Igen-igen, az árapály a Hold és a Nap miatt van, a csillagok és bolygók hatóereje valóban hatalmas, akár még földi tengereket is képesek manipulálni. Az ember pedig nagyrészt víz, tehát akkor biztosan ránk is hatnak valahogy ezek a távoli égitestek – szól a több ezer éves ötlet.

Még a tudománytörténetben (az esküjéről híres Hippokratésztől a reflexfogalmáról ismert Pavlovig) is többször felmerült, hogy talán az emberi testet alkotó nedvek aránya felelős az eltérő temperamentumokért, ám e hipotézist végül nem sikerült igazolni, pedig tényleg nagyon sokan próbálkoztak vele évezredeken át.

Történeti érdekesség, hogy a magyar köznyelv egyes szavai máig őrzik az eltérő sűrűségű testnedvek belső arányainak jellemformáló voltáról szóló kezdetleges elméletek emlékét. Az olyan szavaink, mint a bővérű, a flegma vagy a humoros – mind a szóban forgó feltevésből erednek. A görög phlegma ugyanis nyálkát, a latin humor pedig folyadékot és kedélyalkatot egyaránt jelent.

E (valahol tulajdonképpen bájosan naiv) gondolatkör épp csak azzal az aprósággal nem számol, hogy ha minden előfeltevése igaz volna is, az egyén jelene akkor sem az aktuális folyadékháztartásától függ, egy ember vérmérséklete pedig még véletlenül sem azonos az életében várható eseményekkel. Mégis világszerte bólogatnak milliók hümmögve, amikor asztrológiai jellemzéseket vagy jóslatokat olvasnak.

Hogyan lehetséges ez?

A néhai James Randi, az áltudományok elleni küzdelem nemzetközi élharcosa szórakoztató kísérletben mutatta be, hogy mennyire könnyen átverhető szinte akárki, ha csillagjóslásról van szó. Egy csoportnyi diáktól elkérte születésük pontos helyét és időpontját, azt ígérve, hogy személyre szabott horoszkópot készíttet nekik egy jeles asztrológussal.

Az ifjak később összegyűltek, és mindenki megkapta a maga névre szóló jellemzését. Miután mindenki végigolvasta a sajátját, megkérdezte tőlük, hogy egytől ötig terjedő skálán mennyire találják pontosnak a zodiákus jellemrajzokat. Gyakorlatilag mindegyikük négyesre vagy ötösre osztályozta a profi asztrológus munkáját. A muris fordulat eztán jött: mindenkinek oda kellett adnia a sajátját a mögötte ülőnek (a leghátul ülők értelemszerűen az első sorban lévőknek nyújtották át a papírt), mire

A derűs végkifejletet kamera is rögzítette:

E jelenség neve a pszichológiában Barnum-Forer hatás. (Bertram Forer pszichológus és P.T. Barnum mutatványos-üzletember nyomán). Mert miféle mondatokat is tartalmazott James Randi varázsszövege? Úgynevezett Barnum-mondatokat, amelyek kellően általánosak és hízelgők ahhoz, hogy bárki beléjük olvashassa önmagát. Képletük egyszerű: egy pozitív jellemvonás + valami, ami mindenkire igaz.

• Intelligensebb vagy az átlagnál, viszont gyakran kétségbe vonod saját képességeidet.
• Bár független alkat vagy, azért néha vágysz az elismerésre is.
• Sokan kedvelnek, de a valódi intimitás megtapasztalása ritka pillanat az életedben.
• A biztonság elérése fontos cél nálad, de mindig ügyelsz arra, hogy soha ne ess végletekbe.

Kis szabadidővel százával alkothat bárki Barnum-mondatokat, tényleg jó móka. Amint valaki elhiszi, hogy róla és csakis róla szólnak az ilyen mondatok, garantáltan fel fog csillanni a szeme.

De miért hisszük el?

Az emberi elme folyvást a számára értelmes alakzatokat és kapcsolódási pontokat fürkészi, még ott is, ahol bizonyosan nincsenek. Ezt apoféniának, vagyis mintázatkeresésnek hívja a szakirodalom. Emiatt „találunk” gyorsan állatokra hasonlító formákat amorf bárányfelhőkben és random csillagképekben, vagy akár „titkozatos” emberi arcokat a Hold vagy a Mars felszínéről készült űrfelvételeken. Fajunk túléléséhez kellett ez, hogy akkor is felismerjük az eleséget vagy ellenséget, amikor rejtőzködni próbál előlünk. Inkább túlértelmezünk, mint alul-, abból nagy baj nem lehet.

Ha pedig egy konkrét jellemzés vagy jóslat nem talál be annyira egy horoszkópban, az ember hajlamos átsiklani fölötte. A frappánsabbnak bizonyultakat sokkal nagyobb valószínűséggel jegyezzük meg. Mindig arra fókuszálunk jobban, amit képesek vagyunk a saját élményeinkhez kötni – ez az úgynevezett megerősítési torzítás. Ami teljesen logikus is: ha valami semmihez nem jön sehogyan sem, azt az elménk gyorsan kikukázza.

Ha tehát valaki eleinte csak egy kicsit hisz az asztrológiában (vagy valamiért nagyon hinni akar), akkor idővel szinte bizonyos, hogy egyre jobban fog hinni benne, mert egyre több illuzórikus megerősítése lesz – ez innentől már mennyiségi játszma. S vajon mit lehet tudni arról, aki dacosan elutasítja a csillagjóslás egészét? Nos, iparági megfigyelések szerint ő minden bizonnyal Bika vagy Szűz, esetleg Ikrek vagy Bak lehet. Méghozzá tipikus. 

(Borítókép: A Torre dell'Orologio óra a Szent Márk téren, Velencében. Fotó: Shutterstock)