Új óceán nyílik meg ezekben az években a messzi északon, és ahogy olvad a sarkvidék, úgy aktivizálják magukat a nagyhatalmak. Az Északi-sarkra igényt formáló oroszokon, dánokon, kanadaiakon kívül a kínaiak sem akarnak kimaradni, de kérdés, meghallja-e valaki a helyieket. Az alig 57 ezres Grönland már a teljes önállóság felé tart.
Novemberben húsz fokkal volt melegebb arrafelé, mint a sokévi átlag szerint dukált volna, a jégtakaró olvadásának köszönhetően a nagy turistahajók új desztinációkat hirdetnek a korábban rettegett északi útvonalakra, nem beszélve a kereskedelmi flottákról: közel az idő, amikor tényleg kifizetődőbb lesz a Jeges-tengeren megkerülni Ázsiát, mint a Szuezi-csatornán átevickélni. A sarkvidéken kétszer olyan gyors a klímaváltozás, mint máshol a világban. Mint egy friss jelentésben áll: sürgős beavatkozás nélkül a sarkvidéken élőknek a bolygó többi lakosánál is hamarabb kell katasztrofális hatásokkal szembenézniük. A klímaváltozásban azonban közben óriási gazdasági potenciál is van, és ez a nagypolitikát sem hagyja hidegen.
De nem örülnek a grönlandiak, hogy a világ legnagyobb szigete végre tényleg egyre zöldebb lesz? – kérdeztem Martin Breumtól, az Északi-sarkvidék napokban Budapesten vendégeskedő dán szakértőjétől. Breum utoljára két hete járt a grönlandi fővárosban, és azt mondja, reggeli futás közben annyira azért nem érezte a rekordmeleget. Nuuk egy Gyömrő méretű város, némi különbség, hogy itt több taxi jut egy főre, mint New Yorkban, és itt él az 57 ezer grönlandi egyharmada. Szóval hogy élik meg a helyiek a klímaváltozást, ami fokozatosan átalakítja az egész sarkvidéki ökoszisztémát?
Bár azt hihetnénk, hogy a kutyaszános vadászatok már inkább csak nosztalgikus filmekben kerülnek elő, és az eszkimók (ők, vagyis az inuitok ma is 90 százalékos többségben vannak Grönlandon) számára súlyosabb probléma mondjuk az alkoholizmus és az öngyilkosság (messze itt a legnagyobb az öngyilkossági arányszám a világon), Breum szerint a melegedés pusztító hatásai elsősorban ebben érezhetők: az emberek jelentős része minimum hobbiszinten ma is vadászik – már amikor van jég.
A jégmentes időszak növekedése miatt Grönland közelebb kerül a világhoz: miközben a kvázi monopolpiac miatt a repülőjegyek továbbra is iszonyú drágák, tengeri úton egyre többen érkeznek – sokszor éppen azok a turisták, akik még szeretnék személyesen látni a megváltozó tájat és a gyorsan visszahúzódó gleccsereket –, az ökoturizmust közvetve éppen a környezetrombolás futtatja fel.
De a turizmusnál jóval nagyobb potenciál van a jég alatti erőforrásokban. Az eddig is jelentős arany- és uránkitermelésen kívül még rengeteg ásványi anyag van, köztük olyan, a high-tech iparban vagy éppen szélerőművekben hasznosított ritkaföldfémek, amelyekre egyelőre Kínának kvázi monopóliuma van. Ha erre a piacra be tudnak lépni, az hatalmas lehetőségeket jelent a ritkán lakott hatalmas országnak – nem véletlen, hogy Grönlandon egyre több a külföldi nagybefektető, köztük a kínaiak, akik most éppen egy vasbányába fektetnek be kétmilliárd dollárt.
Persze nem csak Grönland a tét.
Ami a sarkvidéken történik, az nem marad a sarkkörön túl
– ez a fő üzenete Breumnak, aki arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy miközben alig tudunk valamit a messzi északon zajló folyamatokról, közvetve mindenkit érintő lényeges viták és döntések mennek a háttérben.
Az „Arctic Council”-ban részt vevő országok egyelőre igyekeznek kompromisszumos középutat találni a környezeti szempontok és a bányászati érdekek között; de mivel a kettő nem igazán hangolható össze, a megoldásokkal senki nem elégedett teljesen. A világ feltáratlan szénhidrogén-készleteinek negyede a sarkvidéken található a becslések szerint. A mostani kisebb emelkedés ellenére összességében még mindig nagyon alacsony olajárak mellett ezeket nem éri meg kitermelni, de ha egyszer hozzányúlnak, az még inkább felgyorsíthatja a klímaváltozást.
Sokak szerint a legjobb lenne hagyni az egészet a jég és a tenger alatt; de nem ebbe az irányba haladunk: bár Obama alatt az amerikaiak gyakorlatilag befagyasztották a sarkvidéki olajfúrásokat, Trump elnöksége minden korábbinál nagyobb lendületet adhat a kitermelést szolgáló kutatásoknak. Klímaváltozás-szkeptikus húrokat pengető jelölt az amerikai környezetvédelmi hatóság, az EPA élére, Tillerson révén a világ legnagyobb energiamogulja a külügyminiszteri székbe, akivel az Exxon Mobil az oroszokkal közös kitermelési projekteken dolgozott a sarkvidéken. Ezeket a Krím annektálása miatti szankciók miatt függesztették fel – most azonban a szankcióknak is hamar vége lehet.
Az oroszok már eddig is ezerrel igyekeztek fejleszteni a kitermelő kapacitásukat északon. Az orosz GDP 20 százaléka a földgázkitermelés révén már most is a sarkkörön túlról jön, és ők az alacsony árak ellenére is előremenekülnek, akkor is, ha erre ideiglenesen ráfizetnek. A sarkvidéken egyébként is messze ők a legaktívabbak, és nem csak azért, mert a sarkkörön túli világnépesség (kb. négymillió ember) fele Oroszországban él. A klímaváltozás közelebb vihet ahhoz, ami Sztálinnak több százezer emberélet kíméletlen feláldozásával sem sikerült: a nagy északi határvidék, a sarkvidék gazdasági kolonizációjához.
Az olaj- és főleg a gázvagyonon túl a remények leginkább a kereskedelemhez, halászathoz és a közlekedéshez kapcsolódnak. Az északi tengeri útvonal – vagy ismertebb régi nevén: az északkeleti átjáró – az olvadás miatt az év egyre nagyobb részében hajózható; ez az útvonal 25 százalékkal gyorsabb Európa és a Távol-Kelet között, mint a Szuezi-csatornán keresztüli, amit ma még a nagy áruszállítók döntő többsége használ. Az orosz északi flotta is Murmanszkban, az egész évben jégmentes Barents-tengeren van, ahonnan a világóceán jól elérhető, és mostantól egyre jobban kijutnak innen Ázsia felé is. Közben Kína és – kisebb intenzitással – Japán és Dél-Korea is mozgolódik: hiába vannak messze, a kínaiak sarkvidék-közeli („Near-Arctic”) országnak nyilvánították magukat, ami ugyan látszólag fából vaskarika, de a lényeg, hogy ők is részesedni akarnak a szénhidrogénvagyonból, és mindenekelőtt beleszólást követelnek a sarkvidéket érintő döntésekbe.
Bár szokásához híven a nemzetközi helyzet csak fokozódik, összességében egész békességes a hangulat a sarkvidéken. Bár népszerű jóslat, hogy szépen lassan egy arktikus háború felé haladunk, ennek egyelőre semmi nyoma, más konfliktuszónák sokkal fenyegetőbbek, ráadásul itt az oroszok és a többi fél is viszonylag kooperatív játszmát játszik – az áruszállítás fejlesztésének reménye egyelőre fontosabb az ellenségeskedésnél.
„Ez az egyetlen térség a világban, ahol most békés, előremutató együttműködés van a Nyugat és Oroszország között” – állítja Martin Breum. Bár a Krím és Szíria után itt sem teljesen felhőtlen a viszony, az Arctic Council keretei között a tudományos és kulturális partnerségek és a közös mentési akciók mellett az országok egyeztetik az olajfúró tevékenységüket is. Ez egész más viszonyt jelez, mint az, amikor néhány éve egy orosz tengeralattjáróról a duma egyik képviselője egy orosz zászlót is ott hagyott az Északi-sark alatt 4200 méteres mélységben, világossá téve Oroszország területi igényeit. Az oroszokon kívül a dánok is igényt formálnak az inkább csak szimbolikusan érdekes Északi-sarkra, és harmadikként Kanada is be fogja nyújtani rá az igényét hamarosan.
A dán igénybejelentést megalapozó expedíción a most Budapesten előadást tartó Martin Breum maga is részt vett néhány éve. Ennek az volt a fő célja, hogy tudományosan igazolja, hogy az Északi-sark a grönlandi kontinentális talapzaton van. Az érvényes – ellenben a tiszta viszonyokat nem túlságosan elősegítő – nemzetközi tengeri jog alapján ugyanis, ha egy ország bizonyítani tudja, hogy a tengerfenék geológiailag „hozzá tartozik”, megnövelheti azt az alapból 200 mérföldes zónát, ahol kizárólagos gazdasági jogokkal rendelkezik. Pontosan ezzel próbálkozik minden érintett ország, az eddig nem említett Norvégiát is beleértve. Akinek sikerül, jogot formálhat arra, hogy egyedül ő aknázhassa ki a tengerfenék alatti erőforrásokat.
Ez az a nagyhatalmi szint, ahol egy kis országnak nem sok szava lehet – gondolhatnánk. A nem egészen fél magyarországnyi Dánia, mint látjuk, mégis jelentős játékos – igaz, ők éppen az északi érdekeltségeik miatt nem is tartják olyan kicsinek magukat. Az említett expedíció után speciel 895 ezer négyzetkilométernyi területre jelentették be az igényüket, szóval a tét egy kicsikével nagyobb, mint mondjuk azé a whiskyháborúé, amelyben a kanadaiakkal küzdenek évtizedek óta a világ legjelentéktelenebb szigetéért. És ne felejtsük, hogy továbbra is az övék Grönland, a maga több mint kétmillió négyzetkilométerével – és a most megfogalmazott igényeiket is csak Grönland révén tudják képviselni.
A méret igenis számít
– mondja Breum, hozzátéve, Grönlandnak nagy történelmi-kulturális értéke van az ezek szerint nem is annyira kisállami dán öntudatban. Grönland révén lehetnek komolyabb geopolitikai ambícióik, ami annak fényében némileg vicces, hogy valójában éppen a gyengeségük jutalmaként lehet a hatalmas sziget ma is az övék: a napóleoni háborúk után, amikor Norvégiát elvesztették, a britek a túl erős svédekkel szemben engedték meg, hogy a dánok Grönlandot megtarthassák, hiszen ez nem fenyegette az érdekeiket. Az idő nagy részében Grönland birtoklása nem volt ugyan nagy biznisz, de „Grönland nélkül a Dán Királyságnak újra kellene gondolni magát” – és ezt, ha lehet, szeretnék elkerülni.
Grönland azonban a teljes önállósodás felé halad. Nem elég, hogy 1985-ben elsőként léptek ki az Európai Közösségből (a halászati jogaikat féltették a Közös Piactól, akárcsak az EU-ból ugyanezért kimaradó Izland és a Feröer szigetek), 2009-ben nagyon jelentős autonómiára tettek szert a ma is érvényben lévő „Selfrule” révén. Hivatalosan pedig mára teljes szuverenitás a cél: ez politikai konszenzus a gyéren lakott óriásszigeten, annyira, hogy egyéb intézményeik, mint a saját egyetem mellett most már külön függetlenségi minisztériumuk is van.
Más kérdés, hogy ez mikor lehet realitás, ha egyáltalán valaha az lehet. Az előző miniszterelnöknő még azt mondta, reméli, hogy erre még az ő életében sor kerülhet, azóta azonban ennél is óvatosabban fogalmaznak és legalább 40-50 éves távlatról beszélnek. Grönland azonban nagyon erősen függ a dániai támogatásoktól, a költségvetés 40 százaléka onnan érkezik. A függetlenedést tehát egészen hosszú távú folyamatnak tekintik, és közben figyelniük kell mások érdekeire.
Bár Breum szerint túlzás a sarkvidék kapcsán új gyarmatosításról beszélni, a kifejezés csak azért lehet kérdőjeles, mert a klasszikus kolonizáció szárazföldekre, nem pedig tenger alatti javakra irányult. A helyzet azonban változik, és sokak szerint a jövő pontosan az óceán alatt hever. Csak lehet, hogy jobb, ha nem birizgáljuk.