Hogy vagyunk a háborúban?

Palotai Gabriella: Nem csak az ukrán menekülteket érinti a háború, hanem mindnyájunkat, akik a szomszédos országokban élünk. Készenléti állapotban vagyunk, sokan feltérképezték, hol fogadnák be őket, útlevelet váltottak a családjuknak, kutyának-macskának.

Ezek az aktivitások azért fontosak, mert az az érzésünk, mintha visszanyernénk a kontrollt az események felett. Biztonságot ad végiggondolni, hogy ha rosszra fordulnának az események, mit tennénk és milyen sorrendben. Nincs olyan terápiás napom, hogy be ne hozná valaki a háborút. Sokaknál felerősíti a múlt traumáit, fel nem dolgozott eseményeit.

Bekúszik a félelem: nem vagyok biztonságban. Ez tovább fokozza a szorongást. És vannak, elsősorban férfiak, akik racionálisan állnak hozzá: a feleségem túlreagálja, nem kell pánikolni, nem lesz itt se háború, se gazdasági válság. De náluk is hangsúlyosabban merül fel, hogy mi az értelme a munkámnak, az életemnek. Ahogy már másodszor a Covid óta.

Ungváron, Munkácson és másutt Kárpátalján menekültekkel beszélgetve azt láttam, elsősorban nőknél, hogy apatikusak, kevés érzelmet nyilvánítanak ki, mintha sokkban lennének. Miért?

PG: Jó esetben a menekülő mobilizálni tudja erőforrásait és aktivitásba viszi át: összecsomagol, elindul, óvja a családját. Ő akár „jól” is át tudja vészelni a háborút. De gyakoribb a másik reakció, amikor az átélt élmények beakadnak az amygdala szintjén, ahol az érzelmi reakciók feldolgozódnak és raktározódnak: az illető állandó készenlétben van, folyamatosan szorong, mintha folyton körbe kellene néznie, hogy nem következik-e be valami váratlan esemény.

Van, aki lefagy, bemerevedik, alig mozdul, alig tesz valamit, a fizikai szükségleteit is minimális szinten elégíti csak ki. Fájnak az izmai, annyira megfeszíti őket. A magyar nyelv nagyon szépen mondja: összeszorul a szívem. A trauma, a sokk mindenféle tüneteket okozhat.

Bíró Erzsébet: A krízisbeavatkozásokban, ami ilyenkor segít, az a test mentesítése a feszültségektől. De 2-3 átélt bombázás után állandóan villog és veszélyt jelez az amygdala, még akkor is, ha a kedvenc nagymamám fogja a kezem és odanyújtja a kedvenc kiflimet. Vagyis a menekülő, amióta elindult, nem tud megnyugodni se testben, se „fejben”. Az agy teljes neuronhálózata traumás képeket tárol. A szakembernek a feladata, hogy ide pozitív képek is kerüljenek. Például, a nagyi palacsintát sütött még Harkivban, most pedig finom szendvicset kapok egy magyar kislánytól.

 Az ukrán határ előtt kezembe nyomtak egy 8-10 hónapos kisfiút. Három-négy órán át volt a karomban, sorban álltunk, útlevél- és vámellenőrzés, gyaloglás két határon át, de a kicsi meg se mukkant. Miért?

BE: Gondolom, ön magához ölelve vitte. 

Szorosan.

BE: Ez a csecsemő valószínűleg mégis mindjárt érezte, hogy nem az anyjának a testéhez szorul, nem az anyja rezgése, illata veszi körül. Ez halálközeli élmény lehet egy ekkora kicsinek. Van egy toleranciaablakunk, vagyis hogy a minket érő behatásokból mit tudunk még elviselni és mi megy túl azon. Itt ez a kicsi azzal jelezhette volna, hogy azon túl van, hogy üvölteni kezd, de még arra sem volt képes. Ha nincs válasz, vagyis reakció, az azt jelzi, hogy a gyermek lefagyott. Egy ilyen kicsi élete és túlélése a külső környezeti támogatásától függ. És ő itt elveszítette a legfontosabb személyt.

PG: Ilyenkor egy távoli rokon, akivel volt már kontaktusa, az is jobb, mint egy vadidegen. Ez félelmetes számára, a létét kockáztatja. Az ősbizalom anyánk iránt van meg, esetleg még apánk iránt ebben a korban.

Mi történik az agyban olyan trauma esetén, mint a menekülés vagy bombázás?

BE: A trauma jelentős része nem az agykérgi szinten tárolódik, hanem mélyebb agyi régiókban és a testben. A traumatizált egyén csak egy részéhez fér hozzá, csak egy darabkára emlékszik. 

PG: Jött hozzám egy fiatal fiú, aki egy barátjával autóbalesetet szenvedett. Arra emlékezett, hogy elindultak a kocsival, még arra is,  hogy a pápai körgyűrűnél haladnak. A következő pici emlék, hogy egy reflektor élesen világít a mezőn. Aztán a kórház. Közte nem volt az agykérgi szinten semmi. 

BE: Minden érzék: a hangingerek, testi érzetek, fájdalmak mind lerakódnak a kéreg alatti régiókban, ilyen sziporka, fragmentumok formájában, de különálló helyen, szétszóródva. Nincs egy egységes, tudatos történet arról, ami történt. Ezek a részletek bármikor aktiválódhatnak, ha az illető olyan ingerrel találja szemben magát, ami kapcsolódik ahhoz a fényhez, színhez, hanghoz.

Az általunk alkalmazott EMDR terápia során elindulunk az emlékekkel, és a tudatos részleteivel, a két agyféltekét összekapcsolva, bemozdulnak a neuronhálózatok és egyre több részlet bukkan elő, kapcsolódik össze az erőforrás-hálózattal. Végül összeáll a történet, ami ott marad, ahol volt: 3 éve volt egy balesetem, de ma ettől már nem szenvedek, a veszély elmúlt.

PG: Mindenkinek van egy emlékkönyvtára: ha be tud kerülni az emlékkönyvtárba, hogy egyest kaptam, amitől kiakadtam, de ma már nincs jelentősége, az nem okoz semmi problémát a jelenben. Ha viszont nem áll össze egy történetté, akkor életem egy részével nem tudok mit kezdeni.

Hogy alakul ez háború esetén? Beszéltem Kárpátalján egy kisfiúval, akit erőszakkal rángattak be a kocsiba, mert nem akart az édesapja nélkül elindulni Harkivból.

BE: Nagyon fontos az az alap, ahonnan az egyén indul, hisz az határozza meg, hogy reagál egy traumára, itt a háborúra. Ha ennek a kisfiúnak nem volt előzetes negatív élménye, tapasztalata, a családja harmóniában él, akkor könnyebb neki segíteni. Jó élmények, dolgok, úgymond erőforrások felidézésével.

Rövidtávú terveket kell készíteni: ma este szokatlan, de finom szendvicset eszünk, holnap továbbutazunk. Rituálét alakítunk ki, ami biztonságot nyújt számára. Ehhez a felnőtteket is kell segíteni: megtanítani őket, hogyan támaszkodhatnak múlt, illetve jelen erőforrásaikra. 

Hogyan érinti a háború az idősebbeket? Mit hív elő bennük?

BE: Ukrajna és az egész keleti blokk generációk óta ismeri a háborút. Ez a transzgenerációs memória. Ahogy meghallják az első bomba hangját, tudják, hogy menekülni kell. A transzgenerációs memóriaátvitel azt jelenti, hogy a következő generációk is tudnak a felmenők traumáiról akár családban mesélt történeteken keresztül, akár úgy, hogy a trauma túlélője átadja a viselkedésével. Például amikor az apám a kályha előtt ült és elmerengett, tudtam, hogy a háborúra gondol.

PG: 87 éves édesanyámnak, aki 1935-ben született, most azonnal bekapcsolt a saját gyerekkori élménye. A háború idején gyerek volt, de bevésődött neki az élmény. A nálunk idősebbek azt gondolhatják, most menjünk, mert én tudom, milyen félni a bombázástól, egy gödörben ülni heteket, ha nincs pincéd. Ez olyan elementáris félelem, amit nem akar újra átélni, amitől meg akarja óvni a következő generációkat.

BE: Habár nem éltem meg, a nagymamám elbeszélésein keresztül mégis értem, mi történt. „A vonatütközőn utaztam Hatvanig, hogy hozzak nektek citromot.” „ Rettegtem a pincében”. Ez mind mintha az én emlékem lenne, vagyis nem kell, hogy a személy konkrétan át is élje a traumát.

Mit jelent  a trauma aktiválódása?

BE: Ha egy trauma nincs megoldva, akkor újra és újra előjön. Ha van egy traumás élmény, ami úgy-ahogy elcsitult, mert a háború véget ért, vagy bár a tornádó elvitte a házunkat, de újjáépítettük, ám jön a következő tornádó vagy bomba, és a trauma megoldatlan, akkor gőzerővel aktiválódhat, vagyis tüneteket, szorongást okoz.

PG: Egy kliensemet gyermekkorában az apja verte. Most a közvetlen környezetében látja a menekülő ukrán anyákat gyerekeikkel, ami aktiválja azt a gondolatot: engem az anyám nem védett meg. Sok fel nem dolgozott trauma éled most fel, mert a közvetlen közelünkben zajlik mindez.

Beregszászon beszéltem egy férfival, aki már másodszor menekül. Először Donyeckből menekültek egy csecsemővel Harkivba, most Harkivból a már tinivel és egy kisebbel Kárpátaljára. El akarta kerülni a sorozást, de megtalálta a katonaság, és elvitték kiképzésre. Ő és a gyermekei mit élhetnek át?

BE: Annak a csecsemőnek, aki már egyszer elmenekült, bár még a preverbális, azaz a „beszéd előtti” korban élte azt át, ott van a testmemóriájában a történet. Amikor hasonló helyzetbe kerül, menekülési ingere lesz, idegessé, feszültté válik, sírni kezd vagy egyéb testi tünetei keletkeznek. Az emlékekért, a memória elrendezéséért felelős hippocampus 2-3 éves kor körül fejlődik ki, ez előtt testi szinten épülnek be az emlékek.

PG: A sorozatos traumák, melyek feldolgozatlanok egy család életében, egyszer valamilyen testi vagy pszichés tünet formájában felbukkanhatnak. A háborút átélt családokban a szorongás, a depresszió halmozottan fordul elő. 

Mi a legnehezebb a gyerekeknek a háborúval kapcsolatban? Több olyan szülővel találkoztam Ukrajnában, akik nem mondják el a gyerekeknek, mi zajlik.

BE: Ezek a gyerekek megéltek két év Covidot. Szegények még föl se tudtak lélegezni és jött a háború. Eddig egy veszélyes vírustól lehetett meghalni, most a háborúban.

Nem csoda, hogy ömlenek a gyerekek a pszichológusokhoz és pszichiáterekhez. Elsősorban a serdülők jelezték mindenféle tünettel, hogy nincsenek jól az összezártságtól, ami megakadályozta a normális szeparációt. Iskolai és identitásproblémáik alakultak ki, a jövőtervezés elakadt. Ők elkezdtek már terápiára járni. 

A kisebbek is kezdtek szakemberhez kerülni, és ezután fog még várhatóan több dolog kijönni rajtuk. Rengetegen küszködnek közülük is evés- és alvászavarokkal, elkezdtek újra bepisilni, és társas kapcsolati zavarok jelentkeztek. Minél kisebb egy gyerek, annál jobban hordozza Atlaszként vállán a mikrokörnyezetét és a világot. Befolyásolják őket a testvérek problémái, aztán a szülőké, a rokonoké, majd a világ problémái, mint a pandémia és a háború. 

Vagyis életkortól függetlenül pontosan leveszik, mi zajlik.

BE: A keleti blokk kultúrájában, köztük a miénkben is, benne van, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk. Tabu, ha meghal valaki, ha veszteségeket szenvedünk. És a szülők sokszor nem is tudják, mit és hogyan kellene elmondani a gyereknek. Így a gyerekek sem merik megosztani, mit éreznek és látnak. Pedig pontosan tudják, miért gyalogoltak négy kilométert, miért pakoltak be egy hátizsákba. Fontos az életkoruknak megfelelően mindent elmondani nekik. 

A vikariáló traumát, amit eredetileg a segítőkre értettünk, akik áttétellel ugyan, de megszenvedik az elbeszélt traumákat, most a nem menekült gyerekekre is kiterjeszthetjük: a magyar gyerekek is hallják a híreket, megy a tévé, beszélnek a szülők, az osztálytársak. Hogy ebből jól ki tudjanak jönni, az attól függ, a szülők mennyire tudják támogatni, nekik maguknak mennyi tartalékuk van, ők hogy élik meg a háborút. 

Ki tud jól segíteni a trauma feldolgozásában? Lehet-e rosszul segíteni?

PG: Attól, hogy valaki pszichológiát vagy pszichiátriát tanult, még nem ért a krízishelyzetekhez, a traumához, mert nem kap az egyetemen ilyen jogosítványt. Speciális képzettség szükséges a katasztrófapszichológiához, a traumaterápiához. Mi orvosit végeztünk, tanultunk sebészetet, de egyikünk sem gondolja, hogy bármilyen egyszerű sebészeti beavatkozást megcsinálhatna.

BE: Isten ments, hogy akár egy varratot is rám bízzanak!

Akkor melyek a hatékony módszerek, amelyek háború esetén segítenek?

PG: A pszichoterápiának sokféle irányzata létezik, mindnek megvan az indikációs területe. A traumaszemlélet speciális képzést igényel. Ha valaki rosszul nyúl hozzá, újratraumatizálhatja az illetőt.

Az mit jelent?

PG: Hiába van legjobb szándéka a segítőnek, az áldozat újraéli a történéseket: újra hallja a bomba hangját, átéli a gyomorszorítást, a félelmet, heves szívdobogást vagy pánikrohamot kap.

Akkor újságíróként én is retraumatizálom, amikor beszéltetem?

PG: Amikor Önnek elmeséli, az más, akkor távolságot tart, nem az érzéseire koncentrál. Ön a történetet mondatja el, amit vagy elmond, vagy nem, de a segítőt úgy várja, hogy mélyebb szintekkel nyíljon meg neki. Amikor egy újságírónak mesél, akkor lehasítja az érzelmeit.

Hogyan hat a háború a magyar gyerekekre?

BE: A kisebb és még a nagyobbacska gyerekek sem ismerik a határokat. Nem tudják, hogy hol, hány ezer kilométerre bombáznak. 

PG: Tegnap a hétéves unokám azt kérdezte: mama, ez a ház biztonságos, nem fog leégni? Már miért égne le? Azért, mert van kandallónk és máshol is összedőlt a ház.

BE: Egy kolléga közzétette egy magyar gyerek rajzát, amelynek az egyik részén gyerekek játszanak, a másikon két tank van. Fönt egy napocska sírt, ez is volt a rajz címe: Még a napocska is sír.

Akkor hogy beszéljünk nekik a háborúról?

BE: Lebontjuk az életkoruknak megfelelően. Elmondjuk, hogy volt már háború és vége lett, megmutatjuk a földgömbön, a világ milyen kicsi részét érinti. Vagyis azt a prognózist nyújtjuk, hogy ki lehet ebből a helyzetből jönni. És beszéltetjük: mit gondolnak, mit látnak, mit éreznek. Kamaszoknál bátorítsuk, hogy egymás közt beszéljenek róla, ott a felnőtt és a tanár szerepe inkább a moderálás.

  

(Borítókép: menekülők az ukrán – lengyel határon 2022. március 14-én. Fotó: Louisa Gouliamaki / Index)