Tömeg és dugó, bunkó ellenőrök, drága jegy, fizettem én már eleget, csak két megálló, nokiás doboz: 10 ember laboratóriumi körülmények között 15 különböző indokot tud kifundálni arra pár perc alatt, miért is van rendben, ha bliccelünk a buszon. Ezt fókuszcsoportban is letesztelték a magyar jogtudat állapotát vizsgáló kutatók, megállapítva, hogy a szabályok alóli önfelmentés jól megfér azzal az elvárással, hogy mások viszont tartsák be az összes rendelkezést.

Az ötven évvel ezelőttihez képest javult az állampolgári jogismereti szintje, de így is óriási ellentmondások vannak a fejekben. Az emberek 73 százaléka egyszerre ért egyet azzal az, hogy „jogai csak annak legyenek, aki a kötelességét is teljesíti”, és azzal az ennek teljesen ellentmondó, feltétel nélküli állítással, hogy „vannak olyan szabadságjogok, amelyek mindenkinek egyenlően kijárnak” – hangzott el az MTA Jogtudományi Intézetének konferenciáján.

Nagy részben a Kádár-rendszer beidegződései határozzák meg ma is a joghoz és bíróságokhoz való viszonyt – ez a közelmúltban befejezett kutatássorozat egyik nem túl meglepő, de annál fontosabb megállapítása. „A törvény helyes, és tartassák is be mindenkivel, kivéve engem” – már a rendszerváltás előtti jogtudatkutatások is arra jutottak, hogy ez a legjellemzőbb beidegződés nálunk, illetve Kelet-Európában általában.

„A leggyakrabban az állampolgárok, amennyiben jogi problémájuk van, alázatosan és kegyet remélve kívánják a felsőbbség – egy állami vagy közigazgatási szerv általában – jóindulatát elnyerni, és ezért erős szervilizmussal közelítenek a különféle eljárásokhoz, nem pedig jogaikra támaszkodva próbálják igényeiket érvényesíteni” – olvasható Fekete Balázs és Róbert Péter tanulmányában ( pdf-ben itt ) a mai helyzetről. Ők 2015-ös kutatásukban azt vizsgálták, az emberek milyen esélyt adnának maguknak egy olyan perben, amelyről biztosan tudják, hogy nekik van igazuk a másik féllel szemben.

Kiindulópontjuk szerint egy egy ideális jogrendszerben feltételezhetjük, hogy ha igazunk van, megnyerjük a pert. Ehhez képest a magyar válaszadók egy ilyen elképzelt helyzetben is nagyon bizonytalanok a per kimenetelét illetően. Még a szomszéd ellen adják maguknak a legtöbb esélyt, de egy a „biztosan nem nyeri meg”-től a „biztosan nyer”-ig tartó ötös skálán itt is csak 3,36 lett az átlagérték. Minden más feltételezett esetben azonban a saját esélyeiket hármas alá teszik; inkább úgy vélik, hogy a pert akkor sem lehet megnyerni, ha valakinek igaza van.

A jelenséget a kutatók „perlési pesszimizmusnak” keresztelték,

az átlag magyar állampolgár borúsan ítéli meg a bírósági eljárások kimenetelét, és inkább azon az állásponton van, hogy úgyis veszíteni fog.

A lehetséges világok legjobbikában értelemszerűen nem számítana, hogy kivel pereskedünk, az emberek azonban eléggé el nem ítélhető módon úgy tudják, hogy a mi világunk máshogy működik, és a kutatás eredményei szerint egy per esélyeit a másik fél befolyása alapján mérlegelik. Beszédes, hogy a legreménytelenebbnek a politikusok elleni pereskedést tartják, velük kapcsolatban még annál is pesszimistábbak, mint abban, hogy van-e értelme az – amúgy is egyre korruptabbnak látott – adóhatóság vagy a rendőrség ellen bírósághoz fordulni.

Csak minden tizedik ember annyira optimista, hogy politikus ellen is hisz a peres győzelemben. A megkérdezettek kétharmada szerint hiába van neki igaza, így is, úgy is veszítene. A diagnózis szerint a magyar társadalom zöme „a bíróságban nem a pártatlan igazság- és jogszolgáltató fórumot látja, hanem az érdekérvényesítés egy olyan ingoványos és kiszámíthatatlan területét (a sok közül), melyet homályos különféle – személyi és érdek – viszonyok dominálnak”.

Bár összességében nem túl alacsony nemzetközi összehasonlításban a jogrendszerbe és a hatóságokba vetett bizalom Magyarországon, a bizalom szintje ingadozik, leginkább politikai kormányzatok szerint. Hogy a magyar társadalom mennyire kórosan átpolitizált, azt az is mutatja, hogy Hunyady György szociálpszichológiai kutatásai szerint az emberek többsége úgy van vele, hogy „ha az én pártom uralkodik, akkor sokkal inkább bízhatok a bíróságok működésében”.

A bíróságban legkevésbé azok bíznak, akik lent vannak, vagyis éppen azok, akiknek kifejezetten szükségük lehetne jogvédelemre. Az alacsony végzettségűek és a keveset keresők az átlagnál is esélytelenebbnek látják magukat egy peres helyzetben, nem reménykednek abban, hogy jogi úton harcolhatják ki az igazukat.

„Minél nehezebb egy polgár helyzete, annál inkább kedvezőtlenül ítéli meg az elvileg semleges jogrendszeren belüli igényérvényesítés esélyeit. Ennek valószínűsíthető következménye, hogy azok, akik nehéz és anyagi vagy társadalmi értelemben perifériális helyzetben vannak és ezért feltehetően több olyan határhelyzetbe kerülnek – büntetőjogi, közigazgatási jogi vagy szociális jogi –, melyekben magas szintű jogvédelemre lenne szükségük, motiváció hiányában el sem jutnak olyan intézményekhez, melyek segíthetnének ennek elérésében.”

A bíróságok és egyéb fórumok (pl. közigazgatási fellebbviteli lehetőségek) segítségének hiánya vagy esetenként hanyagsága és előítéletessége pedig tovább növeli kiszolgáltatottságukat.

Ők nem is fognak bírósághoz fordulni, de akik ezt megteszik, gyakran szintén nem jogállami attitűddel mennek a bíróságra. A kutatók szerint „keleti felfogású” a joghoz való viszonyuk. A már a Kádár-rendszerben is jellemző jogi felfogáshoz szavakban erős rendpártiság társul. Meglepőnek tűnhet, de Kelet-Európában a jogkövető hajlandóság (az az álláspont, hogy minden körülmények között be kell tartani a jogszabályokat) a mérések szerint magasabb, mint Nyugaton – miközben a gyakorlatban valahogy mégis lazábban vesszük ezeket a dolgokat.

Főleg, ha saját magunkról van szó: Boda Zsolték kutatása (a NAV iránti bizalomvesztésről szólt többek között) szerint az emberek többsége úgy gondolja, hogy „néha áthághatom a jogszabályokat, ha az érdekeim úgy kívánják”.

Hiába nőtt az elmúlt évtizedekben a magyar lakosság jogismerete (ezt Gajduschek Györgyék többek között egy hatvanas évekbeli kutatás kérdéseinek az újrafelhasználásával vizsgálták, a javulás leginkább a növekvő iskolázottságnak köszönhető), több jogszabály nem rendelkezik valódi normatív súllyal, így kicsi a visszatartó ereje.

Ez leginkább az adócsalás lazábban megítélt formáinál, különösen a számlaadásnál lehet így. Az emberek majdnem fele önbevallása szerint sem kér soha számlát szerelőtől, szobafestőtől vagy más iparostól, és csak 30 százalék állítja azt, hogy ezt gyakran vagy rendszeresen megteszi.