Először egy Szamoáról Új-Zélandra tartó repülőgép utasa vette észre, hogy valami nem stimmel az óceánban. Lefotózta a felszínen lebegő zavaros anyagot, és elküldte a képet tudósoknak, akik a legnagyobb ismert vulkánkitörés nyomaként azonosították az óceán felszínén úszó habköveket.
Az uszadék akkor még csak 400 négyzetkilométert fedett be, hónapokkal később azonban már Új-Zélandnál kétszer nagyobb területen szóródott szét.
Tudták a kutatók, hogy a kitörés hatalmas volt, ezért 2015-ben a helyszínre küldtek el expedíciót. Az Új-Zélandtól ezer kilométerre északra fekvő Kermadec-szigeteknél lévő Havre vulkán felderítését Rebecca Carey vulkanológus vezette.
A mélységbe leküldött távirányítású tengeralattjárók háromdimenziós térképet készítettek a vulkánról, így kiderült, hogy a krátere 4,5 kilométeres. Az is egyértelművé vált, hogy a Havre nemcsak habkövet ontott magából, hanem nagy mennyiségű hamut, lávát is.
Másfélszer nagyobb volt, mint a Mount St. Helens 1980-as kitörése, és tízszer nagyobb az izlandi Eyjafjallajökull 2010-es kitörésénél.
A kutatók szerint a kibocsátott anyagok kétharmada, vagy még annál is több, a felszínen távolra sodródott. Több tonnányi anyag az óceán túlfelén ért partot. A maradék azonban a helyszínen ülepedett le a tengerfenékra, hatalmas pusztítást okozva az élővilágban, amely csak mostanában kezd új erőre kapni.
A tudósok persze örülnek annak, hogy ennyi anyagot kiokádott magából a Havre, mert több évtizedre elegendő munkával látta el őket, és ritkán jutnak hozzá ilyen jó alapanyaghoz. Bár a vulkánkitörések 70 százaléka víz alatt történik, mint ez a történet is mutatja, nem olyan egyszerű észrevenni azokat.