Hogy miért dohányzunk, miért szívjuk be mohón a 700 fokon izzó, papírba tekert növénydarabkák füstjét, és fújjuk ki átszellemült arccal, arra máig nem tudott elfogadható magyarázatot adni senki. Büdös, bizonyítottan káros, és drága. Mégis már a kezdetek kezdetén, ezer évekkel az első települések megjelenése előtt mámorosan szívtuk és fújtuk a füstöt.
Már az is váratlan felismerés volt, hogy a civilizáció hajnalán, 3-5 ezer éve is vígan füstöltek a népek. Most pedig kiderült, hogy dehogy: már 9 ezer évvel korábban, a kőkorszakban is odaadóan hódoltunk a nikotinnak. Háziasított dohánymagocskákat találtak ugyanis Utah államban (USA), a Nagy-sóstó közelében, ami alaposan meglepte a régészeket.
Az eddigi legrégebbi, dohánytermesztésre utaló leleteket is Észak- és Dél-Amerikában fedezték fel, ami nem annyira meglepő, mivel a kétméteresre is megnövő, 30 centiméter hosszú, lapátméretű leveleket hozó dohánynövény errefelé őshonos. De hogy miért kaptak rá a burgonyafélék családjába tartozó cserjeféle füstjére a kőkorszaki emberek is, arról csak találgatások vannak.
A legelfogadottabb elképzelés szerint a dohánynövényt eltüzelték, és vidáman tapasztalták, hogy füstje nemcsak hogy távol tartja a moszkitókat, de kellemes hangulatot is varázsol. Pipájuk nem volt, erre utaló nyomokat ebből a korból még nem találtak, ezért feltehetőleg más növények leveleibe burkolták a szárított dohányt.
Azt is gyanítják, hogy nem élvezeti, hanem rituális pszichedelikus szerként szívták a füstjét, méghozzá nagy dózisban, bódító hallucinogénhatásában bízva. Vagy pedig kisebb adagban, kitüntetett alkalmakkor, ahogyan a vadnyugati indiánok öregjei, akik csak különleges pillanatokban, például megállapodások szentesítésére gyújtották meg és adták körbe a békepipát.
Valószínű, hogy Kolumbuszék is láttak pipázó indiánokat (ő nevezte el indiánoknak az amerikai bennszülötteket), és feljegyzések vannak arról is, hogy a spanyol felfedezők megdöbbenve látták, ahogy szivarrá csavart és meggyújtott leveleket pöfékelnek tolldíszeik mögül a maják (tőlük eredhet a „cigaretta” elnevezés is, az összetekert dohányleveleket ugyanis cikarnak – füstölésnek – hívták).
Hamar rászoktak a hódítók a különös szokásra, és azon melegében magukkal vitték az Óvilágba. Így tett Kolumbusz két társa, bizonyos Rodrigo de Jerez és Luis de la Torre is, akik álmukban sem gondolták volna, hogy égető bűnt követnek el: az inkvizíció annyira pipa lett rájuk, hogy boszorkányság vádjával bebörtönözte őket, mondván, az az ember, aki a szájából füstöt ereget, csakis az ördöggel cimborálhat.
Istenek lehelete vagy a Sátán gyomfüve? – ez volt akkoriban a nagy dilemma.
Ha nem is pokoli mivolta miatt, de az egyháznak még további évszázadokon keresztül csípte a szemét az élvezeti szerré avanzsált dohány, amely Jean Nicot, Franciaország portugáliai nagykövete, a függőséget okozó nikotinvegyület névadójának köszönhetően végleg gyökeret vert Európában. Ő maga nem élt vele, viszont berobbantotta a tubákolás, a kézfejről orrba szippantott dohánypor úri divatját a francia udvarban, az 1500-as évek második felében.
És innentől nem volt megállás. Magyarországra a török hódoltság idején gomolygott be a pipával együtt, majd jött szivar, és az 1800-as évek közepétől felbukkant a cigaretta is. Tömegek ontották már magukból a füstöt a XX. században világszerte, napjainkban 1,2 milliárdnyian gyújtanak rá mindennap többször.
És rá se bagóznak arra, hogy a WHO adatai szerint
minden tizedik haláleset összefügg a dohányzással.
A hívek érzelmi okokkal magyarázzák szenvedélyüket, és sokszor bevetik erősnek hitt szociológiai érvüket: az együtt dohányzás közösségépítő szerepét. A dohányellenesek egyre népesebb tábora tudományos érvekkel tromfol, és értetlenül állnak a büdös bagósokkal szemben. Egyelőre egyik fél sem pipálta le a másikat, a tendencia viszont egyértelmű: a fejlett nyugati világban már régóta stagnál vagy csökken füstölgők száma.
(Borítókép: Egy férfi szivarozik 2013. március 15-én. Fotó: HECTOR RETAMAL / AFP)