ésszel nehéz belátni, hogy a rendfenntartó erők és a mindenkori kormányok miért nem csapnak le olyan keményen a szurkolókra, mint egy spontán puccskísérletre. A meccs után randalírozó szurkolók káoszt, kiszámíthatatlanságot és zűrzavart okoznak – mégis, mintha ezt természetesnek tartanák.
A szerdai meccs előtt a rendőrség is bejelentette, hogy Budapest belvárosában kiszámíthatatlan lehet a forgalom. S lőn: randalírozás nem volt, de a villamosmegállók tetejéről is lógtak az emberek, és az utakat ellepték a Magyarország-Portugália: 3-3-at ünneplő tömegek.
A rendfenntartók és a törvényhozók szerencsére ismerik a kiszámíthatatlan tudatállapotokat, és azt, hogy ennek milyen robbanásszerű hatása lehet. A Btk. sem véletlenül kezeli külön kategóriaként a pillanatnyi elmezavarokat. Ezek nagyjából mindenre ráhúzhatók, amikor az eszünk helyett az ösztöneinkre hallgatunk. A szerelemféltésből elkövetett gyilkosság épp ezért lehet önálló jogi kategória, mert a szerelem is beszámíthatatlanná tehet.
A futballrajongásra (még?) nincs külön paragrafus, de világos, hogy ijesztően szélsőséges indulatokat válthat ki. Amikor a magyar válogatott 1954-ben elvesztette a focivébét, még annak ellenére is spontán tüntetések és napokig tartó zavargások törtek ki Budapesten, hogy az emberek tudták: nem a rendőrségi tömegoszlatástól kell tartani, hanem attól, hogy az ÁVH belelő a tömegbe.
De a futballra sokan úgy tekintenek, mint egy kivételes eseményre, amikor nem érvényesek a szabályok; ahol a törvényt és a rendet felülírja a pillanat heve. Spontán anarchia. Ha veszítünk, a kollektív nemzet borul gyászba: ha győzünk, mindenki ünnepel. Hát csoda, hogy szerdán örömünnep tört ki? Harminc éve példátlan eredményt értünk el a világ legnépszerűbb sportágában. Erre még az is felkapja a fejét, aki csak annyit ért az egészből, hogy nagyot nyertek a magyarok. Egy szokatlan, de szép eredmény visszaadhatja a reményt, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.
Hirt professzor szerint a szezonok ismétlődése is fontos része annak, hogy a rajongók kitartanak a választott csapatuk mellett. Elvégre mindig lesz egy következő szezon: mindig lehet javítani, vagy legalább meg lehet próbálni – vagyis remélni, hogy minden jóra fordulhat. Akár a csapattal, akár az életben. És erre a rajongóknak bőven van idejük - így lehet, hogy nekik is legalább olyan fontos lehet a játék, mint a játékosoknak. Talán azért, mert
Egy focista legfeljebb bő két évtizedet tölthet aktív játékosként a profi ligában. Miután kiöregszik, lehet belőle szövetségi kapitány vagy edző; képernyőképes figuraként tévés szakértő, sportriporter, esetleg egy üdítő vagy egy menő cipőmárka reklámarca. De a rajongó mindig megmarad.
Hasonló karrierívet futnak be egyes zenekarok is, azzal a fontos különbséggel, hogy a zenében van öregfiú-bajnokság. Az aktív zenészélethez nem kellenek makulátlan orvosi leletek: több rocklegenda hordta ki lábon a drogfüggőségét. Viszont a sportolók kikopnak. Csikorgó ízületekkel, meszesedő gerinccel és porckorongsérvvel nem lehet bajnokságot nyerni.
A sportrajongás mégis egy életre szóló elkötelezettséget jelent. Sokan csak belecsöppennek az egészbe, mert a nagypapa is fradista vagy emtékás volt; az ilyen érzelmi alapú kötődéseket nem észérvek fogják elszakítani. Ahogy a vallásukról is kevesen térnek át egy másikra, úgy az igazi rajongók is ritkán fordítanak hátat a kedvenc csapatuknak. A Cubstól sem pártolt el senki, sőt, pedig az ő győzelmi esélyeikre már senki sem fogad nagy tételben.
És a sport szabályai sokkal kötöttebbek, mint a zenéé – ezért is könnyebb követni. A sikeres bandák is elhaknizhatnak a hatvan éve írt sikerszámaikkal, de a kulturális jelentőségük egy idő után megkopik. A hatvanas-hetvenes években Keith Richard gitározásáért őrült meg a világ, ma Killer Mike rapjéért. A zenének muszáj követnie a kulturális változásokat (vagy éppen formálnia azt), de a futball szabályain sok évtizede nem változtattak: volt idő megtanulni a szabályokat, így a foci az egész világ legnépszerűbb sportmémjévé válhatott. A Brown Sugar pár évtizede popzenerajongók millióit őrjítette meg, de már nem a jelen filmzenéje.
Egy hazafutás vagy egy gól viszont a néplélek időtlen rezonátora maradhat. És marad is, amíg nem lesz más, ami emberek millióiból váltja ki egyszerre az összetartozás élményét, az eufórikus örömöt és a misztikus hevületet.
(A szerző nem spotrajongó.)