A Facebook-kommentelők szerint a kecskeméti szurikátagyilkosság ügyében a nevelési célú halál lenne az arányos ítélet. De miért tör ki mindenkiből a lincshangulat, ha egy ártatlan állatot bántanak? Utánajártunk a jelenség pszichológiai hátterének.
Egy harapás, egy rántás, egy megrémült gyerek, egy aortarepedéses mongúzféle, vér, könnyek – mindez másodpercek alatt lezajlott. A mindent elárasztó dühroham sokkal lassabban folyt le az interneten. A Kecskeméti Vadaskertben elpusztított vemhes szurikáta, Zara tragédiája olyan indulatokat korbácsolt föl az internetezőkben, mintha a Kárpát-medence totemállata lett volna. Pedig a tettes nem akarta bántani az állatot; ijedtében rántotta félre a karját, amikor az állat belemart, Zara pedig a lendülettől túl erősen csapódott a talajnak. Nem lehetett megmenteni.
De az internetezők bosszút akartak. Látták a tragédiát, látták a vért; úgy gondolták, hogy ezt csak egy másik tragédia oldhatná meg. Ha az elkövetőt megvernék, összetörnék, felgyújtanák, sós kútba tennék, és a szüleivel együtt száműznék Recskre, az megoldás lenne – legalábbis valami ilyesmi körvonalazódott a Facebook-kommentek egy jelentős részéből. A közösségi média sose volt a közbölcsesség mágnese, de jól mutatja a téma iránti érdeklődés és a felhabzó gyűlölet észbontó mértékét.
Hasonló esetre már volt példa, amikor Harambe, a Cincinnati Állatkert gorillája került a gondozók puskacsöve elé. A gorilla futtatójába beesett egy gyerek; a gondozók úgy döntöttek, hogy lelövik a gorillát, és kimentik a gyereket. Az internetezők akkor is felvetették, hogy
miért az állatnak kellett meghalnia, és miért nem a gyereknek?
Ha valakiben nincs annyi jóérzés, hogy magától belássa, miért nem szerencsés nagy kaliberű lőfegyverekkel gyerekekre lövöldözni, azt emlékeztetnénk azokra a paragrafusokra, amik az emberölést súlyosabban szankcionálják, mint az állatkínzást. A fegyvert elsütő állatkerti dolgozó a kisebbik rossz elvét választotta. El kellett pusztítani egy ritka, veszélyeztetett emlőst, hogy megmentsünk egy másikat, amiből hétmilliárd él a Földön.
Ezt a dilemmát már egy másik pszichológiai gondolatkísérlet is feldolgozta. Látunk egy vonatot, ami lassan elindul; öt ember van elé kötözve a sínekre. Ha meghúzzuk a váltókart, a vonat pályát vált, és elgázol egy másik embert, aki a másik pálya sínjére van kötve. Ha nem csinálunk semmit, öt ember meghal. Ha beavatkozunk, csak egyvalaki hal meg. Miattunk.
Na, ki tudna ép lélekkel, egészséges lelkiismerettel helyes döntést hozni egy ilyen helyzetben? A gondozók a hároméves gyerek életét egy kétszáz kilós gorilláé elé helyezték.
Ahogy Harambe esetében, úgy a kecskeméti szurikátagyilkosságnál is mindenkiből előbújt a dr. Spockba oltott Makarenko. A facebookozók szerint nem is szülő az ilyen, aki állatgyilkosságra neveli a gyerekét, és nem tanítja meg neki az élet szentségét, szóval jól meg kéne ölni az ilyet, hogy tanuljon. (Az ilyen érveléseknél a logika hiánya az indulat jelenlétével magyarázható.)
Ha feltérképezzük a jelenség pszichológiai hátterét – mármint az ilyenkor kialakuló lincshangulatét –, megfigyelhetjük, hogy sokakban mennyire erős az igazságos világba vetett hit. A mesékben a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz a méltó büntetését. Ezt a forgatókönyvet szeretjük, ennek hallatán bólintunk jólesőn, pedig ezeket a történeteket nem véletlenül hívják meséknek. De a karmikus igazságtétel iránti sóvárgás (hogy az elkövetett rossz szálljon vissza az elkövetőre), létező dolog: alighanem ebből fakad a „szemet szemért, fogat fogért” elve is. Hogy ez mennyire nem törvényszerű, azt jól mutatja, hogy épp a törvény az, ami – az Európai Unióban – nem engedélyezi a halálbüntetést; vagyis egy gyilkost nem büntethetünk meg az ő meggyilkolásával. Hiába érezzük, hogy így lenne igazságos, az igazságszolgáltatás erről más véleményen van.
Az indulatot valószínűleg az is tovább szította, hogy sokkal érzékenyebben reagálunk gyerekek és csecsemők halálára. Kurt Gray, a North Carolina Chapel Hill pszichológusa szerint ennek az az oka, hogy a gyerek egy fejlődő, gondolkodó lény, a csecsemő pedig sebezhető, kiszolgáltatott, érző élőlény. Akárcsak az állatok. A velük szembeni sérelmekre sokkal érzékenyebbek vagyunk.
A kiszolgáltatottságuk és sebezhetőségük miatt úgy érezzük, hogy meg kell védenünk őket
– mondta Gray professzor.
A helyzetet súlyosbította, amikor kiderült, hogy Zara, a szurikáta két kölyökkel vemhes volt a tragédiakor. Mivel hajlamosak vagyunk antropomorfizálni, azaz emberszerű tulajdonsággal felruházni az élőlényeket, könnyű belelátni ebbe a helyzetbe egy várandós anya meggyilkolását. Ennek az erejét sem érdemes alábecsülni. Charles Manson is azért lett Amerika leghírhedtebb sorozatgyilkosa, mert a Manson-banda egyik áldozata volt a várandós színésznő, Sharon Tate is.
A médiában futó címekből először csak annyi derült ki, hogy egy gyerek földhöz vágott egy szurikátát. A szurikáták mérhetetlenül cuki állatok, garantált siker minden velük foglalkozó tévéműsor. A lincshangulatot táplálta Tokovics Tamás, a Kecskeméti Vadaskert igazgatójának nekrológja. Bár a végén arra kért mindenkit, hogy ne kezdjenek bűnbakot keresni, a korábbi sorok elégikussága és a maifiatalozás kiverte a biztosítékot a kommentelőknél. Könnyű volt meglátni a bűnöst a gyerekben, aki előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel végzett a védtelen állattal. Csak később, miután jelentkezett a gyerek apja, derült ki, hogy a szurikáta megharapta a benyúló gyereket, aki ijedtében rántotta meg úgy a karját, hogy a lerepülő állat belehalt.
A halálbüntetést engedélyező országokban a kivégzés nemcsak a megtorlás, hanem a társadalmi katarzis eszköze is. Tudják, mint a mesében: a rossz elnyeri méltó büntetését. És az ártatlan állatok gyilkosait mindenki a rosszak kategóriájába sorolja. Sokat mesélhetne erről Walter Palmer, aki egy zimbabwei nemzeti parkban agyonlőtte Cecilt, az oroszlánt, és Semjén Zsolt se szerzett magának jó pontokat a kilőtt szarvas helikoptereztetésével. Cecil agyonlövése után sokan írták, hogy Palmert kellett volna agyonlőni, lehetőleg a feleségével és a lányával együtt. És hasonló fogadtatásban részesült Steven Spielberg is, amikor egy halott triceratops mellett pózolt; a 12 ezer gyűlöletkomment szerzőinek nem tűnt föl, hogy a triceratopsok már 66 millió éve kihaltak, a fotó pedig az aktuális Jurassic Park-epizód forgatásán készült.) Mindennek az az oka, hogy
sokkal hamarabb támad föl bennünk az empátia egy védtelen-tudatlan és gyenge élőlény, mint egy tudatos döntéshozatalra képes ember iránt.
A szurikáta halálának kell hogy legyen felelőse; az, hogy Zara visszaharapott, jogos önvédelem volt, a földhöz vágása viszont aránytalan mérvű kényszerítő testi erő alkalmazása. A reflexből kommentelők nem böngésznek paragrafusokat: ők villámgyorsan, ösztönből eljutnak odáig, hogy
meghalt egy ártatlan állat => az ártatlanság szent dolog => a világ igazságos hely => aki megöl egy ártatlant, az dögöljön meg.
Ha mindezt a visszájára fordítjuk – vagyis hogy a tudatos döntéshozatalra képes élőlények iránt kevesebb empátiát érzünk –, azt is megmagyarázhatjuk, hogy miért hördült föl az egész ország egy cibetmacskaféle halála miatt, miközben a létminimum alatt élők, az aluljárókban két kartonlapon alvók és úgy általában az elesettebbek iránt teljesen közömbösek vagyunk. Nekik nem jár az empátia, mert gondolkodó lények: van választásuk, oldják meg a saját életüket.
Az állatokat kimutathatóan, számszerűsíthetően jobban sajnáljuk. Amikor agyonlőtték Harmabét, a gorillát, 330 ezren írták alá azt a tiltakozó petíciót, hogy indítsanak nyomozást a futtatójába beesett gyerek szülei ellen. Amikor azért indítottak petíciót, mert két rendőr agyonlőtte a játékpisztollyal játszó 12 éves Tamir Rice-t, alig feleennyi aláírás jött össze.
Persze, az is igaz, hogy a törvény előtti egyenlőség csak a homo sapiensek között létezhet. Az ő biztonságukat előbbre valónak tartjuk; ezt diktálják az ösztönös reflexeink, és ezt próbálja követni a törvényalkotás is. Az emberi természet pedig ezt próbálja túlkompenzálni, amikor a felhorgadó igazságérzetét törvényeken átívelőnek érzi. (Afölött bezzeg simán szemet huny, hogy a szurikáták, ha szükséges, olyan hidegvérrel ölik meg az unokáikat, mint a kormánymédia szerint Soros György az anyját).
A gyereket azért könnyű bűnbakká tenni, mert – ahogy az állatkert is hivatkozott rá – ki van írva egy táblára, hogy ne piszkálják a szurikátákat, mert harapnak. Zara is a kölykeit védő anya agresszivitásával védte a territóriumát és a pocakja tartalmát; a gyerek ezt valószínűleg nem tudta. Miért nem olvasta el? Miért nem hallgatott rá? Ha hallgatott volna, a szurikáta ma is élne.
Pedig egy gyereknél gyakoribb, hogy valamit nem tud, mint hogy valamit tud. Értelmetlen elvárni tőle, hogy olyan magabiztossággal navigáljon az életben és olyan felelős döntéseket hozzon, mint egy Facebook-kommentelő. A lekerekített bútorsarkok, állatmintás ragtapaszok és gyerekbiztos gyógyszeres dobozok pont azért léteznek, mert a gyerek természeténél fogva kísérletező kedvű; inkább experimentális, mint szabálykövető, és többet tanul a kísérletezésből, mint a szöveges üzenetekből.
Az indulatnak tehát van forrása, előzménye és oka – csak a megoldási javaslatok keresésénél az indulatnak nem sok hasznát vesszük. Aki egy gyereket azért gyűlöl, mert úgy viselkedik, mint egy gyerek, alighanem már elfelejtette, hogy milyen volt gyereknek lenni. Jó, szurikátát nem mindenki ölt, de attól még nem kell beléjük látni az anyagyilkos Witman fiúkat. (Szerény javaslat: a jobb világ építését kezdhetnénk a gyerekbiztos szurikátafuttatókkal. Csecsemőket enni még ráérünk.)