Az ismétlődő éghajlatváltozások határozhatták meg, hol éltek őseink az elmúlt kétmillió évben, és hogyan fejlődött az emberiség.
A hőmérséklet emelkedése, a csapadék és a növények növekedése elősegítette az ősemberek Afrikán belüli és onnan történő kivándorlását, ami ráerősített a túlélési képességek fejlődésére is – állítja Axel Timmermann klímafizikus és oceanográfus. A kutatók az ősi éghajlatváltozásokhoz viszonyítva készítettek új tanulmányt az emberi evolúcióról.
Kétmillió évvel ezelőtt a Homo erectus (felegyenesedett ember) már elkezdett vándorolni Afrikán kívül, míg a Homo ergaster nevű kelet-afrikai faj nem indult el szülőföldjéről. Ez utóbbiból fejlődhetett ki a heidelbergi ember, amely 850 000 és 600 000 évvel ezelőtt déli és északi ágra hasadt.
Őseink vándorlásai egybeestek a melegebbre forduló éghajlatváltozásokkal, amelyek 20 000–100 000 évente fordulnak elő a Föld pályájának és dőlésszögének, vagyis a napsugárzás mennyiségének változása miatt.
A kutatók szerint a heidelbergi ember az ismétlődő jégkorszakok zord körülményei miatt Eurázsiába vándorolt, és körülbelül 430 000 évvel ezelőtt fejlődhetett gyenyiszovai emberré. Dél-Afrikában 310 000 és 200 000 évvel ezelőtt szintén az egyre keményebb környezeti viszonyok befolyásolhatták a heidelbergiről a Homo sapiensre való átmenetet.
Az ősemberkutatók új forgatókönyve az elmúlt kétmillió év éghajlati számítógépes szimulációjából származik, ez alapján vizsgálták az összefüggéseket az éghajlatváltozások, az ősi élőhelyek, valamint az ismert emberszabású fosszíliák között.
Korábbi leletek arra utalnak, hogy a Homo erectus, a heidelbergi és a Homo sapiens is ügyesen alkalmazkodott utazásai során a változatos élőhelyekhez, és ezek a vándorlások serkentették az agy növekedését és a kulturális innovációkat.
Az új élőhely-szimulációk alapján a Homo sapiens különösen jól tudott alkalmazkodni a forró, száraz területekhez, Afrika vagy az Arab-félsziget éghajlatához.
Nehéz azonban határozottan bizonyítani, hogy az ősi környezeti változások okoztak átmeneteket a hominidák evolúciójában. Nincs elég lelet, kövület, amely alátámasztaná a feltételezéseket.
Rick Potts paleoantropológus, a washingtoni Smithsonian Intézet munkatársa egy másik elméletet dolgozott ki arról, hogy az éghajlati ingadozások miként befolyásolták az emberi evolúciót. Potts érvelése szerint az éghajlat elősegítette vagy gyengítette a bőséges erőforrások meglétét 400 000 évvel ezelőtt, és ez kényszerítette a Homo sapienst, hogy képes legyen túlélni a kiszámíthatatlan környezeti változásokat is. Timmermann új teóriája azonban ellentmond ennek, szerinte a Homo sapiens gyakran újszerű, de viszonylag stabil környezetbe vándorolt.
Ha a kutatók meg tudják határozni, hogyan változott az éghajlat és az ökoszisztéma, akkor közelebb kerülünk az emberi evolúció fejlődéséhez is – állítják a paleoklimatológusok.
(Borítókép: Alain Pitton / NurPhoto via Getty Images)