Szeretjük megénekelni a békés gerléket, de túl sokan élnek közöttünk, sok tízezer tonna maró ürülékkel gazdagítva a városokat minden évben. Sorra vesszük, mit tehetünk. Ha egyáltalán. Majd szavazzon!
A galamb békeszimbólum, csőrében olajággal, ahogy Picasso megrajzolta nekünk. És a szerelem, a lélek, az otthon megtestesítője a népköltészetben. Ami nem véletlen: a párok életre szólóan együtt maradnak, nincs szükségük újra és újra megküzdeni a párzás jogáért. Békések ezért, és bár nem szárnyalnak a leggyorsabban, de ők az egyik legkitartóbbak a madarak között.
A városokban soktucatnyi madárfaj elboldogul,
de messze a galambok érzik magukat a legkomfortosabban közöttünk.
Annyira belakták a településeket, hogy csak Budapesten – becslések szerint – egymillió gerlének van állandó lakcíme. A magasban szeretnek fészkelni, a városi (parlagi) galamb ugyanis nem más, mint újra elvadult házigalamb, amelyet pedig a magas sziklákon fészkelő szirti galambból domesztikált az ember már ötezer éve.
Végső soron majdnem mindegy melyik alfajjal van dolgunk, mert nincs sok különbség közöttük.
Magasztos erényeik dacára az emberek rendszeresen hadat üzennek túlszaporodott városi társbérlőik ellen, méghozzá prózai okokból:
Ahogy minden más állat, a galamb is számos betegség hordozója lehet. Ránk leginkább a szalmonellafertőződés és a lázzal, hasmenéssel, hányással járó papagájkór veszélyes. A megbetegedéshez érintkeznünk kell egy fertőzött egyeddel, majd nem szabad kezet mosnunk, és lehetőleg jól megfogdosott ételt kell ennünk. Persze a kiszáradt és levegőben szálló, porló ürülék is megteszi. Mindenesetre eléggé ritka, hogy valaki közvetlenül egy galambtól dőlt ágynak.
Ma már külön szakmává nőtte ki magát a galambpiszok-eltávolítás. Cégek tucatjai kínálják szolgáltatásaikat, és nincs hiány megrendelésből.
Ornitológusok szerint 100 galamb évente legalább egy tonna ürüléket hagy maga után a tereken, háztetőkön, padlásokon, márvány katolikus szentek fején. Ez évente 10 ezer tonna guanótakaró Budapesten. A probléma nem csak esztétikai,
a galambürülék és -vizelet ugyanis agresszíven savas kémhatású.
Kikezdi a köveket, az autófényezést, de még az acélt is.
Nem csoda, ha szerte a világon rendszeresen hadat üzennek ellenük. Prágában például fogamzásgátlót adnak nekik, Londonban tilos etetni, Németországban pedig vándorsólymokkal riasztják el őket. Velence főterén is már évekkel ezelőtt megtiltották az egyik népszerű turista mókát, a Szent Márk téri galambok etetését. Negyvenezer odaszokott boldog galamb rongálta ugyanis a burkolatot, a szobrokat, miközben tonnaszámra hagytak nyomot maguk után. Olyannyira, hogy néhány épület tartószerkezetét is kikezdte a kémiailag agresszív ürülék, és statikailag megroggyant a guanó súlyától.
Budapesten is időről időre felbukkannak elképzelések, de inkább csak úgy tűnik, nem lépünk semmit. Most éppen egy óbudai képviselő kért tanácsot, mit tehetünk a Flórián teret és az aluljárót ellepő galambokkal?
Tizenöt éve még a hazai ornitológusok is a kilövést, a populáció közvetlen ritkítását látták üdvözítő megoldásnak. Nyugat-európai nagyvárosokban azonban ez a módszer totális kudarcnak bizonyult.
Sőt, visszafelé sült el: a legokosabb, legéletrevalóbb, leggyorsabb galambok életben maradtak, és mint afféle pozitív evolúciós szelekciós tényező, az életrevalóbb példányok lepték el újra a tereket.
A „mészárlás” ma már szinte mindenhol lekerült a listáról. Szakemberek humánusabb módszereket részesítenek előnyben. Miskolcon például a fészkelőhelyek felszámolásával, a nyitott padlásterek lezárásával próbálkoztak. Több-kevesebb sikerrel.
Adja magát a ketreces befogás és elszállítás. Csakhogy a galambok egyik különleges tulajdonsága éppen az, hogy ha tehetik, nem szívesen költözködnek, és életük végéig ragaszkodnak kéttenyérnyi fészkükhöz.
A válás vagy a házasságszédelgés ritka közöttük,
ezért nem kell rendszeresen új kecó után röpdösniük.
Először fehérjedús húsáért háziasították őseink a galambot. Nem véletlen, hogy a lábadozó betegeket régebben galamblevessel erősítették fel. A nagyobb testű, kiadósabb baromfik elterjedése után egy másik figyelemre méltó tulajdonságuk került előtérbe: a páratlan navigációs képességük.
A hajósokat például a szárazföld megtalálásában segítették, a szárazföldön pedig üzenetek továbbításában jeleskedtek. Ha van szakma, amit tökéletesen galambokra szabtak, akkor az a postás. Külön alfajt is kitenyésztettek belőlük: a postagalambot.
Befogni és elszállítani őket ezért mit sem ér: több száz kilométerről is lazán visszatérnek pont annak az eresz alatti márványszentnek a fejére, ahová korábban bebútoroztak.
Fészkeik amúgy eléggé minimalista stílusúak, semmi remekmű vagy cicoma, csak azzal törődnek, hogy pár gallyal megakadályozzák, hogy leguruljanak a tojásaik.
Pár éve Budapesten egy Váci utcai étterem tulajdonosa felkért egy solymászt, hogy röptesse napokon át a terasz közelében madarát, mert elviselhetetlen koszt és kellemetlenséget okoz az odaszokott galambgaleri.
A rendet egészen pontosan egy Texasban őshonos, de engedéllyel Magyarországon is tartható Harris-ölyv állította vissza. Eredetileg levadássza a galambot is, de gazdája üldözésmódra idomította át, méghozzá sikerrel: a galambtársaság hamarosan elszivárogott, és egy darabig nem is tért vissza.
Szolgálatot teljesít egy galambüldöző sólyom a Liszt Ferenc Repülőtéren is;
ott sem szeretik a gerléket, főleg, ha a sugárhajtóműveket nézik ki maguknak.
Nagyvárosi méretekben azonban nehéz elképzelni, hogy ragadozó madarak százai rendezkednek a házak között nap mint nap. Ez a módszer csak időlegesen oldja meg a problémát – ha tiszta a levegő, a galambok hamarosan visszatérnek, és újra belakják a környéket.
Időleges megoldás lehet a szélben izgő-mozgó, erkélyre rögzített kartonsólyom is. Bár a Várnegyedben mű ragadozó madarakkal próbálkoznak az ugyancsak városba szokott és túlnépesedett dolmányos varjakkal szemben, a galambok is idővel átlátnak a szitán, és figyelmen kívül hagyják a trükkösnek szánt bábokat.
Igen. Ha hálóval takarjuk le a szobrokat és a homlokzatokat, akkor megtettünk mindent, ami emberileg lehetséges. A városi galamb az ereszaljakat, de legalábbis a részben fedett zugokat kedveli, és ha nem fér hozzájuk, tovább áll. Jó módszer a párkányokra rögzített, rozsdamentes tüskesor is.
De azért eléggé nehéz elképzelni, hogy a fél város hálóval van leborítva, ablakok százezrei előtt pedig acéltüskesorok meredeznek az ég felé.
Sokan meg vannak róla győződve, hogy a galambokat etető magányos nyugdíjasok a bajok ősforrásai. Papíron számos önkormányzat több tízezer forintra bünteti a jótékonynak szánt cselekedetet. Ám a gyakorlatban nem sokszor indítanak szabálysértési eljárást az öreg nénik ellen.
Ornitológusok szerint közkeletű tévedés, hogy azért oly népes az urbánus galamb-társadalom, mert kövérre etetjük őket kiflimorzsával. A városi galamb remekül elvan emberek nélkül is, ugyanis
a birkához hasonlóan leginkább a fűben legel, vagy bogyós terméseket csipeget a parkok bokrairól.
Ezek teszik ki táplálékuk nagy részét. Ha történetesen a dolmányos varjakat szeretnék az öreg nénik, nem pedig a gerléket, akkor is kénytelen lennénk együtt élni a turbékoló seregekkel.
Ha már etetünk, akkor a prágai módszer tűnik a leghatásosabbnak: fogamzásgátlóval ízesített eleségek kiszórása. Ezzel a módszerrel valóban megritkíthatnánk az állományt. Egy ilyen nagyszabású művelethez azonban komoly szándékra, átfogó stratégiára és sok-sok pénzre van szükség.
(Borítókép: Galambokkal teli Szent Márk tér Velencében. Fotó: Ernst Haas / Getty Images Hungary)