A természetes környezettől való eltávolodásunk nem új keletű, a 19. században kezdődött az urbanizációval, a vasútépítéssel. Henry David Thoreau amerikai író és filozófus, akit az első környezetvédőnek (és a polgári engedetlenségi mozgalom megalapítójának) tartanak, már ekkor a természethez való visszatérésre buzdított. Két évre ki is költözött a vadonba, a Walden-tó mellé, és ez az élmény inspirálta a Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művét. Megdöbbentő, de Thoreau 150 évvel ezelőtt ma is aktuális mondatokat ír le arról, hogy kizsákmányoljuk és leigázzuk a természetet, ahelyett, hogy együtt élnénk vele. Legismertebb sorai (amelyek a Holt költők társasága című könyvben ⁄ filmben is szerepelnek):

Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.

Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.

Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet,

Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.

Erdei sétái során kinyílt tudata a vadonra, kvázi meditatív állapotba került a természet segítségével. Felismerte, hogy az ember újjászülethet az élővilággal való kapcsolatban.

Szolasztalgia, avagy honvágy az erdőbe

Thoreau tudtán kívül szolasztalgiát érzett, és mi éreztük már valaha? Vagy azt sem tudjuk, mi az? Glenn Albrecht, az ausztrál Murdoch egyetem fenntarthatósági professzora a 2000-es évek elején alkotta meg ezt az új kifejezést, ami a környezeti változások által okozott szorongást írja le. Lehet ez bármilyen módosulás a lakókörnyezetben, amit az ember nem tud kontrollálni, akár egy nagy építkezés, de az éghajlatváltozás által kiváltott szorongást is ide sorolhatjuk. Sőt, ha otthon ülve is honvágyat érzünk – ami első hallásra furcsa lehet –, az is azért történhet, mert nem vagyunk a helyünkön, visszavágyunk igazi környezetünkbe. Ez pedig a természeti környezet. 

Annyira elszakadtunk tőle zajos, városi, digitális életünkkel, hogy lelkünk egyfajta nosztalgiát érez iránta. Ez a szolasztalgia. Albrechthez hasonlóan Richard Louv amerikai újságíró is természethiány-zavarról beszél: feltételezése szerint a mai, digitális kultúrán felnőtt nemzedékek betegségei (elhízás, figyelemzavarok, depresszió) a természettől való eltávolodás számlájára írhatók.

Mi is a jó a természetben

A Michigani Egyetem kutatói megfigyelték, hogy a kint töltött idő csökkenti a stresszt, a rendszeres séták enyhítik a szorongásos és depressziós tüneteket, lassítják a szívverést és helyreállítják a vérnyomást. Egy hasonló tanulmány összefüggést mutatott a természetben töltött idő és az immunrendszer között. Természetes környezetben a test pihenő üzemmódba kapcsol, a jó levegő és a mozgás a regenerálásért felelős paraszimpatikus idegrendszert aktívan támogatja. Állítólag az „erdei fürdőzés”, a japán shinrin yoku is növeli a fehérvérsejtek számát, még 30 nappal a „fürdőzés” után is.

Ezek a tények talán nem számítanak újdonságnak, de az, hogy egy kirándulás a kreativitásunkat is növeli, már meglepőbb. A Utah egyetem kutatói egy csoport túrázót teszteltek egy négynapos túra előtt és után. Az eredmények 50 százalékos javulást mutattak a kreatív képességek terén a kinti testmozgás után. Ugyanezt a javulást szabadtéri tantermekben tanuló gyerekek eredményein is megfigyelték. 

A természet a pihenésben is segít: a szabad levegőn tartózkodás után garantált a mély alvás, ha pedig a legjobb módszert, a kint alvást választjuk, akkor a természet hangjaival harmóniában pihenhetünk nyugodtan.

Találjunk vissza a gyökerekhez!

Ha nincs is lehetőségünk rendszeresen kirándulni, legalább napi 30 percet legyünk a jó levegőn. Ezt akár az ebédidőbe is beiktathatjuk egy parkban tett sétával.

Tartsunk otthon zöld növényeket, amik tisztítják a levegőt és vadonbeli társaikhoz hasonlóan nyugtató hatásúak.

Ha van lehetőségünk kertészkedni, legalább a hétvégén töltsünk kint pár órát: csökkenti a stresszhormonok szintjét, megújítja energiáinkat, szebbé teszi bőrünket és jobban esik majd az esti pihenés.

(Borítókép: Túrázók a svájci Alpokban 2016. augusztus 12-én. Fotó: MARCO BERTORELLO / POOL / AFP)