Az utolsó, igazinál is igazibb télről nem véletlenül jelennek meg sorban a nosztalgikus cikkek a 30. évfordulóra: 1987 januárja és az Iszonyú Nagy Hó derékig beépült a magyar folklórba. Befagyott arcizmok, hős katonák, újra összejövő családok és fagyban rügyező szerelem: az Index-olvasók elmondják, mi volt s hogy volt.
Jó sok levél jött a felhívásunkra, és bár vannak köztük rossz emlékek is (és tragikusak is, mint a fogaskerekű halálos balesetét testközelből felidéző), az megint kiderült, hogy az 1987-es tél meghatározó generációs élmény. A rendkívüli idő nem csak mondjuk suliszünetet jelentett; hozta azt az izgalmat is, amivel az ilyen utólag éppen ideális szintűnek tűnő, kemény, de azért többnyire abszolválható kvázi-katasztrófahelyzettel jár. Az időjárás amúgy is az egyik utolsó olyan dolog, ami alapján politikai és egyéb nyavalygások nélkül lehet azt érezni, hogy összetartozunk – mi, akiknek egyszerre fagyott arcára a takony.
Ahhoz, hogy milyen mélyen fagyott bele mindez a nemzeti pszichébe, elsőnek csak ennyi:
Akik arra vállalkoztak, hogy disznót vágjanak azokban a napokban, azok rendesen megküzdöttek az elemekkel. Az udvaron elfagytak a vízcsapok, vezetékek. Az üst fedele ráfagyott az üstre. Az üstfedélre rakott sörösüveg is odafagyott.
Én ekkor éreztem egyedül valami hálaszerűséget Zsuzsa néni iránt, aki, mivel nem hozták meg az isibe az ebédet, elindult az apokalipszisbe, és megdöbbentő módon egészen friss, forró kenyérrel tért vissza onnan, amit korrekten szét is osztott köztünk balekok között, akik nem lógtak legálisan a hidegre hivatkozva.
„Mikrobi” a szárazbabfőzelékre is hasonló melegséggel emlékszik:
„Annyi hiányzó volt, hogy nem fértek be a naplóba. A tanárok azért szocialista fegyelemmel tartották az órákat. Délben már nem volt annyira mókás a helyzet, mert az ebéd bizony nem jutott el a menzára. Korgó gyomorral ültünk a napköziben, én pedig az éhezést már akkor is nehezen viseltem. 4 órára jött meg az ebéd, amire ma is emlékszem, hogy szárazbabfőzelék volt, és annyit ehettem belőle, amennyit csak akartam. Mindjárt kiosztották az uzsonnát is.”
Kenyér és mackósajt volt, azt is betermeltem.
Péter gyalog ment haza Erzsébetvárosból Békásmegyerre, ez több, mint tíz kilométer.
„A legrosszabb szakasz a Kaszásdűlő és Békásmegyer közötti nyitottabb rész volt. Itt olyan hóbuckák voltak, hogy volt, amikor tökig merültem a hóban. A nadrágom átázott, aztán megfagyott, a surranómba is hó került. Valaki megállított Aquincumnál, hogy megkérdezze a pontos időt. Nem tudtam neki megmondani, mert az arcom addigra elzsibbadt, nem tudtam beszélni, csak megmutattam az órámat. A lábamat szanaszét törte a surranó, de már nem fájt, mert a hidegtől az is teljesen érzéketlen volt. Mire Békásmegyer határára elértem, azt hittem, hogy meghalok, de legalábbis maradandó fagyási sérüléseim lesznek.”
Az igazi balek viszont szegény Ákos volt, aki hajnal ötkor indult el otthonról, hogy a nulladik órára beérve egyedül üljön az osztályteremben.
Miközben a közlekedés meghalt, volt, aki nem csak, hogy bejutott kis Polskival a városba, nyugodtan parkolhatott a tök üres főúton is.
„Akkoriban egy taxiórákat fejlesztő cégnél dolgoztam, és meghibásodott a Commodore 64 típusú gépünk. Azon a bizonyos hétfői napon Vecsésről jöttem be kis Polskival a pesti belvárosban lévő szervizbe, és olyan kihaltak voltak az utak, hogy nyugodtan tudtam parkolni az Astoriával szemben, a Kossuth Lajos utcában, a mai buszsávban. Persze utólag azt sem értem, hogy Vecsésről hogy kerültem be a városba a kisautómmal.”
„ Leültem, találtam bent egy magnót, valaki bent hagyta, nálam meg volt egy kazetta (erre speciel jól emlékszem, az Iron Maiden első lemeze), azt hallgattam. Aztán úgy 8 óra fele elkezdtek szállingózni a többiek – még vagy öten-hatan. Végül haza lettünk küldve azzal, hogy figyeljük a rádiót.
Aztán letelt a pár nap, arra emlékszem még, hogy a haverommal elmentünk moziba, meg hogy ronggyá hallgattam a karácsonyra kapott lemezeket (Black Sabbath – Seventh Star, Judas Priest – Turbo), aztán pár nap múlva bemondta a rádió, hogy újra van suli. Nagyjából ennyi maradt meg azokból a napokból. Ja, meg hogy szerelmes voltam egy csajba – reménytelenül. De ez már egy másik sztori. ”
A legmenőbbek viszont azok, akiket tank vitt haza a sítáborból. Mint Attila:
„Szlovákiai sítáborból tértünk haza Tapolcára. Komáromban megálltunk ebédelni, ahol a rádió már figyelmeztetett, hogy senki ne induljon útnak. Sofőrünk azonban úgy döntött, hogy időben leszállítja a lurkókat a szülőknek. Az első gyanús jel az volt, hogy fáztunk a buszon, valamint jégvirágos kezdett lenni az ablak. Amíg még kiláttunk, rengeteg elakadt autót láttunk, de gyerekként még nem ébredt fel bennünk a félelem. Jó bulinak tűnt.
Aztán Devecser előtt valahol Ikarus is megadta magát. Addigra olyan hófúvás és hideg keletkezett, hogy orrunkig sem láttunk. Kiszálltunk a buszból, és alulról a csomagtartóból elővetették velünk a síruháinkat. Na itt már kezdett lefele biggyedni a szánk széle. Próbáltuk tolni a buszt, persze hiába. Nem egész fél óra leforgása alatt, a hó a buszablakig temetett minket. A jégvirág már belül is meglátszott az ablakokon, annak ellenére, hogy a fűtés folyamatosan ment a buszban. Tanáraink énekeltetni kezdek minket, hogy ne fázzunk.
Két testnevelőnk, elhatározta, hogy ha nem akarunk éjjelre a buszban megfagyni, akkor segítséget kell hívni. Tudták, hogy Devecser nem lehet messze. Elindultak! Pedig utólag belegondolva az életüket tették kockára miattunk. Mi pedig vártunk... Itt már annyira nem volt jó buli, még gyerekfejjel sem. Nem emlékszem pontosan, mennyi idő múlva, de megérkezett a segítség egy páncélozott harci jármű személyében, hogy hogyan találtak rá tanáraink, máig nem tudom, de a lényeg, hogy a jármű hivatott kihúzni a buszt a hóból. Le is szakította a busz elejét annak rendje és módja szerint. Így aztán szállítójárműveket hívtak értünk, és az éjszakát a Meggyeserdei laktanyában töltöttük. Na innen már megint buli volt :-)
Életre szóló élmény volt, télen azóta nem indulok el takaró nélkül kocsival. Tanárainknak pedig hála és köszönet!”
Szintén megjelenik a honvédség abban a sztoriban, amiből az is kiderül, milyen volt három napig tényleg elzárva lenni a külvilágtól.
„Hétfőn délelőtt már -10 fok alatt volt kint, a lakásban alig 17-18, a víz pedig egyszer csak elkezdett kásásan folyni a csapból. Apu gyorsan teledobálta szalmával a vízóraaknát, de a bojler még jobban feladta a harcot. A hűsugárzó jó szolgálatot tett kedd reggelig, amikor is a szomszédból sírva jött át a fiatal anyuka, hogy a két egyéves ikerfiú meg fog fázni, hisz ők begyújtani sem tudtak. Így a hősugárzó is átkerült a szomszédba.
Kedd reggel a hadsereg nagy nehezen bejutott lánctalpasokkal a faluba, hozott vizet, kenyeret, gyógyszert, és konzerveket. 3 órát töltött a faluban, kimenni már nem tudott, mert az egész települést 50-60, helyenként 1 méter feletti hó kerítette be.
Szerdán volt a legnehezebb, ekkorra már -20 fokra beállt a hőmérséklet, minden lakás fala teljesen áthűlt, sok helyen nem tudtak fűteni, sokan ismerősökhöz mentek át melegedni. Napok óta el voltak zárva, utcára menni pár percnél tovább tilos volt, a -20 fokban, hatalmas északi szélben egyszerűen nem lehetett bírni tovább. Bár ez volt a legnehezebb nap, azért érezte mindenki, ez a mélypont, innen minden jobb lesz. Elállt a hó, a szél gyengült, a hófúvások abbamaradtak.
Csütörtökön ismét jött a páncélos, aztán még egy lánctalpas, aztán még egy. Volt kenyér, víz, gyógyszer megint, sőt, csokit és édességet osztogattak a katonák.”
Csaba azt írta meg, hogy nézett ki a mentés a katonák szemszögéből.
„Éppen előfelvételis sorállományú voltam akkor. 1986 augusztusában vonultam és Nagykanizsára, első lépcsős laktanyába vittek. A tél egyik részét ott a laktanyában éltem meg, a másik felét hegyi kiképzésen Reziben. A laktanyából rendszeresen jártunk a környező falvakba lánctalpas felvezetéssel a teherautókkal élelmiszert hordani. Én aknavetős voltam, a szakaszunknak egy Csepel teherautója volt. Ezzel, vagy a bazi nagy DAC-al mentünk, előttünk ment egy lánctalpas tolólappal. Mindenütt örültek nekünk, de nem volt pánik. Sokat lapátoltuk Nagykanizsa utcáit is.
A nagy hó után a Rezi-i kiképzés sem volt semmi. Sátorban laktunk, és éjjelenként mindig volt megbízva, persze váltásban, valaki, hogy rakja a dobkályhát, hogy meg ne fagyjunk. Ennek ellenére is volt olyan kályhától távolabb alvó, aki deres kabátban ébredt. Rengeteget fagyoskodtunk, de valahogy nem vettük zokon.”
Tömegek voltak kénytelenek otthon maradni, és most az is kiderült, hogy mihez kezdtek a magyarok a hirtelen jött szabadsággal. Eszterék például ekkor vettek új tévét, amit aztán szánkóval vittek haza:
„Nekünk azon a héten kedden vagy szerdán „kellett” megvennünk az első színes tévénket. Természetesen az akkori TV hatalmas nagyok voltak, hatalmas dobozokban. Kijöttünk a boltból, óriási hóbuckák a járdák szélén. Átrángattuk a dobozt, taxit akartunk fogni, de amikor meglátta a taxis, hogy mit kéne Budaörsre szállítania, ránk nézett, és otthagyott bennünket. Nincs más választás, valahogy a buszra kell felcibálni az óriási dobozt. Hát a buszon egy kis lincshangulat lett körülöttünk, hogy hány ember nem fért fel miattunk. Az arcunkra felvettük a pléhpofát, és hallgattuk, ahogy anyáznak.
Végre elérkeztünk a mi buszmegállónkba és szilárd talajt fogtunk, igen ám, de hozzánk egy meredek utcán kell felmenni. Ott végre találkoztunk egy gyerekeit szánkóztató kedves apukával, aki felajánlotta, hogy felhúzzák szánkón a tévénket.”
Érdemes volt:
A nagy tél egyik legnagyobb szenzációja az volt, hogy hétfőn rendkívüli adásnapot tartottak a Magyar Televízióban. Az Aczél Endre-féle híradó tudósított a hóhelyzetről, utána pedig leadták a My Fair Lady-t, Audrey Hepburnnel és Rex Harrisonnal
– írta Márta.
György átment illegálba, hogy ne fagyjanak meg:
„A gázóra – amely a lépcsőházban állt, szabadon – elfagyott. Semmi gond, hívom a Gázműveket, elmondom a panaszunkat és a gyanúmat. A diszpécser rendkívül készséges volt, azt mondta, hogy szívesen felveszi az adatainkat és haladéktalanul ki is vonulnak, csak előbb legyek szíves és menjek ki a telepükre és ássam ki a hó alól az ügyeletes szerelőkocsijukat.
Szemügyre vettem hát a gázóra környékét. Akkoriban a gázórákon még nem volt plomba, a főcsap elzárása után a mérőórát leszereltem, ráhelyeztem az elektromos hősugárzóra, majd egy idő után kiöntöttem belőle kb. fél liter olvadékvizet. Hajszárítóval gondosan kiszárítottam a műszert, majd visszaszereltem, meggyőződtem a csatlakozások tömörségéről és másfél órával az észlelés után már duruzsoltak a gázzal fűtő berendezéseink. A diszpécsernek nem dicsekedtem el újdonsült tudományommal.”
Másvalaki parkettáért ment volna a Tüzépre, aztán, hogy hogy nem, konyakozás lett belőle:
„Visszafelé indultam, de a 25-ös busz nem jött. Az órám közben lefagyott a karomon, ki kellett dobnom. 3/4 órát álltam a -20 fokos szélben, végül egy közeli presszóba bementem, és rendeltem egy kávét és egy konyakot. A kisasszony futva hozta a konyakot, mert látta, életmentésről van szó.”
A hidegben beindultak a hajdúsági betyárok:
„Hajdúdorogi barátaimmal elmentünk az egyikünkhöz, ahol életünk legfantasztikusabb telefonbetyárkodását követtük el. 1987-t írunk, gyakorlatilag csak „közületi" telefonok voltak, akiket végighívogattunk, és telefonos vetélkedőt rendeztünk, amit fel is vettünk egy kazettára. Másnap a kazetta elindult körbe a gimiben, nagy sztárok voltunk. Többek között arra a kérdésre kerestük a választ, hogy „hány lyukú a hortobágyi kilenclyukú híd?” Nem voltak egyértelműek a válaszok.”
A. utolsó hónapos terhesként gyalog ment a MÁV kórházba kontrollra, mert a buszra esélye sem volt felférni. De azt mondja, még mindig szinte hetente eszébe jut az akkori havas hideg Magyarorszag, ami szerinte fantasztikus volt.
Az a ‘87-es január összehozta a családokat, sokan nem jutottak be a munkahelyükre, mi az anyukám konyhájában kártyáztunk. Sokat nevettünk, teát ittunk, lángost ettünk... Olyan volt, mint Holle anyó meséi.
Egy veszélyeztetett terhes a sarkvidéken:
„Mi Salgótarjánban éltünk, 1987 januárban a húgom megszületését várta az egész család. Édesanyám veszélyeztetett terhes volt, a lelkére kötötték az ágynyugalmat, felkelni se lett volna szabad az ágyból, kimenni a lakásból pláne nem” – kezdte Bernadett a levelét. „Mire indulni kellett a kórházba, két autót is „előkészítettek" a ház elé, nehogy az egy szem autó megadja magát. A húgom édesapja elkezdte kiásni az autót, de mire végzett az egyik oldallal, belepte a hó a másikat. Ráadásul annyira izgatott volt, hogy ezt eljátszotta egyszerre mindkét kocsival, mert nem tudta, hogy melyik kocsi fog beindulni a kettő közül. Az nem jutott eszébe, hogy ha az egyik beindul, a másikat nem kell kiásni.
Természetesen ott sem tudtak közlekedni se a taxik, se a mentő, így hát gyalog vágtak neki az 1,2 km-es útnak. Ráadásul az akkori divatnak megfelelően édesanyámnak csak magassarkú csizmái voltak, így kénytelen volt abban elindulni. A magas sarok jól belesüllyedt viszont a hóba, így édesanyám volt a stabil pont kettejük között, ezért ő volt a biztosíték a húgom édesapjának, aki egész úton belekapaszkodott, hogy el ne essen. A kórházba menet még a hátuk mögé kapták a szülésznőt is, aki végig káromkodott, hogy ki engedte ki egyáltalán anyámat a kórházból.”
A megemlékezés nem lenne teljes a fogaskerekű tragikus balesete nélkül. Egon az elsők között ért a helyszínre.
„Akkoriban én a Fogaskerekű vasút Orgonás megállójánál laktam, és vasárnap este 20 óra körül egy hatalmas robajra lettünk figyelmesek, szinte a képek megmozdultak a falon a lakásban. Körülnéztünk, aztán lementünk a fogas megállójába. A megállóban két fogaskerekű vasút egymásba csúszva állt, az egyik kocsi a másik kocsi közepéig belefutott. A fogaskerekűben néhány utas volt, a Szabadság-hegyről mentek haza, valamint a vasút két vezetője, összesen 6-an vagy 7-en. Világítás nem volt, a kempinglámpámat vittem le a lakásból, feleségemmel szinte elsőként érkeztünk a helyszínre. Ezekben az újonnan épített házakban vonalas telefon se volt, de az egyik házban lakott a BKV egyik vezetője, ő értesítette a központot. Voltak, akik az ütközés után bent ragadtak a vasútban, mínusz 20 fok este 10 órakor, mozdulni se tudtak. Annyit tudtunk csinálni, hogy meleg teát főztünk, és az összetört ablakon keresztül beadtuk. Egy óra múlva kb. 10 tűzoltókocsi ott volt, de a megálló nagyon nehezen megközelíthető, lassan kezdődött a mentés. A kempinglámpámat az egyik tűzoltó kezébe nyomtam, és eszeveszett munka kezdődött, este 10 órakor, mínusz 20 fokban és eset a hó.
Sajnos a balesetben két ember elhunyt. Az ok az volt, hogy a fentről jött fogaskerekű féke befagyott, nem tudott a kitérőben megállni, és az alulról jövő fogaskerekű vasútba belerohant, és az egész roncs egy megállón keresztül csúszott lefelé. Az alulról jött szerelvény második kocsija leszakadt, és minden irányítás, fékezés nélkül legurult a városmajori végállomásig.”
A történet pikantériája volt, hogy este 5 órakor a rádió bemondta a rádióban, hogy lehetőleg ne induljon el senki otthonról, és Budán is csak egy biztonságos közlekedési eszköz van, az is a fogaskerekű, és aztán este 10 kor történt a katasztrófa... Borzasztó volt.”
De ne ezzel zárjuk. Gizuséknak 1987. január 10-én volt az esküvője.
Minden szempontból emlékezetes nap. Délelőtt kezdett esni a hó. Az esküvői autót a két tanú fekete frakkban tolta fel hozzánk a Martinovics hegyre.
És bónuszként jöjjön Tibor története:
„A nagy télre tekintettel egy hétre bezárt az Ikarus-gyár ahol dolgoztam. Ezért volt egy kis szabadidőm, amikor is elmentem a fogászatra, hogy rendbe tetessem fogaimat. És ott találkoztam életem szerelmével, ő volt az asszisztens. Poén az volt, hogy ez szerdán volt, és neki is ez volt az első munkanapja a héten, mivel ekkor szabadult ki a hó fogságából a falu, ahol lakott. Azóta minden évben megemlékezünk a „nagy tél”-ről, most éppen már 30 éve, hogy ekkor találkoztunk. Szóval nem lehet akkora tél és hóakadály, ami a szerelemnek gátat szabna.”