Az idő furcsa természete, valóságos létezése már régóta foglalkoztatja a tudósokat.
Az időt szabályosnak és változatlannak tekintjük. De tényleg ennyire állandó lenne? Vessünk egy pillantást az idő fizikájára.
Az idő az események látszólagos haladása a múltból a jövőbe. Bár lehetetlen teljesen meghatározni az idő természetét, mindenkinek van tapasztalata az időről: a múltra emlékszünk, a jövőre nem, az idő folyamatosnak és visszafordíthatatlannak tűnik.
Isaac Newton úgy gondolta, az idő a világmindenség szerkezetének része, amelyben az események egymás utáni sorrendben történnek, és az idő maga is mérhető. Ez a „realista nézet”, vagy newtoni idő. Albert Einstein azonban felfedezte, hogy az idő is a téridő egyik dimenziója, múlása relatív. A relativitáselmélet lényege, hogy minél gyorsabban mozogsz a térben, annál lassabban haladsz az időben. Az elmúlt évtizedekben a fizikusok bebizonyították ezt a tézist. A sugárhajtású repülőgép fedélzetén lévő atomóra lassabban ketyeg, mint a földön.
Amikor Einstein kidolgozta az általános relativitáselméletet, megalkotta az idődilatáció fogalmát is, amelynek lényege, hogy a nagy gravitációs erejű testek torzítják a téridőt, vagyis az idő múlása függ a gravitáció erejétől is. Az erős gravitáció jelenléte az idő múlását is lassítja, például egy fekete lyuk közelében lassabban telne az idő, mint egy órán, amit bedobunk az űr közepére.
Stephen Hawking szerint az idő az ősrobbanáskor született és független mindentől, halála előtt nem sokkal pedig nem zárta ki az időutazás lehetőségét sem.
A jövőbe tartó időutazás igazából nem is fikció, hiszen minden egyes másodperccel előre haladunk saját jövőnk felé. A jövő elkerülhetetlen, és lehetetlen elmenekülni előle. A múltba való időutazás már kényesebb téma: a fizikában nincs olyan ismert mechanizmus, amely lehetővé tenné az időben visszafelé történő haladást.
Szinte minden fizikai elmélet kontinuumként kezeli az időt, mi is így érzékeljük a múlását, aminek nincs legkisebb „egysége”. Minden esemény zökkenőmentesen, megszakítás nélkül folyik át a következőbe.
Azonban a kvantumgravitáció egyik elmélete, az úgynevezett hurok-kvantumgravitáció, a téridő lehető legkisebb térbeli és időbeli kiterjesztésű egységének létezését feltételezi. Ebben az elméletben az, amit folyamatos időként érzékelünk, valójában meg-megtorpanó haladást jelent a múltból a jövőbe. De mivel a megállás hihetetlenül rövid ideig történik, folyamatosnak tűnik, mint a filmeken, amiket kockáról kockára vesznek fel.
Carlo Rovelli fizikus szerint a fizikai törvények időben oda-vissza alkalmazhatóak, nincs közöttük különbség. Az idő rendje című könyvében kifejti, egyetlen kivétel a termodinamika második főtétele: az entrópia törvénye – a világ rendezett állapotból halad a rendezetlen felé, de szerinte relatív, hogy mi rendezett. A világot nem pontosan érzékeljük, homályosan látunk bizonyos állapotokat (ezért is gondoljuk, hogy van idő), ezek száma adja az entrópiát.
Az entrópia a múltból a jövő felé haladva növekszik, és mi a már nyomot hagyott múltra emlékszünk.
Rovelli szerint az idő a tér minden pontján más és sok idő létezik, amiken keresztül az ember kapcsolatba és kölcsönhatásba kerül a világgal.
Egyes filozófusok és fizikusok azzal érveltek, hogy amit időként tapasztalunk, csupán illúzió, tudatunk terméke. Ebben a nézetben az idő múlása nem valóságos; a múlt és a jövő már teljes terjedelmében létezik, ugyanúgy, ahogy a tér egésze. Sean Carroll fizikus szerint az idő áramlása agyunk működésének mellékterméke, miközben feldolgozzuk a környezetünkből származó érzékszervi információkat.
De akkor hol van most Marty McFly?
(Borítókép: Részlet a Vissza a jövőbe című filmből. Fotó: UIP-Duna Film)