Ez a cikk kezdődhetne azzal, hogy arról beszélünk, hogyan jut eszébe valakinek patkányokat csiklandozni. Ehelyett most inkább fogadják el, hogy vannak kutatók, akik patkányokat csiklandoznak, és nézzük, milyen idegtudományi és pszichológiai okokból lesz ez jó nekünk is, nem csak nekik, meg a patkányoknak.

A csiklandósságról még mindig keveset tudunk. Nem tudjuk például, miért fejlődött ki, mi a célja, vagy miért csak egyes testrészeknél jelentkezik. És főleg: miért nem tudjuk saját magunkat megcsikizni? Az ilyen kérdések megválaszolásához remélnek közelebb jutni a kutatók patkányok segítségével.

Először hozzászoktatták a kísérletben részt vevő fiatal patkányokat a játékhoz és a csikizéshez, ezután az állatok már kifejezetten kérték is a folytatást, és nyilvánvalóan élvezték a dolgot: keresték a kutató kezét, ha abbahagyta, és nagyjából a nevetésnek megfelelő ultrahangjeleket adtak le, meg ugrándoztak örömükben.

Azt már korábbi kutatások megmutatták, hogy a patkányok szabad füllel hallhatatlan ultrahangjeleket bocsátanak ki, ha csikizik őket, méghozzá körülbelül 50 kilohertzes frekvencián. A kutatók e hangok és a patkányok agyi aktivitása alapján próbálták megérteni, mi játszódik le bennük a csikizés hatására.

Elektródákat ültettek az agyukba, elsősorban a szomatoszenzoros kéregbe, amely a fizikai érintés feldolgozásáért felelős. Mind a játék (egy kutató kezének üldözése), mind a csikizés ugyanazokat az ultrahangjeleket váltották ki és ugyanazokat az agysejteket aktiválták. Ezután a kutatók elektromosan is stimulálták ugyanezeket az agysejteket, amire szintén ugyanazokat az ultrahangjeleket kapták válaszul. Azt is megállapították, hogy ha a patkányok éppen nincsenek jó kedvükben, nem lehet őket rendesen csiklandozni. Ahogy akkor se reagáltak a csikizésre, amikor félelmet keltő helyzetbe hozták őket. 

A kutatók szerint egyébként a patkányok az emberekhez bámulatosan hasonlóan csikiződnek, például a hátsó lábuk talpa csikis, de a mancsuk nem. ez a hasonlóság arra utal, hogy a csiklandósság evolúciós eredete nagyon régre nyúlik vissza, és az érintés mint társas kötelék kialakulásában lehetett szerepe.

A patkánycsikizés eredményeiről a Science szaklapban számolt be Michael Brecht és Shimpei Ishiyama, a berlini Bernstein Számítási Idegtudomány Központ kutatói.