Gyerekkorunkban egyszer nagyon megégettük a kezünket, talán a nyoma is megmarad. Ez olyan maradandó rossz élmény, hogy évekig meséljük még, hogy megosszuk tapasztalatunk, információt adjunk át, megkíméljünk valakit a hasonló fájdalomtól. Ez a fajta tanulás, és tudásátadás a narráción alapul. Ezt a múltbeli tapasztalatot felnőtt életünkben is felhasználhatjuk, általánosíthatunk belőle és óvatosságra inthetjük magunkat és másokat. 

A narratív elmélet, aminek a kiindulópontja a kommunikáció egyik legrégebbi és leguniverzálisabb formája, a mesemondás, segít megérteni a szövegek működését, elgondolkodtat a szerző döntéseiről, és saját vélemény és értelmezés kialakítására sarkall. A narratíva kérdései: hogyan működnek, hatnak a szövegek, és hogyan kapcsolódnak más szövegekhez. A narratíva alapja, hogy legyen egy elmesélni való történeted, lényege pedig a történet anyagának rendszerezése, az összeállítás módja, a kreativitás. 

A narratív elmélet alapja, hogy a narratíva alapvető emberi stratégia az időnek, a folyamatnak és a változásnak a megértéséhez, ebből kiindulva tanulmányozza a narratíva sajátos természetét és különféle struktúráit, elemeit, felhasználásukat és hatásaikat. 

Története

Arisztotelész volt az első, aki leírta a narratívaelméletet a Poétikájában, bár nem így hívta, de ha belemélyedünk a tragédiával kapcsolatos fejezetbe, akkor rájöhetünk, hogy a narratívát elemezte. A huszadik században az orosz formalisták, Vladimir Propp és a strukturalisták, közülük is Roland Barthes neve hangsúlyos a narratív elmélet elindulásakor. Claude Lévi-Strauss antropológus érdeme a felismerés, hogy minden történetnek hasonló a szerkezete, és a különféle népek ugyanazokat a narratív eszközöket használják. 

Különböző megközelítések

A narratív teoretikusok azt tanulmányozzák, hogy a történetek hogyan segítenek az embereknek megérteni a világot, miközben azt is vizsgálják, hogyan értelmezik az emberek a történeteket. A teoretikusok úgy vélik, a narratívák annyira beleivódtak életünkbe, hogy szinte láthatatlanok és mindenhol ott vannak. Könyvek, filmek, zene, tévé – mind a narratívákkal dolgoznak.

A narratív elmélet kommunikációs aspektusát Walter Fisher dolgozta ki a hetvenes évek végén. Fisher megkülönbözteti a racionális világ paradigmáját és a narratív paradigmát. A racionális világ paradigmája, hogy az emberek alapvetően racionálisak, érvek alapján hoznak döntéseket, a kommunikációs helyzet határozza meg a viták menetét, a világ logikai rejtvények halmaza, amelyeket racionális elemzéssel meg tudunk oldani. Ezzel szemben a narratív paradigma az, hogy az emberek alapvetően mesemondók, a történelem, az élet, a kultúra és a jellem határozza meg, hogy mit tekintünk jónak, a világ történetek halmaza, amelyekből kiválasztjuk, és folyamatosan újraalkotjuk életünket.

Egyes narratológusok olyan kognitív megközelítést választottak, amely a narratív struktúra és az elme közötti kapcsolatokat vizsgálja. Más teoretikusok retorikai szempontból vizsgálják a szövegeket, számukra a narratíva kommunikációs aktus – célja, hogy elmondjon valamit egy személynek (vagy csoportnak). Ezek a kritikusok azt vizsgálják, hogyan jönnek létre a szövegek, hogy befolyásolják az olvasókat.

A feministák pedig azt hangoztatják, hogy a nők különböző típusú narratívákat írhatnak, mint a férfiak.

A narráció fontossága

A 2000-es évek közepe óta nyilvánvaló, hogy a regények olvasása fejleszti az empátiát, amit a Torontói Egyetem pszichológuscsoportja Keith Oatley vezetésével be is bizonyított. Empátiánk úgy fejlődik, hogy képzeletben szimuláljuk mások gondolatait. Mivel a történetek bemutathatják a szereplők gondolatait, ez segíthet nekünk a valós beleérző képesség és készség gyakorlásában és fejlesztésében. Oatley és munkatársai kutatása ebbe az irányba mutatott. Más tanulmányok azt sugallják, hogy a szépirodalmat olvasók szociálisabbak, a romantikus regények rajongói pedig empatikusabbak.

(literariness)

(Borítókép: Egy anyuka mesét olvas a kislányának egy parkban. Fotó: Ozge Elif Kizil / Anadolu Agency / Getty Images)