Stick insect. Az angol szó tükörfordításban pálcikarovart jelentene, de a magyarban botsáskának (Phasmatodea) hívjuk. Tévesen, egyébként, mivel nem sáskák, hanem ízeltlábúak. (A botsáska szót nagyon vékony nőkre is szokták használni, elsősorban Sue Townsend miatt, aki A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplóját írta. „Vékony, mint a botsáska. Se melle, se feneke” – írta Adrian apja szeretőjéről, Doreen Slaterről, aki később Botsáskaként (Stick Insect) futott tovább.)
Elnézést, hogy ennyit foglalkozunk a botsáskák nemi jellegeivel, de épp most derítette ki egy új kutatás, hogy a botsáskafélék azért néznek ki ilyen hülyén, hogy jobban szaporodhassanak. Hogy azoknak a madaraknak a szemében legyenek kívánatosak, amik megeszik őket.
Szóval van egy rovarfaj, amit az evolúció úgy formált, hogy a pusztulása jótékony hatással legyen az utódaik elszaporodására.
Jó, ott vannak az imádkozó sáskák is (azok se sáskák, hanem fogólábúak); náluk az a szokás, hogy a nőstény párzás után letépi a hím fejét, esetenként meg is eszi. (Bed & breakfast.) A rovarvilágban nem példátlan, hogy a szaporodás automatikus fajpusztulással jár. De mi lehet ennek az oka? Evolúciós csökevény – vagy épp ellenkezőleg?
A botsáskák alapvetően bokrokban és lombos fák zöldjében töltik az életüket; azok a példányok is, amiknek vannak szárnyai. A terjedésüknek alapvetően az kedvez, ha már fiatalkorukban elkezdhetik a szaporodást, de a szerencsétlen testfelépítésükkel és a béna kis szárnyaikkal nem jutnak messzire. Csakhogy ez viszont nem kedvez a faj túlélési esélyeinek. Pláne, hogy hím botsáskák szinte nincsenek is. (Lehet, hogy voltak, csak az ő fejüket már letépkedték a nőstények.) Ezért egyébként kárpótolta őket az evolúció:
mivel ennyire kevés köztük a hím, a nőstények szűznemzéssel is szaporodhatnak.
Hogy a botsáskák genetikai sokszínűsége meghaladja a brit királyi családét, az evolúciónak más eszközt kellett találnia a faj elterjesztésére. És ahogy a növények is igénybe veszik a szél, a víz és a madarak segítségét a szaporodáshoz, úgy a botsáskák is hozzájárulhatnak a pusztulásukkal a botsáskapopuláció gyorsabb terjedéséhez. Hogy hogyan? Úgy, hogy a madarak megeszik a növényeket is, hogy aztán máshol kiürítsék a magvaikat a székletükkel; és ugyanezt meg tudják csinálni a botsáskákkal is.
Persze – kérdezhetik –, de hogy élik túl a botsáskák azt, hogy végighaladnak egy madár gyomorsavas emésztőrendszerén? Ez a mostani felfedezés kulcspontja: kiderült, hogy a botsáskák petéin kalcium-oxalát bevonat található, ami valamennyire ellenáll a gyomorsavnak.
Szucugu Kendzsi, a japán Kobe Egyetem kutatója három évvel ezelőtti kutatásában 145 botsáskapetét etetett meg különböző madarakkal. Megállapította, hogy a 7 százalékuk túlélte a gyomorsavat. De egyből sem keltek ki utódok. Amikor 2017-ben megismételte a kísérletet, a Ramulus irregulariterdentatus botsáskafaj petéit etette meg egy Japánban gyakori madárfajjal.
14 pete élte túl az utat, és kettőből kelt ki életképes bébibotsáska.
Persze, 70-ből 2 az elég rossz túlélési arány; most képzeljék el, mi lenne, ha hetven embernek csak két utóda születne összesen, és az, hogy külföldön születik-e a gyerek, azon múlna, hogy a terhes asszonyt elragadja-e egy ragadozómadár. Na, ezért sem éri meg botsáskának lenni. De ha rémületében agyonverne egyet, valahol az otthonától messze dobja ki; a faj hálás lesz érte.