Egy pszichológiaprofesszor 45 éve pártfogásba vett egy 12 éves fiút, aki zseniális matematikusnak bizonyult. Vele kezdődött a Study of Mathematically Precocious Youth program, egy máig tartó kutatás, ami a fiatal zsenik tehetséggondozásával foglalkozik. Az azóta összegyűlt eredmények alapján jó eséllyel megjósolható, hogy kiből válik zseni, és hogy ki fogja vezetni a világot a XXI. században.
Julian Stanley professzor 1968 nyarán ismerte meg Joseph Batest. A 12 éves fiú briliáns eredményeket ért el matematikából; annyival járt a kortársai előtt, hogy a szülei beíratták egy számítástudományi kurzusra a Johns Hopkins Egyetemen. Stanely itt figyelt föl Batesre, mivel a fiú itt is kilógott a többiek közül: néhány hónap után már ő tanította a FORTRAN programnyelvet a végzős hallgatóknak.
Még a számítástudományokat oktató tanár sem tudta, mihez kezdjen Batesszel, így bemutatta őt Stanley-nek, a pszichometria szakértőjének, aki a kognitív teljesítményt tanulmányozta. Stanley több felmérőt töltetett ki Batesszel, közük a 16-18 éveseknek szánt főiskolai felvételi feladatlapokat. Bates simán megugrotta a Johns Hopkins felvételi ponthatárait.
Miután sikertelenül próbált egy helyi középiskolát találni, ahol kibontakoztathatnák Bates zsenijét, Stanley meggyőzte a Johns Hopkins dékánját, hogy vegyék fel az akkor még csak 13 éves Batest az egyetemi alapképzésre.
Ennél hosszabb kifutású tanulmány még sosem készült az intelligens gyerekekről . Bates volt a kutatás első alanya, de rajta kívül csaknem 5000 tehetség eredményeit és karrierjét követték nyomon. Sokan közülük magasan jegyzett tudósokká váltak. A vizsgálat adataiból több mint 400 tanulmány és számos könyv készült, és bepillantást engedett abba, hogy hogyan lehet már korán felismerni a tudományos, technikai, mérnöki és matematikai (STEM) készségeket.
A Vanderbilt Egyetem dékánja, Camilla Benbow folytatta Stanley kutatásait; ő mondta el, hogy a professzor nem csak az okos gyerekeket akarta tanulmányozni. Stanley-t az érdekelte, hogy még okosabbá tegye az okos gyerekeket, hogy egy napon megváltoztathassák a világot.
Hasonló kutatásokat már korábban is végeztek. A Genetic Studies of Genius nevű tanulmányt 1921-ben kezdték el; a kutatást vezető Lewis Terman a résztvevők intelligenciahányadosa (IQ) alapján próbálta megtalálni és nyomon követni az ígéretes tehetségek karrierjét.
Az eredmények ugyanakkor nem bizonyultak túl pontosnak, mert a selejtezőn kapásból kiestek azok, akiknek az IQ-ja 129-nél alacsonyabb volt. Köztük volt William Shockley, a tranzisztor feltalálója, illetve a fizikus Luis Alvarez – mindketten Nobel-díjat kaptak.
Stanley úgy vélte, Terman nem ment volna el Shockely és Alvarez mellett, ha lett volna megbízható módszertan a kvantitatív értékelési képességek felmérésére. Stanley ezért választotta a készségfelméréshez a Scholastic Aptitude Testet (SAT), amit az egyetemi beiskolázáshoz használnak. Bár ezt idősebb diákoknak szánták, Stanley úgy gondolta, hogy a tesztet a tehetséges fiatalok analitikai érvelésének mérésére is lehetne használni.
1972 márciusában Stanley 450, 12-14 éves tehetséges diákkal töltette ki a SAT teszt matematikai részét – ez volt az első standard akadémiai tehetségkutatás.
A teszt két meglepő eredményt hozott:
Maga Stanley sem gondolta, hogy az SMPY-ból évtizedeken át húzódó kutatás lehet. Amikor öt évvel később felülvizsgálták az eredményeket, Benbow javasolta, hogy vonjanak be több résztvevőt, és kövessék nyomon az alanyok életét, olyan tényezőkkel bővítve a vizsgálatot, mint az érdeklődési kör, a preferenciák, a foglalkoztatottság, illetve más kiemelkedő teljesítmények.
A pszichológus Jonathan Wai a Hopkins központjával együttműködve vezeti a Duke Egyetem tehetséggondozó programját. Wai 11 különböző prospektív és retrospektív, hosszú távú tanulmányt, köztük az SMPY-t is megvizsgálva megállapította, hogy van kimutatható összefüggés a korán felismert kognitív készségek és a felnőttkori eredmények között.
Tetszik vagy sem, ők irányítják a társadalmunkat. A legjobb 1 százalékba kerülők lesznek a kiváló kutatók és akadémikusok, a Fortune 500 cégek vezetői, a szövetségi bírók, a szenátorok és a milliárdosok
– mondta Wai.
Az első SMPY-növendékek mostanában érték el a karrierjük csúcsát; ezzel világossá vált, hogy a megfelelően gondozott tehetségek az egész világra hatást gyakorolhatnak. A világszinten jegyzett tudományos áttörések, technikai és kulturális teljesítmények és különféle találmányok gyakran közülük kerültek ki. Stanley a Johns Hopkins Egyetemen indította el a tehetséggondozó központot, a Center for Talented Youtht, amihez bárki csatlakozhatott, aki a felvételi eredményei alapján a legjobb 1 százalékba tartozott.
Csak néhány példa, hogy kik voltak ők:
Mindannyian elvégezték a Hopkins tehetséggondozóját.
Stanley 1976-ban indította a második vizsgálati csoportot; összesen 563, 13 éves diákot, akik a SAT-tesztek elvégzésekor a legjobb 0,5 százalékba kerültek. Az új teszteken már az alanyok térlátását is vizsgálták – pontosabban azt a képességüket, hogy megértik-e és emlékeznek-e az objektumok közti térbeli kapcsolatra.
A tesztfeladatok között voltak, ahol az összeillő, de más térbeli nézőpontból mutatott elemeket kellett megtalálni; máskor azt kellett megállapítani, hogy milyen keresztmetszetet ad, ha egy objektumot egy adott módon metszenek el; megint máskor különböző alakú, megdöntött üvegedényekben kellett meghatározni a folyadék szintjét. Stanley arra volt kíváncsi, hogy a térlátásnak és az ehhez kapcsolódó készségeknek van-e hatásuk a várható előmenetelre. Az idő végül őt igazolta.
A 18, 23, 33 és 48 éves korban elvégzett későbbi felmérések, majd egy 2013-as analízis azt az eredményt hozta, hogy kimutatható összefüggés van a beadott szabadalmak és az elfogadott tanulmányok száma, illetve a teszteken mutatott teljesítmény között. Az eredményeket azóta több, időközben készült tanulmány is megerősítette: a térbeli készségeknek igenis fontos szerepe lehet a kreativitásban és technikai innovációban. A pszichológus David Lubinski – Benbow férje – egyenesen odáig ment, hogy
Lubinski szerint vannak diákok, akik a matematikai vagy verbális készségeik alapján alig haladják meg az átlagot, de a térbeli készségeik kiváló mérnökökké, sebészekké vagy építészekké teszik őket. Ennek ellenére ezt a készséget mind a munkáltatók, mind az iskolai értékelések figyelmen kívül hagyják.
Az eredmények ellentmondanak annak, hogy a szakértelem főleg gyakorlással szerezhető meg; hogy bárki a csúcsra érhet, ha elég eltökélt, és hajlandó meghozni az áldozatot. Az SMPY ezzel szemben azt állítja, hogy a korán felismert kognitív képességeknek sokkal nagyobb hatásuk van a várható teljesítményre, mint a szorgalomnak vagy az olyan környezeti tényezőknek, mint a gazdasági-társadalmi státusz.
Az SMPY eredményei azt sugallják, hogy megéri a koraérett tehetségek továbbképzését finanszírozni, de az oktatás inkább a küszködő diákok felzárkóztatására helyezi a hangsúlyt. Az SMPY-hez hasonló tanulmányok minden pedagógusnak megadják a lehetőséget, hogy felismerjék és támogassák a tehetséges fiatalokat. Mégsem mondható, hogy minden ország érdeklődne a hasonló programok iránt.
A Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában az elmúlt évtizedben a STEM-tanulók kiemelt figyelmet kaptak. Dél-Korea, Hongkong és Szingapúr folyamatosan új tehetségeket keres és új programokat indít nekik. Kína nemrég tízéves oktatási programot szervezett (National Talent Development Plan), hogy a tudomány és a technológia irányába fejlessze őket. Európában inkább a továbbtanulás lehetőségét akarják mindenkinek elérhetővé tenni. A britek 2010-ben elkaszálták a tehetséges fiataloknak fenntartott nemzeti akadémiát; az erre fordítható összeget inkább arra költik, hogy több szegény diákot juttassanak be a legjobb egyetemekre.
Sokan nem tartják jó ötletnek, hogy címkéket ragasztanak a diákokra: hogy tehetségnek, csodabogárnak, zseninek tartják őket. Megint mások szerint akadályokba ütközhet a tehetségek felfedezése, különösen a szegényebb, elmaradott körzetekben. Dona Matthews, aki egy torontói tehetséggondozót vezet, úgy látja, hogy nem a zseniket kell megtalálni, és az sem feltétlenül segít, ha egy gyereket tehetségnek, vagy éppen tehetségtelennek neveznek.
Egy kiemelkedő teszteredmény csak annyit árul el, hogy az adott személy tehetséges, és jól végezte el az adott tesztet az adott időpontban. Egy alacsony pontszám viszont gyakorlatilag semmit sem árul el.
– mondta Matthews. Szerinte egy gyerek teljesítményét számos tényező visszafoghatja, beleértve a kulturális hátterüket, vagy akár az, hogy hogyan viszonyulnak a nagy horderejű tesztekhez
Azok a gyerekek, akik a saját tehetségüket – vagy éppen annak a hiányát – kivetítik a jövőbeli várható sikereikre, előidézheti azt, amit a Stanford Egyetem pszichológusa, Carol Dweck fixed mindsetnek nevez. A fixed mindset azt jelöli, ha valaki belenyugszik abba, hogy a képességei, a tehetsége és a személyisége nem változtathatók meg. A growth mindsettel bíró emberek viszont a változásra rendezkednek be: úgy vélik, tehetnek is azért, hogy jobbak legyenek. A kettő persze nem zárja ki egymást. A tehetség lehet születési adottság, de a growth mindset inkább arra apellál, hogy a tehetség egy kiindulópont , amire építeni lehet.
A tehetség kibontakoztatása viszont sokszor nem kíván külön erőfeszítést; néha csak meg kell adni azt a lehetőséget a diákoknak, amik az idősebbek számára már elérhetők. Ez volt a helyzet Batesszel is. Tizenhét éves korára elvégezte a számítástechnikai alap- és mesterképzést, és a Cornell Egyetemen szerzett doktorátust. Később a pittsburghi Carnegie Mellon Egyetem professzora lett – és a mesterségesintelligencia-kutatás egyik úttörője.
Félénk voltam, és a közösségi nyomás a középiskolában nem tett volna jót nekem. De az egyetemen, a matematika és a tudomány többi megszállottjával rögtön megtaláltam a hangot, még úgy is, hogy jóval fiatalabb voltam. A szociális és intellektuális készségeim a nekem megfelelő ütemben fejlődhettek, mivel a gyorsabb tempó fenntartotta az érdeklődésemet.
– mondta a most hatvanéves Bates.
Az SMPY-adatok is alátámasztották, hogy egyes diákok gyorsabban tanulhatnak, ha megadják nekik a lehetőséget, hogy ugorjanak néhány osztályt. Egy vizsgálat kiderítette, hogy azok a diákok, akik kiemelkedő tehetségek voltak, és idő előtt engedélyezték nekik a felsőbb osztályba lépést, 60 százalékkal nagyobb eséllyel szereztek doktorátust vagy jegyeztek be egy új szabadalmat. És kétszer nagyobb valószínűséggel szereztek doktorátust, mint azok, akik végigjárták az iskolai szamárlétrát. És ez nem kerül semmibe. Lubinski szerint ezeknek a diákoknak nincs szükségük innovatív vagy új oktatási módszerekre: csak korábban elérhetővé kell tenni számukra azt a tudást, amit az idősebbek is megkapnak.