Az európai feketepiacon kapható ecstasy egyre erősebb és egyre könnyebb hozzájutni. A tabletták hatóanyag-tartalma néhány év alatt megnégyszereződött, és a sötét weben nagyjából annyira bonyolult megrendelni őket, mint egy könyvet az Amazonról. A kedvező árak vonzzák az egyre fiatalabb vásárlókat, de a szerfogyasztásból fakadó rosszullétek és halálesetek száma is megugrott.
Mintha csak az 1988-as Summer of Love-ot élnénk újra. Az Egyesült Királyság szabadtéri rave-jein tizensok-huszonkevés éves fiatalok táncolnak méregerős ecstasytól szétütve, miközben a hangfalakból modernizált acid house dübörög.
Persze, a popkultúra már csak ilyen: a legsikeresebb trendek harmincévente visszajárnak kísérteni. De arra kevesen fogadtak volna, hogy miután a metiléndioxi-metamfetamint (MDMA) a kétezres években kiszorították a piacról a kínai dizájnerdrogok, az ecstasy több év tetszhalál után megújult erővel tér vissza, hogy Nagy-Britannia legnépszerűbb partidrogja legyen.
A BBC riporterei tavaly elkísértek egy 18 éves srácot a somerseti Nass fesztiválra. Leslie – nevezzük így – felkészülten, 24 tablettányi ecstasyval érkezett a bulira. 85 fontért, vagyis nagyjából harmincezer forintért rendelte őket egy internetes áruházból. (Nem akarunk tippeket adni, de a sötét webre rálátó böngészőkkel elég könnyű beszerzési forrásokra bukkanni.) Magyarországon egy ecstasytabletta 1500-2500 forintba kerül; könnyű kiszámolni, hogy itthon talán sose kapnánk olyan jó árajánlatot, mint Leslie. A szer minőségéről már nem is beszélve. A webáruház termékleírását a laborvizsgálati eredmények igazolták:
Talán nem világos, de 233 milligramm MDMA nagyon sok. Az ecstasy népszerűségének csúcsán egy tablettában 85-115 milligramm hatóanyag volt. Még akik rutinszerűen majszolnak el egy buli alatt négy-öt közép-hatótávolságú tablettát, azok is kikészülhetnek, ha egészben nyelnek le egy 200 milligrammos szuperekit.
A Global Drug Survey tavalyi, ötvenezer fős mintán végzett felmérése szerint a brit vásárlók 10 százaléka a sötét web bugyraiból rendel kábítószert. Nem Leslie az egyetlen fiatal, aki megbízhatóbbnak tartja az internetes rendelést. Szerinte a neten vásárolt tabletták jobb minőségűek, és sokkal kényelmesebb így intézni, mint dealerekkel seftelni. Ha egy értékesítő kiesik a láncból, olcsóbb lesz a késztermék, és nem is fogják felütni mindenféle szeméttel.
Lehet, hogy Leslie-nek ez a tapasztalata, de ez hamis illúzió. Egy underground webshopból vásárolt tablettában éppúgy lehet hallucinogén patkányméreg, mint mentolos macskaszar. Garancia és életbiztosítás viszont nincs. És ez baj. Ha egy gyógyszergyártó terméke tömeges rosszullétet okoz, vagy kiderül, hogy a készítményeikben tiltott hatóanyag van, a felügyeleti szervek kitapossák a belét. De az ecstasyfogyasztókat nem védik felügyeleti szervek, hacsak az ártalomcsökkentő kampányokat nem számítjuk ide.
A European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction (EMCDDA) már 2015-ben figyelmeztetett, hogy bivalyerős ecstasy terjed Európában. Okosan tették, mert
Trevor Shine, a Tictac Drug Identification munkatársa szerint az illegális, nem szabályozott minőségű szerek fogyasztása mindig is hazárdjáték lesz. Nem csak azért, mert az emberek annyira különbözőképpen reagálhatnak a pszichoaktív szerekre. Az is számít, hogy az illető milyen nemű, mekkora a testsúlya, mennyire van hozzászokva az MDMA-hoz, vagy hogy fogyasztott-e valami mást aznap este.
Valaki simán meghalhat az alacsony tisztaságú szerektől, míg mások az erősebbet is jól bírják.
A kilencvenes években az ecstasyfogyasztáshoz köthető halálesetek kiemelt helyet kaptak a médiában. A rendőrség többnyire a drog szennyezettségét, illetve a fogyasztásból fakadó szövődményeket (túlhevülés, kiszáradás) nevezte meg a halál okaként. Mostanra fordult a kocka: Shine szerint Leslie tablettái ijesztően tiszták. Nem túl szennyezettek, hanem túl jók. A fogyasztás kockázatát csökkentheti, ha ezeket a tablettákat nem egyesével, hanem felenként vagy negyedenként vesszük be.
Amikor a Merck gyógyszergyár 1912-ben szintetizálta az MDMA-t, biztos nem gondolták, hogy mekkora hatása lesz a popkultúrára. Azt sem tudták, lehet-e bármire használni: csak azért állították elő, hogy ne a konkurens gyógyszergyártóké legyen a szabadalom. Az ötvenes években végeztek állatkísérleteket a szerrel, illetve a CIA – hasonlóan más drogokhoz – az MDMA pszichoaktív hatásait is tanulmányozta.
A kutatás új lendületet vett, amikor Alexander Shulgin rábukkant a Merck ötvenéves szabadalmára. 1965-ben egy saját fejlesztésű eljárással egyszerűsítette az MDMA szintetizálását.
Az ecstasy keresztapjaként is emlegetett Shulgint vonzotta a pszichofarmakológia, így saját magán is kísérletezett az MDMA-val. Az ő nevéhez fűződnek a szerrel kapcsolatos első tanulmányok és szakmai ismertetők is. Bár nem az ő találmánya, Shulgin legalább olyan fontos szerepet játszott a pszichoaktív anyagok kutatásában, mint az LSD-t előállító svájci vegyész, Albert Hoffmann. Az összevetés azért is adja magát, mert
Az MDMA-fogyasztás a nyolcvanas évek végén vált népsporttá az Egyesült Államokban. A pszichiáterek komoly potenciált láttak a terápiás alkalmazásban, de nemcsak a szakértők, a civilek is rajongtak érte. Az amerikai kábítószer-elhárítás, a Drug Enforcment Administration (DEA) döntéshozóit halálra rémisztette a gondolat, hogy boldog-boldogtalan rendelhet ecstasyt postán, így a legveszélyesebb (Schedule 1 kategóriás) drogok közé sorolták a készítményt. Magáncélú forgalmazása, fogyasztása és tartása szigorúan tilos.
A DEA döntése szakmai szempontokkal nehezen indokolható, de érthető: nem akarták, hogy az MDMA elterjedése morális pánikhoz vezessen Amerikában. A hatvanas években testközelből nézhették végig, ahogy a hippik, a háborúellenes tüntetések és az LSD elborítja az utcákat. Ebből egyszer már elég volt. Akkor sem szöszmötöltek hatástanulmányokal, amikor 1967-ben az LSD-t tették tiltólistára; naná, hogy az ecstasynál sem erőltették meg magukat. A közvetlen veszélyt az Atlanti-óceán túlpartjára száműzték.
Ez volt a második Summer of Love éve. Több ezer, néha több tízezer brit fiatal gyűlt össze réteken és mezőkön, hogy elektronikus tánczenére izzadják ki magukból az akkor még méregerős MDMA-pirulákat.
A Summer of Love-nak nem volt olyan erős ideológiai töltete, mint a hatvanas évek diákmozgalmainak azzal a sok pszichedelikus rockkal és baloldali értelmiségivel. A Summer of Love az akkor még frissnek számító acid house-ról és más elektronikus zenékről, illetve az össznépi bulizásról szólt.
A hatvanas évek Amerikájának mozgalmai a háborúk és az elnyomás ellen tiltakoztak. A kilencvenes évekre a hidegháború véget ért, mindenki nagy megkönnyebbülésére; az optimista közhangulatra jól rímelt a rave-ek életigenlő hedonizmusa. Egy szabadtéri rave-en mindenki jó arc és haver volt (naná, a fokozott empátia és mások indokolatlan szeretete az ecstasy két legjellemzőbb mellékhatása), és persze peace, love, unity, respect.
Az MDMA 1977 óta tiltólistán volt az Egyesült Királyságban, de ez nem számított. A repetitív elektronikus zene és az ecstasy legalább akkora párost alkottak, mint John Lennon és Paul McCartney. És ahogy a Beatlest, őket sem lehetett megállítani.
Először azt gondoltam, nonszensz. Mi ez a zene? Erre nincsenek szavak. Ez egy dobgép, más nem is hallani! Aztán bevettem egy ecstasyt, visszamentem, és arra gondoltam: ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem
– emlékszik vissza a korszakváltásra az oasises Noel Gallagher.
A fiatalok országszerte szabadtéri rave-eket rendeztek; az üresen álló londoni bérházakban squatt partykat tartottak. A hatóságok tehetetlenek voltak. A két kocsival kivonuló, fejüket vakaró járőrök nem számolhattak fel egy spontán szerveződött tízezres technópartit.
Az anarchiának a Major-kormány 1994-es törvénytervezete vetett véget. A Criminal Justice and Public Order Act ellehetetlenítette a szabadtéri rendezvényeket: gyakorlatilag betiltotta a repetitív ütemekből álló zenét. A popkultúra felszívta a techno-Woodstockot, a drog és a buli a klubok falai közé szorult. A tánczenei szcéna elsöprő lendülete a kétezres évek közepére megtört. A menő klubok vesztettek a varázsukból, a zene és az ecstasy minősége mélyrepülésbe kezdett. A tablettákban egyre kevesebb volt az MDMA, így a vásárlók
A rekreációs szerhasználók húsz éven át tömték magukba az ecstasyt. A toxikológusoknak és addiktológusoknak volt idejük tanulmányozni az acid house kísérleti nyulait; a szakemberek tudták, hogyan kezeljenek egy MDMA-túladagolást vagy rosszullétet. De a drogpiacról egyszer csak eltűnt az ecstasy, és a helyére beszivárgó ismeretlen szerekkel sem a fogyasztóknak, sem az orvosoknak nem volt tapasztalatuk. Feltűnt egy csomó, ideig-óráig legális, így szabadon terjeszthető vegyület: a mefedron, a 4-MEC meg a házilag főzött dezomorfin, direkt a vállalkozó kedvű elmebetegeknek. De ecstasy, az nem volt.
A minőség-ellenőrzést a brit fogyasztók sokáig közösségi alapon végezték. Tematikus fórumokon listázták a különféle tablettákat: ha tehették, bevizsgáltatták az árut, házilag végeztek teszteket, élménybeszámolókat osztottak meg, illetve figyelmeztették a többieket a veszélyes pirulákra. A fórumok a kétezres évek közepére elnéptelenedtek; a megmaradt tagok sóvárogva kérdezgették egymást, hogy ki tud jó minőségű ekit szerezni.
Az elmúlt hat hónapban egyszer láttam igazi MDMA-t: amikor valaki kiásta az egy éve eltemetett készletét
– mesélte a BBC-nek 2010-ben egy pórul járt fogyasztó.
Nemcsak a minőség zuhant, hanem az árak is. Megesett, hogy a brit dealerek egy fontért árulták a ki-tudja-milyen ecstasyt, de ez már senkinek sem kellett. Erre utalnak a bűnügyi statisztikák is: a londoni rendőrség 2006-ban 1197 személynél talált ecstasyt, 2010-ben már csak 331-nél. (A csökkenésben az is közrejátszhat, hogy az ecstasyként árult tablettákról a laborvizsgálatok egyre gyakrabban mutatták ki, hogy nem MDMA-t, hanem más, olcsóbb stimulánsokat, például koffeint vagy szteroidokat tartalmaznak.)
Bár egyszerre történt, az ecstasyt nem a rave-korszak vége, és nem is az elektronikus zene eljelentéktelenedése tette tönkre. Rossen Popov, az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Irodájának vezetője szerint
Többnyire tényleg ez áll a háttérben. Az amerikai hatóságok 2000-ben letartóztatták a UCLA zseniális vegyészmérnökét, William L. Pickardot, aki első osztályú LSD-t gyártott. Pickard letartóztatása után az Egyesült Államokból szinte teljesen eltűnt az LSD. Csak akkor derült ki, hogy a laboratóriumával az egész országot ellátta. A drogmaffiában ilyenkor jön a hatalomátvétel, és valaki előbb-utóbb betölti a piaci rést. De Pickardot nem tudták pótolni, mert csak neki voltak külföldi kontaktjai, akiktől beszerezhette a gyártáshoz szükséges ergot alkaloidokat.
Az MDMA-gyártás is átesett egy hasonló krízisen. Az ecstasy berobbanása után a a tablettákat a Távol-Keleten legálisan árusított vegyszerekből gyártották, de a nemzetközi kereskedelmi egyezmények egyre kevesebb kiskaput hagytak a gyártóknak. A ritka vegyületek forgalmazását egyre szigorúbban ellenőrizték. 2010 körül már csak egy kínai vegyi üzem foglalkozott az MDMA szintéziséhez használt prekurzorok gyártásával.
Az újságok kórházba kerülő raverekről írtak, a rendőrség meg közleményekben figyelmeztetett, hogy csak óvatosan az új tablettákkal. Sokan azt hitték, mérgező anyagokkal, például PMMA-val felütött ecstasy került a piacra – nem lett volna példátlan eset –, de csak annyi történt, hogy a gyengébb tablettákhoz szokott fogyasztókat teljesen szétvágta az új, kristálytiszta anyag.
De miből csinálják, ha egyszer az összes alapanyag-forrást elzárták? Egy névtelenül nyilatkozó vegyész szerint egy holland kutatócsoport új prekurzorokat használ az ecstasygyártáshoz: a betiltott PMK helyett a legális, szabadon forgalmazható PMK-Glycidate-et használják.
Ökölszabály, nem szentírás, de ha különösen szép ecstasyt látunk – dombornyomás, ívelt forma, csillogó felület, szilárd halmazállapot, törésvonal a hátoldalon –, az jó eséllyel tömve lesz MDMA-val. Az a törésvonal pedig nem véletlenül van ott, hanem diszkrét figyelmeztetésként, hogy ezeket a tablettákat nem egészben kéne lenyelni.
A hollandok láthatóan komolyan veszik a piaci versenyt. A tablettáiknak sem formatervezésben, sem a hatásfokot tekintve nincs párjuk. A szupererős tablettákkal azt akarják elérni, hogy kiszorítsák az európai piacról a megbízhatatlan, az ecstasynál is károsabb dizájnerdrogokat. A vonzó külső, a könnyű hozzáférhetőség, a brutális MDMA-töltet és a sokévi mélypontját elérő fogyasztói ár megtette a hatását:
A 2015 óta gyártott, sárga, pajzs alakú, UPS-logós tablettákban akár 278 milligramm MDMA is lehet. Három-négyszerese az átlagnak. Ilyen töménységű készítmények évek óta nem kerültek a piacra. Ebben a tekintetben egyébként már utolértük Európát: a sárga tabletta Magyarországon is kapható.
Úgy tűnik, az alapanyag-utánpótlással sincs probléma. A holland rendőrség idén februárban a belga határ közelében lefoglalt egy nagyobb tétel vegyszert: ezekből körülbelül egymilliárd ecstasytablettát lehetett volna gyártani. Nem tudni, hosszabb távon ennek milyen hatása lesz a drogpiacra, de az ellátási lánc egyelőre nem omlott össze.
Az ecstasyval egy időben az elektronikus tánczenébe is visszatértek az optimista hangulatok, valamint a korai jungle és house zenéket idéző hangminták és zenei megoldások. De nemcsak a zene, a szerfogyasztás kultúrája is harminc évvel ezelőtti állapotokat idéz. A brit fiatalok nem klubokba járnak, hanem illegális szabadtéri rendezvényeken buliznak. A lapokban egyre többször írtak ecstasy okozta halálesetekről.
(Itt érdemes megjegyezni, hogy ezekről az esetekről a sajtó épp azért számol be, mert annyira ritkák. A Central Disease Control tanulmánya szerint az Egyesült Államokban évente nagyjából ötvenezren halnak meg drogtúladagolás miatt. Ezek közül harmincezerről az opioid alapú, vényköteles nyugtatók és fájdalomcsillapítók tehetnek. A CDC statisztikája nem foglalkozott külön az ecstasyval, de egy másik tanulmány becslése szerint évente úgy ötven haláleset köthető hozzá. Vagyis a teljes mintában szinte kimutathatatlan.)
Bár úgy tűnhet, hogy az ecstasyfogyasztási és elektronikus zenei trendek alakulása között ok-okozati összefüggés van, nem erről van szó. A fiataloknak egyszerűen nincs hova menniük.
A Criminal Justice and Public Order Act intézményesítette a partikultúrát, és klubokba terelte a bulizni vágyókat. De amikor a dance leszállóágba került, nem vette át a helyét semmilyen új, globális trend, a régi meg szép lassan elsorvadt. A kilencvenes évek emblematikus szuperklubjainak már a felét bezárták. A megmaradt helyeken alkalmazott face control a tinédzsereket már a küszöbnél megállítja. Ha szórakozni akarnak, meg kell keresniük a saját helyüket. Londonban viszont nagyon kevés a fiataloknak és fiatal felnőtteknek szánt szórakozóhely; marad a természet, meg az illegális házfoglalások.
Meg a remény, hogy felelős drogfogyasztó lesz belőlük, nem halálozási statisztika. Peace, love, unity, respect.
(Borítókép: "Travellers and Ravers" buli Londonban. Fotó: PYMCA/UIG via Getty Images)