A Biblia szerint az Úr parancsára a zsidók kiirtották ellenségeiket, a bálványimádó kánaánitákat, hogy írmagjuk se maradjon. A gének azonban az isteni felszólítás ellenére túlélték a mészárlást: egy friss genetikai vizsgálat szerint az ókori kánaáni DNS ma is dominál Libanonban.
De az itt lakó népek városaiban, amelyeket Istened, az Úr ad neked örökségül, ne hagyj életben egy lelket sem! Irtsd ki őket mindenestül
A Mózes 5. könyvében olvasható isteni parancs többek között a kánaánitákra, a Bibliában az egyik leggyakrabban említett népre vonatkozik, a zsidók által erkölcstelen bálványimádóként leírt kereskedőnépre, akik, mint nevük is mutatja, a Mózesnek megígért Kánaánt, az Ígéret földjét lakták. Mielőtt az isteni parancsra hivatkozó mészárlás be nem következett.
Nagyjából az ie. előtti XIV. század után a kánaánitákat nem is nagyon említik az írott források. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nép teljesen eltűnt volna. A gének legalábbis biztosan nem váltak kámforrá teljesen. Egy új populációgenetikai kutatás szerint nagyfokú egyezés mutatható ki az ókori kánaániták és Libanon mai lakói között. Ehhez egy kb. 3700 éves, kánaánitaként azonosított temetkezési helyről vettek mintákat, és az innen származó csontok DNS-ét mai libanoni mintákkal vetették össze. Az eredmény: a mai libanoni génállomány a kutatók szerint több mint 90 százalékban az ókori kánaánitáktól, vagy legalábbis tőlük genetikailag megkülönböztethetetlen ered.
Ez természetesen nem kizárt, de azért akkor is nagy adag óvatossággal érdemes közelíteni a hasonló megállapításokhoz, ha tudjuk, hogy a populációgenetika hatalmas ütemben fejlődik, és a remények szerint a régészeti adatokkal együtt elemzett génekből hamarosan többet tudhatunk majd a népességek történetéről, mint az írott forrásokból. A libanoni eredményeket nem is azért kellene elsősorban fenntartással kezelni, mert a régészetet egyébként is imádják a ki volt itt előbb, ki kinek a leszármazottja típusú politikai vitákban használni a Közel-Keleten. Ennél konkrétabb kérdések sora vethető fel, amelyekre a kutatásról hírt adó ismeretterjesztő cikkekben nincs igazán pontos válasz. Például:
A temetőket többnyire inkább egy-egy régészeti kultúrába lehet besorolni, egy régészeti kultúra azonban nem mindig feleltethető meg egy népnek. A külvilág által adott népnevek ráadásul nem mindig egyeznek az adott nép saját elnevezésével, és a csoporthatárok sem feltétlenül stimmelnek. Valószínűleg kánaánitának is többféle csoportot neveztek a Közel-Keleten.
Egy mai ország elég nagy, bonyolult és hosszú történetű ahhoz, hogy a népessége meglehetősen kevert legyen, akkor is, ha nem annyira nagy diaszpórával, globális hálózatokba beágyazott, heterogén lakossággal rendelkezik, mint éppen Libanon. A mai népesség genetikai összetételének felmérése ezért nagymintás adatbázist, a benne szereplők családtörténetének számon tartását és általában nagy óvatosságot igényel.
Ez már a genetikai elemzésnek az a szintje, amihez mélyebben kellene belemenni a módszertanba. Most csak annyit, hogy a lényeg itt is a részletekben van, és a sztenderd technikákkal nem egy ember teljes génállományát, csak egy-egy (apai vagy anyai) leszármazási vonal bizonyos jellegzetességeit lehet összevetni. Hogy melyeket, és hogy ezek mennyire specifikus, más csoportokra nem, vagy nem így jellemző sajátosságok, illetve milyen egyezések esetén beszélhetünk közeliségről, alapvetően határozzák meg az eredményeket.
Ezekre nem ismerjük a választ, de attól még persze elvileg egyáltalán nem kizárt, hogy egy eltűnt nép génjei tovább éljenek, és ma is kimutathatóan jelen legyenek. A gének túlélhetik a népeket, ahogy a népek génállománya is alapvetően változhat meg néhány évszázad alatt.