Magasra csapnak a gyűlölethullámok a Pokémon Go körül. Agymosást, zombikat, végzetesen elhülyülő tömegeket, Pokémon-apokalipszist vizionálnak emberek, akiknek igazából csak valami nagyon halvány elképzelésük van arról, mi is ez a játék. Nyugalom, nincsen semmi komolyabb baj, a pszichológia meg tudja magyarázni ezt a fura viselkedést.
Ha tetszik, ha nem, a Pokémon Go 2016 legfontosabb digitális jelensége. A játék lassan egy hónapja nyomasztóan uralja a toplistákat, a híreket, az álhíreket, és persze a közösségi médiás közbeszédet is. Ahol nem lehet nem észrevenni, hogy amilyen népszerű, olyan heves gyűlölethullámokat is kelt a játék. Agyhalottak, zombik, idióták! – fröcsög a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett újságíró, akit láthatóan iszonyatosan frusztrál, hogy más élvez egy játékot, amit ő nem ért. Virtuális terrortámadás, a CIA globális megfigyelő- és agymosó gépezete! – így a visszhang az összeesküvés-elméletek paranoiás mocsarának legmélyéről. Az internetet ellepik a Pokémon-gyűlölő mémek, Facebook-csoportok alakulnak arra, hogy az embereket megvédjék a „hatalom által létrehozott zombi társadalom kineveléstől, a teljes kontroll, egyébiránt tudati leszedálástól”.
De vajon mivel érdemli ki ezt a vak gyűlöletet egy egyszerű, tök ártalmatlan – sőt, a pszichológusok szerint egy csomó szempontból kifejezetten pozitív hatású – mobilos játék? A Pokémon Go a kilencvenes évek végének gameboyos és rajzfilmes nosztalgiájára épít, és húszéves játékmechanizmusokat turbóz fel egy új (gps-es helyzetmeghatározás) és egy nagyon új (beágyazott valóság) trükkel. A játékosokat arra kényszeríti, hogy menjenek ki a szabadba, mozogjanak, és találkozzanak egymással. Ezek pont olyan dolgok, amiknek a hiányát szokás a videojátékoknak felróni, és az ember azt gondolná, hogy elég nehéz negatívumot látni beléjük. És mégis. A jelenség még inkább zavarba ejtő, ha látjuk, hogy a gyűlölködés jellemzően olyan emberektől jön, akiknek láthatóan halvány segédfogalmuk sincs a játékról. A recept tehát nagyjából a következő: nem ismerem, nem értem, de látom, hogy népszerű, ebből következik, hogy utálom. De annyira utálom, hogy ennek mindenképpen hangot is kell adnom lépten-nyomon.
Oké, az emberi psziché elég fura jószág, de ezzel együtt is: van ennek a viselkedésnek bármi értelme?
Két német szociálpszichológus néhány éve végzett egy kísérletet: a tesztalanyok irányított beszélgetésekben vettek részt, majd egy kamu személyiségtesztet töltettek ki velük. A teszt eredményeitől függetlenül a résztvevők felének azt mondták, hogy az eredményeik alapján a személyiségük tökéletesen átlagos – majd ezután megfigyelték, hogyan viselkednek a következő beszélgetésben. Az eredmény: a teszt után sokkal erősebben szembementek a beszélgetésekben a többségi véleménnyel, és minden eszközzel próbálták az egyéniségüket hangsúlyozni. „Senki nem akar szürkének látszani, akinek a gondolatai, az egyénisége nem emelkedik ki a tömegből” – vonta le a tanulságot a kutatás vezetője.
Kétségbeesetten igyekszünk különlegesnek, az átlagtól eltérőnek tűnni, akkor is, ha nem vagyunk azok. És hát a legtöbben nem azok, ez magának az átlagnak a definíciójából adódik (pontosabban nem átlag, hanem medián, de ebbe most ne menjünk bele).
Ebből fakad, hogy ha valami nagyon népszerű, az a divathullámból kimaradók számára tökéletes alkalmat nyújt arra, hogy a tömeggel ellentétes, vagyis negatív véleményt hangoztassanak. Ezt nem csak a Pokémonnál figyelhetjük meg, nézzünk csak be a kommentfolyamba tetszőleges, Apple-lel kapcsolatos cikknél, az szinte törvényszerűen az iPhone és az iPhone-tulajok anyázásába fog fulladni tíz hozzászóláson belül. Ugyanez figyelhető meg gyakorlatilag minden sikeres film vagy zene kapcsán, vagy akár a valóságshow-k esetén.
Vagy ott a legaktuálisabb példa, a foci. Az ember azt gondolná, a magyar csapat Eb-szereplésének csak örülni lehet – ehhez képest az egész Eb egyik legizgalmasabb közösségi médiás sztorija a női vízilabdacsapat sikeréről szóló, féléves cikk meghökkentő pályafutása volt. Itt a 240 ezer facebookos megosztás mondanivalója az, hogy miközben a tömeg a focistáknak szurkol és örül, ott vannak szegény vízilabdázó lányok, akik sokkal nagyobb eredményt értek el, mégsem foglalkozik velük senki. Ha én a fociláz közepén csak azért is a vízilabdázókról posztolok, azzal kitűnök a tömegből, azt mutatom, hogy sportszeretőbb, igazibb drukker vagyok a sok divatszurkolónál. Ugyanezért kap hideget-meleget a Starbucks az igazi kávérajongóktól, vagy a McDonald's, hát, kábé mindenkitől, aki szokott enni. Lehet, hogy te népszerű vagy, de én jobb vagyok a te rajongóidnál, szól az üzenet.
A lényeg ugyanis itt az egó simogatása azzal, hogy összehasonlítjuk a tömeget saját magunkkal. A pszichológia lefelé történő összehasonlításnak (downward social comparison) nevezi ezt a jelenséget, a funkciója pedig az önbecsülés és az önértékelés növelése. Magyarul: kinézek magamnak egy csoportot, minél nagyobb, annál jobb. Kijelentem róluk, hogy ők ostoba, manipulált birkák, saját gondolatok nélkül, és szembeállítom velük magamat, aki viszont intelligens vagyok, egyéniség, és értékes, saját gondolataim vannak. Nem baj, ha valójában a dolognak egyik fele sem igaz, maga az összehasonlítás jót tesz az önbizalmamnak. Ismerős mechanizmus? Ugyanettől működik az összeesküvés-elméletekbe vetett hit, a tudomány elutasítása, ettől sikeresek az álhírportálok és az összes „felébredt”, ezoterikus humbug: felsőbbrendűek vagyunk, mert mást gondolunk, mint a tömeg. Tök mindegy, mit, a lényeg, hogy mást. És ez jó érzés.
Na de hogy jön ide a gyűlölet? A gyűlölet, a harag érzése olyan vegyületeket szabadít fel az agyban (noradrenalin, oxitocin, dopamin), amiktől szintén jól érezzük magunkat. Az agyunk ilyenkor gyakorlatilag drogot termel saját magának, ez egy evolúciós maradvány, ami őseinknek növelte a túlélési esélyeit – erről itt írtunk bővebben.
Egy pszichológiai kísérletben 2000 emberrel töltettek ki egy tesztet, amiben különféle, egymástól független és lehetőség szerint minél semlegesebb, kevéssé megosztó témáról mérték fel a véleményüket. A válaszok alapján kiszűrték azokat, akiknek úgy általában kiugróan negatív volt a véleményük a világ dolgairól, és egy új kérdőívben fiktív dolgokról kérték ki a véleményüket. Az eredmény: ahogyan a létező dolgokat, úgy a nem létezőeket is utálták. Haters gonna hate. Szeretünk gyűlölni olyan dolgokat, amiket nem ismerünk, lásd még a kitalált mivoltuk ellenére masszív közutálatnak örvendő piréz népcsoport esetét a közvélemény-kutatásokkal.
És az ironikus csavar: Markus Giesler, a marketing és a fogyasztói pszichológia szekértője szerint a gyűlölködők ugyanúgy hozzájárulnak egy-egy márka sikeréhez, mint a rajongók. Bizarr, de úgy néz ki, addig nem is számítasz valakinek, amíg nincsenek utálóid. Vö. Bástya elvtárs, akit már meg sem akarnak gyilkolni.
Szegény Pokémon Go esetében minden tökéletesen együtt állt ahhoz, hogy optimális gyűlöletcélpont legyen:
Igen, az utolsó pont igényel némi további magyarázatot. Az emberiség egy része mindig is hajlamos volt furán reagálni arra, ha a legokosabb tagjai kitaláltak valami áttörő technikai újdonságot: rögtön kikiáltották ördögtől valónak. A középkorban szó szerint ez történt például a közvilágítással vagy a vasúttal. A 20. század második felére aztán a jelenség eltolódott a szórakoztatóipar irányába. Volt pánik és az ifjúság lelkéért való súlyos aggodalom a rockzene kapcsán, de okoztak ilyet a videojátékok, a Harry Potter is. Az egyik leghíresebb ilyen a nyolcvanas évek elején, a fantasy szerepjátékok miatt tört ki. Hogy milyen volt a hangulat a ma már mindenki által teljesen ártalmatlannak tartott dobókockás-karakterlapos-sárkányos-varázslós társasjátékok körül, azt jól mutatja a Mazes & Monsters című film 1982-ből, amiben a fiatal Tom Hankset úgy beszippantja a szerepjáték, hogy sátánista gyilkossá válik tőle. Nem viccelek, itt megnézheti, akinek van szabad másfél órája, csodás kordokumentum és illusztráció ahhoz, hogy honnan indult a színész útja a Forrest Gumpig meg az Oscar-díjakig.
Most éppen az okostelefonok adnak okot a morális pánikra az ilyesmire hajlamosak körében (és már körvonalazódnak a következők a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia körül). Nyilván hallott már embereket arról panaszkodni, hogy ezek a mai fiatalok egész nap csak a telefonjaikat nyomkodják, nincsenek már emberi kapcsolataik, micsoda elkorcsosult generáció, bezzeg a mi időnkben. Na, erre tett rá most még egy lapáttal a Pokémon Go világsikere.
És itt vegyük észre az irónia gyönyörű dupla szivárványát:
A most éppen a Pokémon ellen kikelő technológiaellenes réteget egyébként szociológusok az ipari forradalom korának technofób géprombolói után neoludditáknak nevezik – bár ők maguk ezt jellemzően nem filozófiai irányzatként élik meg, egyszerűen csak félnek mindentől, ami drasztikusan új, és ahelyett hogy megpróbálnák megérteni, inkább gyűlölik.
Érdekes, hogy a Pokémon egyszer már végigcsinálta ezt az egész hisztériát. 1999-ben, amikor éppen kártyajáték formájában hódította meg a világot, főleg vallásos körökben okozott komoly riadalmat. Gonosz-e a Pokémon? – ezzel a címlapsztorival jelent meg a Newsweek, ami akkoriban a világ egyik legfontosabb magazinja volt. A Pokémon-apokalipszis fenyegető rémét végül a Vatikán hivatalos közleménye (!) oszlatta el, ami a püspöki konferencia véleményét tolmácsolva kijelentette, hogy ez csak egy ártatlan játék, amiben szabadon szárnyal a fantázia, és alapvetően a barátságra épít. A legjobb lenne most, az okostelefonos verzió kapcsán is ehhez tartani magunkat.
(Disclaimer: a szerzőt a Pokémon Go mint játék totálisan hidegen hagyta, a 3. szint elérése után letörölte a telefonjáról, és visszatért hearthstone-ozni. Amiről viszont szilárd meggyőződése, hogy legalább részben a Sátán műve.)
Ne maradjon le semmiről!