Két kísérlet van a szociálpszichológia történetében, amelyek meghatározzák az ember született gonoszságáról alkotott nézeteinket: Philip Zimbardo börtönkísérlete és a Milgram-kísérlet. Utóbbiban a fáma szerint átlagos civileket sikerült néhány szóval rávenni arra, hogy ártatlan embereket kínozzanak áramütésekkel. Ez az eredmény fél évszázada sokként hatott a laikusokra, de az utóbbi időben kétségek merültek fel igazságtartalmával kapcsolatban. Ez igazából jó hír is lehet: talán mégsem képes mindegyikünk az elképzelhető legnagyobb gonoszságokra.
1961-ben a Moszad ügynökei elrabolták argentínai búvóhelyérõl a holokauszt megvalósításában központi szerepet játszó Adolf Eichmant, és Izraelbe csempészték. Eichman pere az elsõ bírósági eljárás volt a történelemben, amelyet szerte a világon élőben közvetítettek a televíziók. A náci háborús bűnös börtönnaplója, illetve a vele készített interjúk mind arra utaltak, hogy ő csak egy kis fogaskeréknek tartotta magát az államgépezetben. Nem tartotta magát morálisan felelősnek a történtekért, hiszen csak parancsot teljesített, engedelmeskedett a feljebbvalóinak. Eichman a híradóban egy szimpla könyvelőnek tűnt, aki mindössze lelkiismeretesen elvégezte a feladatot, amivel megbízták.
A pert családjával együtt nézte a tévében Stanley Milgram, akinek zsidó szülei az I. világháború idején vándoroltak ki Magyarországról és Romániából az Egyesült Államokba. A családban holokauszttúlélõk is voltak, a koncentrációs táborokból származó tetoválásokkal. A pszichológus Milgram tehát személyesen is érintett volt a vészkorszakban, és Eichmant nézve ötlött fel benne egy kísérlet ötlete. Vajon rá lehetne-e bírni átlagos amerikaiakat is arra, hogy egy felsőbb tekintély utasítására szörnyűségeket kövessen el embertársaikon? A Yale Egyetemen hamarosan meg is valósult a kísérlet. Alanyokat toboroztak, akiknek azt mondták,hogy négy dollárt fizetnek nekik azért, hogy egy memóriát és tanulást kutató vizsgálatban vegyenek részt. A résztvevők a „tanár” szerepét játszották a kísérletben, miközben volt egy tanuló is (pontosabban az emberek így tudták), aki egy másik szobában foglalt helyet. A fehér laborköpenyben lévő kísérletvezető szavakat olvasott fel egy listáról, amelyeket a tanulónak pontosan fel kellett idéznie. Ha hibázott, a kísérletvezető utasította a tanárt (a valódi alanyt), hogy egy gépet működtetve büntetésül egyre növekvő erejű áramütéseket adjon a tanulónak. A büntetett személyek (előre rögzített) kiáltásai, könyörgései jól hallatszottak, de a kísérletvezető biztosította az alanyokat, hogy minden a legnagyobb rendben, folytathatják a kísérletet.
A publikált eredmények megdöbbentőek voltak. Milgram állítása szerint az emberek 65 százaléka hajlandó volt a legerősebb, 450 voltos áramütést is kiosztani a hibázó tanulóknak, függetlenül azok könyörgésétől. A pszichológus cikkeiben folyamatosan párhuzamot vont a náci haláltáborok személyzetének viselkedése és a kísérleti alanyok magatartása között, azt hangoztatva, hogy ugyanaz a mechanizmus működött mindkét szituációban. A résztvevők követték a feljebbvalónak tekintett személy utasításait, és tettük morális következményeit, a felelősséget átruházták rá (tehát parancsot teljesítettek, így ők személyesen nem vádolhatók erkölcstelenséggel). A kísérlet hatalmas médiavisszhangot kapott, és az azóta eltelt 55 évben minden pszichológia-tankönyv kihagyhatatlan példája lett, mint a bennünk rejtező gonosz legnagyobb bizonyítéka.
Fél évszázadot ugrunk előre az időben, amikor Gina Perry, egy ausztrál pszichológus abból a célból érkezik a Yale Egyetemre, hogy Milgram csodálójaként újraelemezze a engedelmességi kísérlet frissen nyilvánossá tett dokumentációját. És ahogy egyre inkább beleássa magát az adatokba, annál jobban bizonytalanodik el afelől, hogy a kísérlet eredményeit helyesen értelmezték az elmúlt évtizedekben. Sőt maga Milgram (aki 1984-ben, 51 éves korában szívrohamban elhunyt) jóhiszeműsége is megkérdőjeleződött Perry számára. A kísérletek megvalósításával és a született eredmények publikálásával kapcsolatban ugyanis sok baj volt. Perry felfedezéseiről A sokkológép mögött címmel könyvet is írt, és most további (Milgramre nézvést kellemetlen) tényekre is fény derült.
A közvélemény korábban csak annyit tudott, hogy a kísérletekben mintegy 700 ember vett részt, és a kétharmaduk volt hajlandó a kínzásban elmenni a végsőkig. Csakhogy ez így komoly csúsztatás, és nagyon úgy tűnik, hogy magának Milgramnek sem volt ellenére, hogy a közvélemény félreértse e számokat. A legtöbben azt hiszik ugyanis, hogy csak egy Milgram-kísérlet volt, és mind a 700 ember (mely valóban egy szép nagy szám, az ez alapján kapott eredmények már igen nagy meggyőző erővel bírnának) ebben vett részt. Csakhogy ez nem igaz, valójában legalább 24-féle felállásban végezték a vizsgálatokat. Ezek egyikében, amelyben 40 ember vett rész, sikerült az emberek 65 százalékát (pontosan 26 résztvevőt) rábírni arra, hogy elmenjenek a végsőkig, és 450 voltos árammal sokkolják a szerencsétlent (aki valójában egy korábban sikoltozó színész volt).
Perry és munkatársai újraelemezték az összes kísérlet eredményeit, és úgy találták, hogy az eredmények éppen ellentétesek voltak a Milgram által hangoztatottakkal: valójában az emberek kétharmada a kísérlet egy pontján kiszállt, nem volt hajlandó tovább csinálni. Követelték, hogy láthassák a tanulót, hogy valóban jól van-e, illetve feldúltan kiviharzottak a laborból. Pedig a kísérletvezető tényleg mindent bevetett, hogy rábírja az alanyokat az engedelmeskedésre. A protokollban leírt négy egyszerű vezényszótól gyakran eltérve a kísérletvezető gyakran improvizált, és a legkülönfélébb módokon igyekezett befolyásolni a résztvevőt. Emiatt nemcsak a különféle kísérleti felállások között létesültek nagy különbségek, de az egyes alanyok kezelésében is, amely megkérdőjelezi az eredmények értelmezhetőségét.
Még érdekesebbek és árulkodóbbak voltak az alanyokkal készített, kísérlet utáni interjúk, amelyek jó részét Milgram sohasem hozott nyilvánosságra. Ebben az engedelmes résztvevők többsége úgy nyilatkozott, hogy azért mentek bele a játékba, mert rájöttek, hogy csak színjáték az egész. Sokan egyszerűen nem hitték el, hogy az Egyesült Államok egyik legpatinásabb egyetemén engednének egy olyan kísérletet, amelyben valaki komolyan megsérül, így valójában nem okozott nekik erkölcsi dilemmát az áramütés bekapcsolása (hiszen tudták, hogy nincs is semmiféle áramütés). Mások a kísérletek közben vették észre a csalásra utaló jeleket. A „tanulót” játszó színésznek a kísérletvezető mindig ugyanazt a csekket adta át (mintha õ is új önkéntes lenne), de volt résztvevő, aki észrevette, hogy azt a csekket már vagy százszor használták. Mások felismerték, hogy a kiáltások hangszóróból jönnek, vagy a kísérletvezető tudta nélkül lecsavarták az áramerősséget, e a kiáltások ettől függetlenül erősödtek.
Az emberi engedelmesség és a tekintély parancsainak vak követését bizonyító klasszikus kísérletek szavahihetősége tehát megkérdőjeleződött.
Mindez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az állítólagos eredmények háttereként szolgáló elméletek teljes mértékben hibásak lennének. De ezek a kísérletek kevéssé bizonyítják azokat. Általában, ha egy alapvetőnek tekintett tudományos felfedezésről bebizonyosodik, hogy helytelen, az emberek sajnálkozni szoktak. Ebben az esetben azonban erre nincs feltétlenül ok. Hiszen a kísérletek valós eredményei épp azt mutatták, hogy az emberek többségénél jól működik a jót a rossztól megkülönböztető erkölcsi vészjelző rendszer. Ez pedig reménykedésre adhat okot mindnyájunknak.