Február közepén érkezett haza az Antarktiszról a Baranya megyei Kistótfaluból származó Jurányi Zsófia, aki társaival több mint egy évet töltött a német Alfred Wegener Intézet Neumayer-III kutatóállomásán a 37. antarktiszi áttelelő csapat tagjaként. Az aeroszolok optikai tulajdonságaival foglalkozó fizikus történetéről tavaly májusban számoltunk be először, amikor már ötödik hónapja dolgozott a világ egyik legnehezebben megközelíthető zugában. Most hogy különleges küldetése véget ért, újra beszélgettünk vele a sarkvidéki élményeiről, és interjúnk mellé egy újabb adag képet is mutatunk Zsófia jóvoltából.

Hogy érezted most magad magyar télben amikor hazaérkeztél?

Azt gondoltam, hogy melegebb lesz. Amikor megérkeztem, akkor Magyarországon épp hidegebb volt, mint a nyári Antarktiszon.

Mi volt a legdurvább hőmérsékleti rekord amit átéltél?

Amíg mi kint voltunk, a leghidegebb -44 fok volt. Ez antarktiszi viszonylatban nem annyira durva, a partot, ahol mi éltünk, az óceán fűti, és ezért nincs olyan hideg, mint a kontinens közepén. Ott még ennél is sokkal hidegebb tud lenni. Van egy szokás, hogy tél közepén az antarktiszi állomások küldenek egymásnak üdvözletet, és kaptunk a kontinens belsejéből olyan fényképet, hogy -80 fokban kint álltak a kutatók fürdőruhában a hidegben. Valószínűleg a szaunából jöttek.

Milyen volt ez az egy év amit a német kutatóállomáson töltöttél?

Azt kell hogy mondjam, szuperjó volt!

Nem volt semmiféle hangulati visszaesés, hogy most már azért unom, mennék haza? Szóval kitartott végig a lelkesedés?

Végig nagyon jól éreztük magunkat. Két nyarat és egy telet töltöttünk az állomáson, a második nyár volt a legnehezebb időszak. Leginkább azért, mert előtte 9 hónapig csak 12-en voltunk, megvolt a saját bejáratott napirendünk, megszoktuk hogy mikor eszünk, hol ülünk ebédkor az asztalnál, ilyesmik. Aztán a tél végén egyszerre megérkezett vagy húsz kutató, egy csapásra minden megváltozott, hirtelen zsúfolt lett az állomás. Meg kellett szokni.

A munkáddal hogy tudtál haladni? Beszélhetsz-e róla?

Igen, az adataink teljesen nyilvánosak, lekérdezhetőek különböző adatbankokból. A legfontosabb az áttelelő csapat számára az volt, hogy a sok éve futó, hosszútávú mérések folyamata ne szakadjon meg. Szerencsére minden jól működött, nem volt nagyobb fennakadás, sikerült minden mérést elvégezni, sőt még több kisebb extra projektet is sikerült megvalósítanunk. Mi nyár végéig még szerződésben állunk az intézettel, most lesz arra időnk, hogy a begyűjtött adatokat kiértékeljük, elemezzük. Én a légkörben lévő aeroszolok törésmutatójának meghatározásával foglalkozom éppen. Az Antarktiszon eddig nem nagyon volt erre vonatkozó mérés, nem nagyon publikált senki róla adatokat. Most nekünk egy egész évnyi adatsorunk van, amiből jó sok számolással információt kaphatunk erről. Az aeroszolok törésmutatója azért érdekes, hogy meg lehessen jobban érteni ezeknek a részecskéknek az optikai tulajdonságait, hogy mennyi fényt nyelnek el és mennyit vernek vissza. Az aeroszolok jelenléte a légkörben a klímaváltozás egyik tényezője, összességében negatív hatással vannak felmelegedésre, mert nagyobb mennyiségű fényt vernek vissza az űr felé, mint amit elnyelnek. Az összes globális felmelegedéssel kapcsolatos tényező közül ez az aeroszol hatás a legkevésbé megértett mind a mai napig. Tehát amikor kutatók megpróbálják megbecsülni, hogyan fog kinézni a klímánk x év múlva, akkor mindenféle klímaváltoztató tényezőt bele kell kalkulálni a nagy globális modellekbe, és ha az aeroszolokkal kapcsolatos bizonytalanság nagy, akkor az egész modell bizonytalansága is nagy. Ha egy porszemnyit sikerül az aeroszolok miatti bizonytalanságot csökkenteni, akkor porszemnyivel a klímamodellek is pontosabbak lesznek. Ezért fontosak a méréseink.

Hogyan kaptad meg ezt a lehetőséget?

Egyszerűen jelentkeztem a meghirdetett állásra, a felvétel pedig ugyanúgy zajlott mint bármely más állásinterjú. Annyi volt a különbség, hogy a végén volt egy sor orvosi vizsgálat.

Miféle vizsgálatok? Hogy mennyire bírod az egyéves izolációt?

Nem is csak azt, hanem csak teljesen egészséges emberek mehetnek az Antarktiszra, mert ha valakinek valamilyen problémája van, akkor van ugyan orvos, de nem lehet teljes körű orvosi ellátást kapni.

Mennyire volt kalandos eljutni a német állomásra?

Manapság már nem annyira, mint régen, amikor hajóval tudtak oda eljutni. Mi repülővel mentünk, Münchenből Fokvárosba, ahol pár napig várakoztunk, mert az Antarktiszra induló repülőknek nincs pontos menetrendjük, csak tervük, de teljesen időjárásfüggő. Ráadásul ezek a repülőgépek nem tudnak oda is és vissza is repülni egy feltöltéssel, nincs akkora hatótávolságuk, ezért csak akkor indítják őket, ha nagyon jó idő van. Körülbelül ezer kilométerre a partoktól van a “point of no return”, azaz amikor el kell dönteni, hogy biztosan le tudnak-e szállni az Antarktiszon, vagy vissza kell fordulni, különben ha továbbrepülnek, és mégis vissza kellene fordulni, nem lenne elég üzemanyag, hogy visszaérjenek Afrikába. Nekünk nem volt semmilyen fennakadás az odaúton, a tervezett időpontban el tudtunk indulni, visszaúton is csak annyi, hogy négy napot csúsztunk a hazaindulással az időjárás miatt.

A Fokvárosból induló repülőgépünk egy orosz állomáson, a Novolazarevszkaján landolt, innen osztják szét az antarktiszi kutatókat, személyzetet kisebb repülőkkel a különböző állomások között. Így értük el mi is a Neumayer III-at. Kisebb gépekre azért van szükség, mert nagyon kevés olyan hely van az Antarktiszon, ahol nagyobb gépek le tudnak szállni, ahhoz karbantartott, takarított futópálya kell. A Neumayer III-nál hóra landolnak a kisebb gépek.

Vissza tudsz emlékezni az első benyomásaidra amikor megérkeztél?

Annyit hallottunk az állomásról az indulás előtt, meg annyi előadást láttunk, hogyan néz ki, milyen belülről, hogy mindenkinek volt elég pontos elképzelése arról, mi vár rá, de ennek ellenére is rendkívül furcsa érzés volt, amikor először megpillantottuk a repülő ablakából. Hú, tényleg itt vagyunk? Alig hittük el. Az első pár héten, hónapban minden irtózatosan különleges volt, szinte bármi, amit csináltunk új volt a számunkra, rengeteg élmény ért minket. Aztán később már az ottani élet vált normálissá.

Mesélnél a napirendedről? Vannak egyáltalán egy ilyen kutatóállomáson munkanapok, hétvégék?

Egyáltalán nincsenek, igazából minden nap dolgoztunk, persze nem folyamatosan, nem voltak műszakok, igazából mindenki úgy osztotta be az idejét, ahogy jónak látta. Volt, akinek jobban kellett alkalmazkodnia másokhoz, volt, aki a saját területén egyedül dolgozhatott - mint én. Például akkor mentem át a mérőállomásomhoz, amikor kedvem volt hozzá. Télen, a sötétség időszakában nehéz bármilyen napirendet is tartani, valamiért folyamatosan, egyre jobban csúszott el a napunk, én például nem tudtam hajnali három előtt elaludni, csak forgolódtam, másnap ennek ellenére megpróbáltam a szokott időben felkelni. Előfordult, hogy emiatt, meg akár a nap hiánya miatt is nagyon fáradtak voltunk. Ilyen szempontól nagyon nehéz volt a hosszú antarktiszi éjszaka, más szempontból meg nagyon élveztük, mert gyönyörű. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a sarki nappal, hogy sötét van és hideg, igazán hideg. Gyönyörűek a csillagok, a sarki fény. Ezt élveztük. Nekem a gyakorta zord időjárás ellenére minden nap el kellett jutnom a másfél kilométerre lévő mérőállomásomig. Rossz időben nagyon különleges, hogy bármerre indulsz, pár méter után megszűnik minden, mintha tejfehér semmiben mennél, nem látsz semmit, csak a kifeszített kötélre tudsz koncentrálni, hogy ne téveszd szem elől az utat.

Hogyan jöttél ki a társaiddal? Hogyan tudnak ennyi ideig összezártan élni emberek?

Nekünk ilyen szempontból mázlink is volt és sokat dolgoztunk is rajta, hogy ne legyenek nagyobb konfliktusaink. Egyáltalán nem veszekedtünk, nagyon jól megvoltunk, mind a mai napig jóban vagyunk. Már a németországi felkészítés alatt jól összeszokott a társaság a különböző tanfolyamokon, és együtt is laktunk ebben az időszakban. Szakember is segített minket, hogy hogyan reagáljunk az esetleges vitás helyzetekben, de magunktól is sokat beszélgettünk az előttünk álló időszakról. Az állomásvezető, aki az orvosunk volt, mindenkivel egyenként foglalkozott, nagyon odafigyelt ránk.

Beszéljünk a kajáról! Legutóbbi cikkünkből az kiderült, hogy nem ehettetek semmi friss gyümölcsöt, zöldséget. Egyes állomásokon meg külön szakács gondoskodik arról, hogy jó legyen az étel, ezzel is erősítve a morált.

Igen, vannak olyan állomások, ahol nincs szakács, maguknak kell főzni az embereknek, például a szomszédos, dél-afrikai állomáson sincs séf. Nekünk volt, úgyhogy szerencsénk volt. Az is jó volt, hogy nem volt soha ellenére, ha valaki főzni akart. Én például szívesen főzök, és mindig mondta, hogy persze, nyugodtan. Szabad bejárásunk volt a nagy fagyasztóházba, hogy kihozzunk bármit, amit szerettünk volna elkészíteni. A szakácsunk egyébként Észak-Németországból érkezett, így főleg német ételeket készített, káposztás, virslis, kolbászos, húsos fogásokat. Én párszor készítettem főzeléket, mert a főzelékeket nem nagyon ismerik a németek, leveseket is főztem, és egyszer sütöttem lángost, az is nagyon ízlett mindenkinek.

Rokonságban, családi körben mit szóltak ehhez az egyéves kalandodhoz? Hogyan tartottátok a kapcsolatot?

Igazából mindenki támogatott ebben, de persze a szüleim jobban örültek volna, nem kell ennyit izgulni miattam. Legtöbbször internetes telefonon tartottuk a kapcsolatot. A téli időszakban az internet volt az egyetlen összeköttetésünk a külvilággal.

Körülbelül három hete, hogy eljöttél az Antarktiszról. Hiányzik?

Kicsit igen, főleg a nyugalom. Most itthon még minden nagyon új, nagyon furcsa, most igazából azzal foglalkozom, hogy megszokjam az ittlétet. Rokonokat, barátokat, ismerősöket látogatok, egy-két napot vagyok mindenhol, egy bőröndből élek már két hete. De nagyon jó volt megérkezni, embereket látni. Vicces volt, hogy az unokahúgomat vittem valamelyik nap iskolába, és mint kiderült, mesélt rólam a tanárnéninek, aki mikor meglátott, kérdezte, hogy jaj, nem jönnék-e be kicsit mesélni a gyerekeknek. Bementem, meséltem, a gyerekek pedig nagyon aranyosak voltak, sok okos dolgot kérdeztek.

Mennyire lehet inspiráló a te tapasztalatod? Fel lehet-e kelteni a gyerekek, fiatalok érdeklődését az efféle tudományos munka iránt?

Mindig szívesen beszélek az elmúlt egy év tudományos oldaláról, a kutatási területemről, és arról, hogy milyen csodálatos helyen tölthettem több mint egy évet. Rengetek kutatónak vannak nagyszerű eredményei, amivel reményeim szerint fel tudják kelteni az érdeklődést a fiatalokban, én inkább azzal tudok inspiráló lenni, hogy egy különleges helyen jártam. Szívesen mutogatom a fényképeimet erről a lenyűgöző jégvilágról, az érintetlen, zord természetről.

Sokat fényképeztél, követtem a képeidet Facebookon és az olvasók is szerették a nálunk közölt összeállítást. Ez hobbi vagy vannak komolyabb terveid?

Régebben is szerettem fényképezni, de most vált igazán komoly hobbivá. Még az indulás előtt beruháztam fotófelszerelésbe, jobb lencséket, jobb fényképezőgépet vettem, rögtön kettőt is, hogy legyen tartalék, ha netalán az egyik tönkremenne.

A fotóidon látni, hogy örömmel fényképezted a közeletekben lévő pingvinkolóniát. Milyen körülmények közt volt erre lehetőséged?

Elég nagy szerencsénk volt, mert van egy csomó állomás az Antarktiszon, ahol semmilyen állat nem él a közelben, vegyük például a déli-sarki állomást, legfeljebb a nyári időszakban téved el odáig egy-egy repülni képes madár. Ilyen szempontból nekünk nagy szerencsénk volt, hogy pár kilométerre tőlünk ott volt egy 12 ezres császárpingvin-kolónia. A császárpingvin az egyetlen állat, ami az Antarktiszon marad télen, akkor költenek, a legmostohább időszakban. Nyomon tudtuk követni az életüket attól kezdve, hogy visszatértek hozzánk a nyílt vízen töltött, táplálkozási időszak után. Megélhettük a párzási időszaktól kezdve, a költésen át, a fiókák fölnevelését is. A költés talán a legérdekesebb, a nőstények járnak élelemért, miközben a hímek két hónapig nem esznek, csak topognak tojással a lábukon, a tollaikkal melegen tartva azokat. Az hatalmas élmény volt, amikor láttam egy kis pingvinfióka kikelését a tojásból. Túl közel persze nem mehettünk hozzájuk, szabályozva van, hogy mennyire lehet megközelíteni az állatokat. Persze a pingvinek nincsenek ezzel tisztában, és sokszor közel jöttek hozzánk a kíváncsibb egyedek, megnéztek maguknak, mert egyáltalán nem félnek az embertől.

Mindezek után hogyan tovább?

Az Alfred Wegener Intézettel idén lejár ez a kifejezettem az antarktiszi áttelelésre kötött szerződésem, majd új lehetőség után kell nézzek. Korábban Svájcban voltam jó pár évet, elképzelhető, hogy újra ott fogok dolgozni. Kutatóként nem ritka, hogy néhány évenként új állás után kell nézni, pár évre szoktak szólni a szerződések. Manapság nagyon specializálva vannak már a kutatók egy témára, ha ezen belül szeretnének maradni, akkor nagyon rugalmasnak kell lenniük abban, hogy hová is költöznének.

Azt szokták mondani, hogy az ilyen sarki kutatóállomások a Nemzetközi Űrállomás előszobái. Te nem gondoltál még arra, hogy kutató űrhajós legyél?

Nem, ilyen ambícióim nincsenek, hogy űrhajós kiképzésben részt vegyek, de az egyik társam például szívesen folytatná ilyen irányban a karrierjét. Nekem ilyesmi nem jutott eszembe, de űrkutatásban dolgozni háttércsapat tagjaként, ahhoz lenne esetleg kedvem.