A családi ház a közösségi létformának előttünk tornyosuló akadálya, az iránti való vágy csak régi beidegződés, mondjuk ki: egyféle pszichózis – idézi a hajdani félhivatalos álláspontot frissen megjelent könyvében Keller Márkus történész. A Szocialista lakhatás? – A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon című munka ellentmondásos korszakba vezet be a lakáspolitika szempontjából is: miközben a szólamok az új, a szocialista társadalom eszményeihez passzoló új formákról szóltak, a gyakorlatban az erőltetett iparosítás, a hadi készülődés az imperializmussal való nagy összecsapásra kevés forrást hagyott állami építkezésekre.

Pedig igény ugye lett volna rá: a háború brutális pusztítása (a budapesti lakások bő fele sérült meg, de Székesfehérváron például az egész város, a lakóházak 90 százaléka elpusztult a harcokban) után ordító volt a lakáshiány. Máshol is így volt ez Európában, Nyugat-Európában is nagy állami részvétellel zajlott az újjáépítés, így építették a tömeglakásokat. Ehhez képest a szocialista Magyarországon ekkor, az ötvenes években, jóval kevesebb lakás épül, mint az I. világháború után, az építkezések szempontjából csúcsidőszakot jelentő húszas években.

A most megjelent könyv tágabb kérdése ezzel függ össze: mennyire volt pusztán névleges a szocializmus. Keller Márkus konzekvensen sztálinista magyar államról beszél, és a lakáspolitika szempontjából ezt még a korai Kádár-rendszerre is vonatkoztatja. Bár a háború után ez lett volna az egyik legfontosabb megoldandó probléma, a bő fél millió hiányzó lakás kérdésével a kommunista állam nem annyira törődött a gyakorlatban. A falusi lakásínséggel még annyit sem, mint a nagyvárosival, pedig privát kezdeményezések nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. A falura tervezett új beépítések modellje papíron maradt: „Móricz Zsigmond falvát” (hagyományos falukép, fésűs beépítés, de a házakat egy körút mentén elhelyezve) csak vándorkiállításon mutatták be, valóság nem lett belőle.

Bár a valóban rászorulók, a „dolgozó osztályok” elemi szükségleteiről volt szó, jelentősebb állami politika hiányában ők legfeljebb csak önerőből, radikális önkihasználással hozhatták össze a fent könnyen elátkozott családi házakat.

A szocializmusban a lakás kialakításánál alapelv: a dolgozó nép igényeinek a lehető legalaposabb – de mindig a gazdasági realitásokkal számoló – megfontolt kielégítésén át biztos alapot nyújtani a termelés emelkedéséhez, mely egyedül eredményezi a lakással szemben támasztott igények tökéletesebb kielégítéséhez szükséges gazdasági erőt.

Hiába volt az építészet az egyik fő propagandaeszköz, a lakásokra a gyakorlatban nem jutott akkora figyelem. Pedig koncepcióból nem volt hiány. A hivatalos társadalomképnek megfelelően társadalmi osztályok szerint meghatározták az ideális lakást: a mezőgazdasági dolgozónak fürdőszoba nélkül, a lakást a nagy lakókonyha köré szervezve; a bányásznak valamivel színvonalasabb és tagoltabb. A hierarchia csúcsán azonban az ipari munkásság és az értelmiség állt: náluk elismerik „az állandó önművelés” igényét, a szobák külön nyílnak, a fürdő „tökéletesen felszerelt”. A konyha kicsi, mondván ők úgyis a gyári kantinban esznek. A saját dolgozószoba még papíron is az értelmiségi előjoga maradt.

Sokatmondó, hogy mi volt az egyik fő kifogás a családi házzal szemben: itt könnyen érvényesülhet „a laikus építtető” ízlése, és micsoda dolog, ha a ház olyan lesz, amilyenben lakója élni szeretne. A korszak koncepcióiban a „vélt” és a „valódi” igények között lényegi különbség volt, utóbbit valójában csak a modernista elveket valló építészek ismerhetik. A cél így hát némi forradalmi küldetéstudattal a lakosság „fejlesztése” volt, hogy ráébredjenek „a valódi igényeikre”, és életmódjukban alkalmazkodjanak az építész elgondolásaihoz. A lakásépítés (főleg, ha több lett volna belőle) egyúttal társadalomépítés is volt.

Milyen lenne a korszerű lakás? Mindenekelőtt olcsó. Aztán, bár nagyobb, mint a háború előtti szociális kislakások, azért (főleg mai szemmel) továbbra is szűkös: az egyik koncepció egy egy gyermekes családnak 35-45 m²-t gondolt kívánatosnak, de egy hatfős családnak is elég lett volna 65-70 m². A kevés hely tökéletes kihasználása így fő kérdés volt a különféle életmód-tanácsadó kiadványokban is.

Akinek sok helye van, annak sok helyre van szüksége – mondja egy bölcs kínai közmondás. Ezt a közmondást mi így használjuk fel: Akinek kevés a helye, annak kevés helyre van szüksége.

– lehetett olvasni a Kis lakásból szép otthon című okosítóban. A szerző, Gyarmati Irén azt is megállapította, hogy „a garzonlakások kis főzőfülkéit ugyan eredetileg egy lakó számára terveztek, de kettő, sőt három – egy kis család – is szépen megfér benne.”

Különben is, nem az állami szerveket kell szidni, inkább tessék odafigyelni, ne csináljunk lomtárat magunk körül:

A kislakás éppen kis mérete miatt nem alkalmas arra, hogy benne régi emlékeket – bármilyen kedvesek is legyenek azok – elraktározzunk.

A korszak építészei a polgári lakás merev, monofunkcionális szobái helyett a differenciált megoldásokat propagálták. Tolóajtók, kombinált bútorok, beépített szekrények, beépített konyha, külön étkezőfülke (nagy nem is kell, híresztelték, hiszen „a ma embere már régen rájött: nem azért élünk, hogy együnk. Feladta a nagy lakomák, a nagy trakták szokását és a konyhából más helyiségek javára lecsípett valamit”), átalakítható, több funkciós bútorok, polcból kihajtható asztal, egyebek.

Sokan idegenkednek a „nappal fotel éjjel ágy” bútordarabtól. Kétségtelen, nem a legkényelmesebb fekvőhely. De a serdülőkorúaknak nagyon jól megfelel

– írta Gyarmati Irén.

Egy másik könyvecske, Reischl Antalé, azzal érvelt, hogy a kis helyen legalább a ház asszonya sem érzi kiközösítve magát a családból, miközben a háztartási munkát végzi. Mert hogy a tanácsadók tisztában voltak azzal, hogy hiába a kétkeresős családmodell, az továbbra is a nőre hárul, hiába írták (Korszerű háztartás, kellemes otthon, 1956.), hogy:

A férfi is szálljon be a házimunkába, nem szégyen az, Lenin hatalmas elfoglaltsága mellett is tudott időt szakítani arra, hogy feleségének a háztartásban segítsen”.

A nagy projekt az 1958-ban megkezdett Óbudai Kísérleti Lakótelep volt: nem a nagy panelsorok, amiket majd csak bő tíz évvel később húznak fel, hanem az a valóban kísérleti projekt, amiben a lehető legtöbbféle ház- és lakástípust próbáltak ki, hogy működnek a gyakorlatban, a tömeggyártás előtt tesztelték a berendezéseket és az anyagokat, no meg az új alaprajzokat.

Aki ismeri, tudja, hogy a Kísérleti ma is egy kellemesnek és családiasnak számító, szellős, emberibb lakótelep Óbudán, de a lakások mérete nem számít éppen ideálisnak.

Ezekről a házakról azt szoktam mondani, hogy az a kísérleti bennük, hogy szűkítettek mindent

– idézi az egyik lakót a könyv. Valóban kislakásokat terveztek flexibilis terekkel, a lehetőségekhez mérten nagyobb lakóterülettel, újfajta bútorokkal, az építészek ugyanis az ideális berendezést is meghatározták, a bútorokat megtervezték. Keller Márkus szerint a régi nagygarnitúrák helyett a kényelmesebb, kisebb bútorok elterjesztése volt a kísérleti lakótelep fő eredménye, más kérdés, hogy a lakók (a kis lakásokba eleve a tervezettnél gyakran nagyobb családokat költöztettek, a tervgazdaság alapprobléma jelenik meg abban, hogy a lakásokat nem azok kapják, akinek tervezik) ennek nem mindig örültek. Saját bútoraik nem fértek be a beépített szekrények miatt, mint a terveket a valóság elé helyező korabeli építészeti kritika fogalmazott: „a modern építészet tragikuma, nevében kifejlesztett lakáskoncepciók és használati módok az átlag lakót túlterhelik”.

A túl kis és főleg túl kevés alapproblémája ellenére az ötvenes évek modernista szellemben épített lakásai sokszor még mindig ötletesebbek és változatosabbak voltak, mint a későbbi nagy panelépítkezések. 

(Borítókép: FORTEPAN)