Néhány napja bejárta a magyar internetet is a hír, hogy az Európai Bizottság betiltana egy sor mindennapos műanyagterméket, például a műanyagtányérokat vagy a szívószálakat, sőt még a fültisztító pálcikákat is. Bár még csak egy javaslatról van szó, már ez is elég nagy zúgolódást váltott ki, úgyhogy érdemes megnézni, miről is van szó pontosan, megéri-e ez a nagy felhajtás, és mit fogunk tudni használni, ha tényleg egy sor műanyagterméket betilt az EU.
A Bizottság javaslata az európai tengerekben és partokon leggyakrabban talált tíz egyszer használatos műanyagtermékre (amelyek az összes egyszer használatos műanyag 86 százalékát jelentik) és az elvesztett vagy elhagyott halászati eszközökre vonatkozik. A tervezet szerint ez a tíz terméktípus a tengeri hulladék 43, míg a halászeszközök a 27 százalékát teszik ki, így az ezek elleni fellépés együttesen az összes tengeri hulladék 70 százalékát érinti. (Egyébként az összes tengeri hulladéknak a 85 százaléka műanyag.)
A Bizottság arányosságra törekszik, ezért nem mindegyik érintett termékre ugyanazokat a szabályokat akarja ráerőltetni. Csak azokat a műanyagtermékeket tiltaná be, amelyek helyett már van könnyen beszerezhető és megfizethető alternatíva. Ahol ilyen még nincs, ott az azonnali tiltás helyett a használat visszaszorítása a cél, egyrészt tagállami intézkedésekkel, másrészt a gyártókra vonatkozó követelményekkel, harmadrészt hulladékgazdálkodási előírásokkal.
Nézzük, melyik műanyagtermékekkel mit kezdene a tervezet:
A Bizottság számításai szerint a javaslat 2030-ra 3,4 millió tonna szén-dioxid-egyenértékkel csökkentené a károsanyag-kibocsátást, 2030-ig 22 milliárd eurónak megfelelő környezeti kárt előzne meg, és 6,5 milliárd euró megtakarítást jelentene a fogyasztóknak. Bár mindez kétségtelenül pluszköltségekkel is járna, abban reménykednek, hogy az EU-szintű egységes szabályozás versenyelőnyt jelentene, és az európai cégek globálisan is versenyképesebbek lennének a fenntartható termékek piacán.
A Bizottság a hatásvizsgálat során, 2017. december és 2018. február között felmérést is végzett a várható fogadtatásról. Eszerint a válaszadók 95 százaléka egyetértett azzal, hogy “az egyszer használatos műanyagokkal szembeni fellépés szükséges és egyben sürgős is”, 79 százalék szerint pedig “a probléma eredményes kezelése érdekében közös, uniós szintű fellépésre van szükség”. A gyártók 70, a márkacégek 80 százaléka szükségét érzi a sürgős fellépésnek. Közülük 72 százalék a műanyagzacskók használatát már csökkentette is, 38 százalékuk az utóbbi évben.
Az irányelvtervezetet [pdf] még a másik két uniós jogalkotó szerv, az Európai Parlament és a Tanács is meg kell, hogy vitassa, de a Bizottság azt szeretné, ha már a 2019. májusi európai parlamenti választások előtt láthatók lennének az intézkedések konkrét eredményei.
A tervezet egyébként a Bizottság januárban bemutatott uniós műanyagstatégiájára épül. Ez utóbbi megalkotását az tette igazán aktuálissá, hogy tavaly Kína bejelentette, hogy nem kívánja tovább importálni a nyugati világ szemetét, így a nyugati világnak még sürgősebbé vált szembenézni a saját fogyasztói kultúrájával.
A Horizon 2020 program keretében már 250 millió euró ment a stratégiához kapcsolódó kutatás-fejlesztésre, és 2020-ig további 100 milliót fog költeni az EU a stratégiára, többek között jobban újrahasznosítható és környezetbarátabb műanyagok fejlesztésére, illetve hatékonyabb újrahasznosítási eljárásokra.
A most tervezett lépések legfontosabb előzménye a nejlonzacskók elleni globális fellépés. Ezeket a világon először Banglades tiltotta be 2002-ben, miután többször előfordult, hogy az utcákon hánykódó szatyrok elzárták a csatornákat, még súlyosabbá téve az országot sújtó, eleve pusztító árvizeket. Ruandában is már 2008-tól tilos minden műanyagzacskó-használat. 2016-tól Franciországban se szabad eldobható műanyagzacskókat használni. Kenyában tavaly óta börtön jár a nejlonzacskóért. Brüsszelben is tavaly óta tilos forgalomba hozni. Görögországban idén januártól pénzt kérnek minden nejlonzacskóért. Legutóbb Románia jelentette be áprilisban, hogy tilos lesz az országban a vékony, füles műanyagszatyrok árusítása. Az Egyesült Államokban is egyre több helyen tiltják be vagy teszik fizetőssé az eldobható zacskókat. Tavaly ősszel Magyarországon is felmerült a műanyagzacskókra vonatkozó termékdíj emelése, de a kormány végül visszakozott, és egyelőre maradt minden a régiben.
A legkeményebben Nagy-Britannia állt bele Európában a műanyag elleni harcba, a zacskókra kivetett 2015-ös termékdíj után idén januárban betiltották a műanyag mikroszemcsés kozmetikumokat, belengették a tejeskávéadót az eldobható kávéspoharakra, áprilisban pedig már a Bizottsági javaslat előtt bejelentették, hogy a műanyag szívószálak és fültisztító pálcikák betiltását tervezik.
Az biztos, hogy iszonyatos mennyiségű műanyagot termelünk. 1950 óta összesen 8,3 milliárd tonna új műanyagot gyártottunk, ennek 76 százaléka hulladéklerakóban vagy a környezetben kötött ki, és csak 9 százalékot hasznosítottak újra (a többit elégették vagy elásták). A Világgazdasági Fórum 2016-os jelentése [PDF] szerint csak 2014-ben 311 millió tonnát állítottunk elő, ami óriási növekedés az 1964-es 15 millió tonnához képest, és ilyen tempó mellett a következő 20 évben újabb duplázódás várható, 2050-re pedig megnégyszereződhet a termelés. A globális olajtermelés 6 százalékát a műanyaggyártás emészti fel, ami nagyjából ugyanannyi, mint amit repülésre használunk el.
A tengerbe közvetlen tengerparti vagy hajóról történő szemeteléssel, illetve nagyobb mennyiségű szemét szándékos tengerbe öntésével is bekerülhet a műanyag, de sokkal messzebbről, a városokból is simán kiköthet a vízben. Ha valaki a városban eldob egy nejlonzacskót vagy a túltöltött szemetesből a járdára hullik egy műanyagpohár, azt az eső bemoshatja a csatornába, ahonnan patakokon, folyókon át meglepően hatékonyan utazik a tengerek felé. Minderre még a szél is rásegít.
Az óceánjainkban 150 millió tonna műanyaghulladék úszik, és ez a mennyiség évente 8 millióval nő – ez percenként 15 tonna szemét. Egy gyakran idézett előrejelzés szerint,
ha így folytatjuk, 2050-re több műanyag lesz az óceánokban, mint hal.
Az eredmény ismert: a nyolcvanas években felfedezett nagy csendes-óceáni szemétsziget mára 1,6 millió négyzetkilométeresre nőtt, több mint háromszor beterítené Spanyolországot; tavaly felfedeztek egy még nagyobb szigetet, ennek a 2,5 millió négyzetkilométerén 27-szer elférne Magyarország; az Északi-sark jegében is sokkal több a mikroműanyag, mint korábban gondoltuk; és már a Föld legmélyebb pontján, a Mariana-árok mélyén is találtak nejlonzacskókat.
A tengeri műanyaggal kapcsolatban a leggyakrabban felmerülő félelem, hogy mivel hosszú évszázadok alatt se bomlik le, a természetben maradva megbolygathatja a vízi élővilág rendjét: a halak megeszik, ráadásul nemcsak úgy véletlenül, hanem direkt, mert összetévesztik a természetes táplálékukkal; a madarak és teknősök is ételnek nézik; a legnagyobb tengeri élőlényeket is veszélyezteti; és a korallokat is pusztítja.
Nemcsak a természetet, de az épített környezetet is szennyezi a műanyagszemét, elég csak a fentebbi bangladesi példára gondolni. Tavaly egy felmérés kimutatta, hogy a világ jelentős részén a csapvíz is mikroműanyagokkal szennyezett. (Nyugalom, a magyar vízkészletet ez nem érinti.)
A műanyagok még az emberek tüdejébe, továbbá az ételekbe is bejutnak; a levegőbe, a vízbe és az élelmiszerekbe kerülő mikroműanyagok élettani hatása egyelőre ismeretlen
– írta a fenti tervezete kapcsán kiadott közleményében a Bizottság is.
Persze mint minden slágertéma kapcsán, itt is hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. Ha egy kis állat belegabalyodik egy nagyobb zacskóba vagy éppen lufidarabba, és megfullad, annak az élettani hatása viszonylag egyértelmű. De például a manapság legnagyobb félelmet keltő mikroműanyagok egészségügyi következményei terén a tudomány álláspontja egyelőre nem egyértelmű.
Ami biztos, hogy a természetben kikötő műanyag nagy része nanoméretű mikroműanyag-darabokká töredezik. De hogy ez a mikroműanyag mennyire ártalmas az élővilágra, azzal kapcsolatban vegyesek a kutatási eredmények, vagy leginkább nem született még róla elég kutatás. Ahogy ebben az összefoglaló cikkben is olvasható, az például bizonyítottnak tűnik, hogy a tengeri élőlények lenyelik a műanyagdarabkákat, de arról már ellentmondásosak az eredmények, hogy milyen mértékben, ráadásul ezeknek a kémiai alkotóelemei önmagukban nem különösebben mérgezők. Elképzelhető, hogy felgyülemlenek a szövetekben, de nem világos, hogy ez mekkora probléma. Az is lehet, hogy a bélben gyűlnek össze, és gátolják a táplálkozást – de egyes kutatások szerint egyszerűen távoznak bármiféle negatív hatás nélkül.
Egy másik félelem, hogy még ha önmagukban nem is veszélyesek a műanyagok, valóban mérgező anyagok hozzájuk tapadva eljuthatnak az élőlények szervezetébe. A legtöbb eddigi kutatás viszont azt találta, hogy ezek az anyagok olyan kis koncentrációban fordulnak elő, hogy nem ártalmasak, vagy olyan erősen rögzülnek a műanyagokra, hogy ott se maradnak a szervezetben. Egy kutatás egyenesen azt figyelte meg, hogy egyes tengeri madarak szervezetében csökkent a mérgező anyagok koncentrációja, miután műanyagot nyeltek, talán azért, mert azok hozzátapadtak a műanyaghoz és azzal együtt távoztak. Mindez nem azt jelenti, hogy a tengereket elöntő műanyaghulladék nem probléma, csak azt, hogy pánikolni és a műanyagevéstől kihaló fajok tucatjait vizionálni se érdemes, amíg erre nincs bizonyíték.
Egyébként az élővilágra és az emberi egészségre gyakorolt hatáson túl is életszerű célkitűzésnek tűnik, hogy ha egy ipar úgy működik, hogy évi több millió olyan dolgot állítunk elő, ami villámgyorsan válik szükségtelenné, viszont évszázadok alatt se tűnik el, akkor ne magunk alatt gyűjtsük kupacba, hanem minimum próbáljunk meg kezdeni vele valamit, esetleg keressünk helyette valamilyen más megoldást.
Fontos tisztázni, hogy az EU nem a szívószálat (és társait) akarja betiltani, hanem az egyszer használatos műanyag szívószálat. Azt is le kell szögezni, hogy ha elfogadják az irányelvet, az nem azt jelenti, hogy nem lehet többé szívószálat vagy fülpiszkálót venni a boltban, csak azt, hogy amit lehet majd venni, azt vagy többszöri használatra szánják, vagy olyan anyagból lesz, ami nem fog évszázadokig hánykolódni a természetben, miután fél órát használtuk.
Tágabban is igaz, hogy nem a műanyaggal van baj általában, hanem az egyszer használatos, eldobható műanyagtermékekkel, ezen belül is főleg azokkal, amelyeket nem hasznosítunk újra. Ezzel együtt is felmerül a kérdés, hogy ez-e a leghatékonyabb módja a probléma kezelésének.
Az biztos, hogy a tiltásnak van hatása. A műanyagzacskók visszaszorítását célzó 2015-ös uniós intézkedések után elvégzett Eurobarométer felmérés szerint az új szabályok hatására az európaiak 72 százaléka használt kevesebb ilyen zacskót. Nagy-Britanniában a termékdíj 2015-ös bevetése után egy év alatt 85 százalékkal esett vissza az eldobható zacskók száma.
A zacskók betiltása viszont önmagában apró lépés. Készüljön is akármiből a bevásárlózacskó, fontosabb, hogy mit teszünk bele: ha olyasmikkel pakoljuk tele, amiknek az előállítása és a szállítása is kifejezetten erőforrás-igényes, akkor valójában nem nagyon segítettünk a problémán, hiába érezzük magunkat sokkal környezettudatosabbnak. Amire viszont igenis jó a zacskós sikersztori, hogy megmutatja: tévút kizárólag az egyéni fogyasztói viselkedés megváltozására koncentrálni, a központilag a rendszerbe épített gazdasági ösztönzők nélkül ez nem sokat ér – írtuk a témával foglalkozó korábbi cikkünkben.
Messzebbről nézve azt is látni kell, hogy bár Európa mutathatja az utat, az édeskevés, ha egyedül indul el rajta. A világ öt legnagyobb műanyaghulladék-termelője öt távol-keleti ország: Kína, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Thaiföld és Vietnam. Csak ők több hulladékért felelősek, mint a világ összes többi országa együttvéve, a tengeri műanyag 60 százalékát ők hozzák össze. Indonéziában például a műanyaghulladék mindössze 10 százaléka jut el szemétlerakóba. Az indonéz kormány be is ígért egymilliárd dollárt a probléma megoldására, és vállalta, hogy 2025-re 70 százalékkal visszavágja a műanyagszemetét a 2017-es szinthez képest.
Oké, de akkor mit használjunk a műanyag helyett? Alapvetően két irány látszik: választhatunk többször használatos termékeket, vagy használhatunk környezetbarátabb anyagokat – bár mindkettőt könnyebb mondani, mint átültetni a gyakorlatba.
A nehézségek illusztrálásához megint a zacskók példáját érdemes elővenni. Aki nem akar műanyagot használni, választhat például papírt. A papírzacskó nagy előnye, hogy gyorsabban lebomlik, az viszont tévhit, hogy egyértelműen jobb lenne a környezetnek: legalább annyi hátránya van, mint a műanyagnak, attól függően, hogy a környezeti terhelés melyik aspektusát nézzük.
Egy ausztrál kormányzati ügynökség nagy 2007-es bevásárlózacskó-összehasonlító tanulmánya [pdf] például megállapította, hogy klímavédelmi szempontból a papírzacskó még rosszabb, mint a műanyag, mert nagyobb az ökológiai lábnyoma: az előállítása és a szállítása több erőforrást emészt fel, leegyszerűsítve azért, mert szükségszerűen vastagabb és nehezebb. Egy másik, skót kormányzati jelentés [pdf] szerint egy papírzacskó előállításához négyszer több víz kell és a folyamat háromszor több üvegházhatású gázt termel, mint egy sima műanyagzacskónál. Ezen némileg javíthat az újrahasznosított papír használata, de sok környezetvédő már az összes egyszer használatos zacskó korlátozását tartja szükségesnek, tehát a papírét ugyanúgy, mint a műanyagét.
De nemcsak a papír esete bonyolultabb, mint első tűnik. Még a többször használatos szövetzacskók se az igaziak, mert a pamutgyártás rendkívül környezetterhelő folyamat, például rengeteg növényvédőszerre van szüksége, a vízigénye pedig még a húsiparénál is nagyobb. Egy brit kormányzati tanulmány [pdf] szerint egy pamuttáskát 173 alkalommal kell használni ahhoz, hogy környezetbarátabb legyen, mint egy egyetlen használat után eldobott műanyagzacskó.
Ha kezd kialakulni az az érzése, hogy a bevásárlás egyetlen felelősségteljes módja, hogy kézben hordja a kasszához a zöldséget, és még ott a bolt előtt megeszik mindent, akkor azért van jó hírünk is. Az ausztrál tanulmány szerint a legfenntarthatóbb módszer igenis a többször használatos táska, csak éppen olyan, ami nem szövetből, hanem újrahasznosított műanyagból készült. A másik megoldás, hogy ha mégis pamuttáskát használ, azt tényleg komolyan gondolja, és sokáig kitart mellette.
Egyébként is nehezek az ilyen összehasonlítások: egy “egyszer használatos” zacskó is használható többször, például jellemzően a külön szemeteszacskó helyett; a “többször használatos” táskákat is lehet csak egyszer-kétszer használni, aztán megfeledkezni róluk, és venni egy újat; a papír is származhat frissen kivágott fából; és így tovább.
A hagyományos műanyag kőolaj alapú, ezért nincs benne oxigén, amitől hidrofób, vagyis taszítja a vizet. Emiatt olyan nehéz a baktériumoknak lebontani. Az alternatív anyagok kutatása nemcsak a túl sok műanyagnak, de a túl kevés kőolajnak köszönhetően is egyre nagyobb figyelmet kapott az utóbbi időben. Ezeknek a kutatásoknak a célja olyan anyagok kifejlesztése, amelyek kőolajszármazékok helyett növényi maradványokból készülnek, ezeket szokás bioműanyagnak hívni.
Bioműanyagból készült mindennapi használati tárgyakat már ma is sok cég gyárt, még ha erősen rétegpiacról is van még szó. Néhány példa:
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb ilyen alternatív anyagnak és terméknek a tömeggyártása még nem megoldott, így eleinte drágábbak is. (Vannak azért kivételek, ilyen például a skóciai Vegware, Európa legnagyobb gyártója.) Az egyre több műanyagkorlátozó és alternatívakereső szabályozás viszont segíthet ezen, ha felpörgeti a bioműanyagok iránti keresletet. Különböző piaci becslések szerint ez az ágazat 2022-re akár 35-65 milliárd dollárosra is nőhet.
Ugyanakkor nem minden bioalapú alternatíva nyújt valódi alternatívát. A növény alapú Lego-kockák vagy kólásüvegek például cukornádból készülnek, és az így kapott műanyag kémiailag nem sokban különbözik a kőolaj alapúaktól, így semmivel nem bomlik le gyorsabban, mint azok, viszont a gyártás miatt létrehozott plusz ültetvények más oldalról szintén megterhelik a környezetet.
A lebomlás még a barátságosabb anyagok esetében se megy csak úgy, hogy ha végeztünk a sörrel, elhajítjuk a biokorsót, és az menten eggyé válik az anyatermészettel. Több bioműanyag-típust csak a direkt erre szolgáló konténerekben lehet rendesen lebontani, amihez viszont hatékonyan be is kell őket gyűjteni.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a fogyasztói szemléletnek és tudatosságnak se feltétlenül az tesz a legjobbat, ha ugyan lebomló, de ugyanúgy egyszer használatos termékek gyártására összpontosítjuk a figyelmünket és a (környezetterhelő) erőforrásainkat ahelyett, hogy mondjuk nem dobálnánk el mindent egyetlen használat után.
Az ideális az lenne, hogy ha már nem tudunk mindent többször használatos vagy ártalmatlan termékekkel megoldani, akkor legalább a megtermelt műanyag minél nagyobb részét hasznosítsuk újra ahelyett, hogy a régit a tengerbe dobnánk, hogy gyárthassuk az újat.
Ehhez viszont nem elég a hangzatos célkitűzés. Ausztráliában például áprilisban döntés született arról, hogy 2025-re a műanyag-csomagolások 100 százaléka újrahasznosítható, újrahasználható vagy komposztálható lesz. Ennek az ambiciózus célnak az elérését viszont jelentősen megnehezíti, hogy ezeknek a különböző fogalmaknak a definíciói már az ország különböző régiói között is eltérhetnek, és a valós arányban is elég nagy a szórás, attól függően, hogy hol milyen szintű infrastruktúra áll rendelkezésre – más szóval nem elég, hogy egy terméktípus újrahasznosítható legyen, újra is kell tudni hasznosítani, amihez megfelelő berendezések, szabályok és munkafolyamatok kellenek.
Ebben azért segíthet, hogy ma már erős pr-értéke is van a környezettudatosságnak, nem véletlen, hogy olyan óriáscégek, mint az Unilever és a Nestle is fogadkoznak a csomagolóanyagok 100 százalékos újrahasznosítására.
Szép dolog a fogadkozás, és felemelő érzés az emberiség jobb belátásában, na meg bölcs törvényalkotóinkban bízni, de az igazi áttörést mégiscsak az hozná meg, ha valahogy sikerülne környezetkímélő módon elpusztítani azt a rengeteg műanyagot, amelyet már így is, úgy is felhalmoztunk.
A kutatók ezen a szálon is nagy erőkkel rajta vannak, és bár a globális megoldást nem érdemes holnapra várni, azért vannak ígéretes eredmények. Lényegében arról van szó, hogy a tudósok olyan élőlényeket keresnek, amelyek valahogyan mégiscsak képesek lebontani azt a makacs kőolajszármazékot. Ilyen például a nagy viaszmoly lárvája, amelyről tavaly derült ki, hogy képes lebontani a polietilént.
A legbiztatóbb eredményt viszont japán kutatók érték el 2016-ban, amikor hosszas keresgélés után rábukkantak egy PET-evő baktériumra, az Ideonella sakainesisre. Már akkor sikerült azonosítani a baktérium által a műanyag lebontására használt enzimet is, idén áprilisban pedig ezt véletlenül tovább is fejlesztették a kutatók: úgy módosították a molekuláit, hogy a baktérium még hatékonyabbá vált a PET-palackok elfogyasztásában.
Az újrahasznosítás jelenleg úgy néz ki, hogy a begyűjtött műanyagból második körös termékeket gyártanak, ezek azonban többletenergia felhasználásával készülnek, és az olvasztás-újraformálás során romlik az anyag minősége is. Ezért a cégek gyakran kevésbé is szeretik használni az újrafelhasznált műanyagot. A fenntartható megoldás az lenne, ha egyszerűen fel lehetne bontani, és az alapanyagaiból újra előállítani. Kérdés, hogy sikerül-e ezt költséghatékonyan megoldani, hiszen anélkül a műanyagipart nyilván nem fogja érdekelni a dolog. Ha viszont igen, akkor talán a gyártók is motiváltabbak lennének, mint a hagyományos újrahasznosításban.
Addig meg jobb híján reménykedjünk, hogy az EU intézkedéseinek lesz bármilyen gyakorlati haszna.