A Jupiter megkavarta kicsit a dolgokat, így könnyen lehet, hogy idén jóval sűrűbb az a porszemnyi részecskékből álló felhő, amelybe a Föld belerepül a Nap körül útján a héten. A részecskék másodpercenként harminc-hatvan kilométernél is nagyobb sebességgel lépnek be a légkörbe, ahol aztán gyorsan és látványosan elégnek.
Mivel az elégés közben húzott csíkok eredője látszólag a Perseus csillagképből ered, a hagyomány szerint Perseidáknak hívjuk az augusztusi meteoresőt. Idén a Jupiter gravitációs hatása miatt a csúcsidőszakban akár óránként 200 hullócsillagot is láthatunk, ha megfelelően sötét helyen vagyunk. A széles maximumnak nevezett időszak, vagyis amikor a hullócsillagok száma felfut és eléri a maximumot, illetve amíg visszaáll egy átlagosabb szintre, augusztus 12-én 13 óra és 15 óra 30 perc között következik be. Ez főleg az észak-amerikaiaknak lesz ideális, hiszen nálunk nappal lesz, de szerda és csütörtök éjjel is érdemes kiülni az ég alá (főleg ott, ahol épp nem zuhog az eső).
A héten azonban már érdemes amúgy is fel-felnézni az égre, és ha épp az ország déli részén járnak, ajánlunk is egy igazán jó helyet a megfigyelésre.
A technikai fejlődés rengeteg olyat hozott, amitől jobb lett az életünk, de közben észrevétlenül meg is lop minket, és olyan, régen alapvetőnek számító dolgok tűnnek el, mint például a csillagos égbolt, vagy a Tejút látványa. Általános iskolában mind tanulunk a Hadak útjáról, de látni, mármint a saját szemünkkel, csak nagyon kevesen láttuk.
A fényszennyezés az, ami miatt a nagyobb városokban élőknek fogalmuk sincs, milyen is az, mikor az ember felnéz az égre, és igazi csillagot lát éjjel. Nem az Esthajnalcsillagot, mert az a Vénusz. Egy pletyka szerint egy, a közelmúltban történt amerikai áramszünet idején az emberek kétségbeesve hívták a rendőröket, hogy szóljanak nekik, úristen, valami nagyon fura történt az éggel.
A megoldás persze egyszerű: mivel a város fényei kialudtak, hiányzott az a sárgás fénykupola, ami minden csillag fényét kitakarja az égről, így az emberek azt látták, amit a közvilágítás elterjedése előtt, vagyis alig száz-százötven éve élő felmenőik. Az eget, telis-tele csillagokkal.
Hazánkból is csak néhány, a nagyvárosoktól messzebb lévő helyen van elég sötét ahhoz, hogy az ég fekete alapon piskálokó fehér legyen, ne pedig egy óriási sárgás vattacukor. A néhány hely egyike a Kaposvártól nem messze található Zselici Csillagpark.
Ahhoz, hogy az ember ne maradjon le semmiről, érdemes napnyugta előtt valamivel érkezni. Ez két dolog miatt jó: egyrészt még világosban tudjuk felmérni a terepet és kipakolni a cókmókot, másrészt (milyen érdekes) az ember szeme pont úgy van kitalálva, hogy nagyjából pont ugyanannyi idő alatt szokik hozzá teljesen a sötétséghez, mint amennyi idő a naplemente és a sötétség beállta között van.
Érdemes továbbá úgy tervezni az utazást, hogy lehetőleg minél kisebb legyen a Hold, és ha lehet, ne is nagyon legyen az égen éjjel. Ha ez megvan, márpedig a Perseidák idején pont megvan, jöhet a csoda. Az ugyanis, ahogy a komótosan besötétedő égbolton egyre több és több csillag jelenik meg, hogy szép lassan a tejút maga is kirajzolódjon, egészen fantasztikus látvány. Valami, ami a nagyszüleinknek még hétköznapi dolog volt, nekünk viszont a városoktól messze kell mennünk, hogy láthassuk.
A Csillagpark nem egyszerűen csak annyi, hogy sötét van a környéken. Még az előző évtizedben kezdődött el egy nemzetközi program azzal a céllal, hogy felkutassák a világ (csillagászati szempontból) legjobb, vagyis legkevésbé fényszennyezett területeit. Rengeteg mérés után a zselici területet egy skóttal együtt nyilvánítottak megfelelőnek 2009-ben, és hogy mennyire nem hétköznapi dolog ez: abban az évben csak további két, az USA-területén lévő helyet tettek hozzá a listához. A magyar Csillagpark elhelyezkedése kifejezetten szerencsés, mint megtudtuk, egyedül Kaposvár fénye zavar bele a képbe, a környéken lévő kis falvak többsége pont völgyek alján fekszik, így ha van is körülöttük fénykupola, azt elrejtik a környező dombok.
Az óriási turisztikai lehetőségre EU-s pénzből látogatóközpont, planetárium, kiállítás és egy 40 centis tükrös távcsővel felszerelt csillagda is épült, és szép lassan kialakultak az esti programok is. Természetesen a képzett csillagászok által vezetett bemutatól és programok nem ingyenesek, ugyanakkor jelképesnek mondható, ezer forintos összegért komoly többletet kapunk az önmagában is csodálatos látvány mellé. Lehetőség van éjszakai gyalogtúrára is, ott külön élmény a vaksötétben botorkálva felnézi az égre, hogy a fák sötét foltként fölénk hajló lombkoronáinak rései között lássunk annyi csillagot, mint eddig életünkben összesen. A távcsöves bemutatóra és a gyalogtúrára a park honlapján található elérhetőségeken lehet bejelentkezni, de érdemes előre gondolkodni, mert komoly a túljelentkezés.
Azért, hogy az élmény teljes legyen, és mások szórakozását se tegyük tönkre, érdemes tisztában lenni néhány alapszabállyal. Az egyik, hogy a park területén sötétedés után zseblámpát vagy bármilyen egyéb fényforrást nem nagyon szabad használni. Az ember szeme ugyanis nagyon könnyen visszaáll a világosra, hogy aztán megint hosszú perceken át szokja a sötétet. Márpedig ez fontos dolog, ahogy a sötét szobában is egyre több részletet veszünk ki negyed óra után, úgy az égi látványosságokból is többet látunk, ha a szemünk megszokta a sötétet. Nagyon kevés éles fény is elég lehet ahhoz, hogy a folyamat majdnem az elejéről újrainduljon, ezért egyrészt ne nagyon gyújtsunk lámpát, másrészt ne lepődjünk meg, ha a környéken a vaksötét ellenére is napszemüveget viselő népekbe botlunk.
Mivel a látogatóközpont környékén jó pár csillagásztávcső mellett gubbasztó figura is előfordulhat, arra különösen ügyeljünk, hogy az ő környezetükben csak óvatosan lépkedünk, nehogy a sötétben rálépjünk valami alkatrészre – már a félkomoly csillagászati távcsövek és állványok is több százezres tételek, kár lenne egy rossz lépéssel több havi fizetésünket kártalanításra áldozni.
Ha valaki maga is meg szeretné próbálni lefotózni a látványt, ne féljen. Elég nagy kihívás, de igazából ma már egy halom eszköz képes egész jó képeket rögzíteni. A fényerős objektív (3.5-ös, vagy annál jobb rekeszérték, inkább az 2.8 vagy az 1.8 környékén, illetve olyan lehetőség, hogy az eszköz fényérzékenységét és az exponálás hosszát állítani lehessen. Már 5-8 másodperces záridővel is lehet egész szép dolgokat lőni, ennél sokkal hosszabb idővel azonban vigyázni kell, mert az objektív gyújtótávolságától függően már pár másodperc alatt is elmászhatnak, csíkot húzhatnak a csillagok. Erre két megoldás létezik: vagy több rövid képet lövünk, vagy olyan állványra szereljük a gépet, ami követi a csillagok mozgását – ez azonban még a legegyszerűbb megoldás esetében is több tízezres tétel, ráadásul nem is olyan egyszerű az állvány helyes beállítása. Ha önnek nem mond semmit a „pólusra állás” kifejezés, egyszerűbb, ha nem is tököl a dologgal, inkább tágra nyílt szemmel bámulva szívja magába a látványt.