A legelterjedtebb városi madár nem olyan unalmas, mint a színe, sőt. Ráadásul különös módon bárhonnan hazatalál.
Ha a galambokra gondolunk, nem igazán jövünk tűzbe, hiszen csak egy átlagos, gyakori és a piszkítása miatt inkább idegesítő állatra asszociálunk. Pedig a galamb ennél sokkal több. Nézzünk be a szürke kép mögé!
A galambok a legrégebb óta háziasított madaraink, évezredek óta tartják őket az emberek vacsorafalatként, üzenetküldésre vagy szórakozásra. Emlékszünk még Jim Jarmusch Szellemkutya című filmjére, amelyben a szamuráj Forest Whitaker az ázsiai kultúrában lelket, halált, szerencsétlenséget szimbolizáló galambokat tenyészt, és rajtuk keresztül kommunikál munkaadójával?
Üzenettovábbító képességeikre azonban már az ókori egyiptomiak és rómaiak is támaszkodtak, sőt Rómában sokan mániákusan szerették a gerléket. A háztetőkön komplett városokat építettek nekik, és nemesi származásukat kutatták.
1844-ig, a távíró feltalálásig a galambok voltak az első számú postások, mert nagy távolságokon (akár 1600 kilométeren) verhetetlenül gyorsan (144 km/óra) repültek, és mindig hazatértek. Nem csoda, hogy az első világháborúban is ők voltak a láthatatlan üzenetküldők, akiket akár egy táskából is el lehetett indítani, és nehezen lehetett becélozni. Franciaországban sosem lehet tudni alapon a hadseregnek a mai napig van galambtenyésztő egysége.
A 2. világháború után az angol munkásosztály kedvelt szórakozása volt a galambverseny, sőt otthon is szívesen tartották a tubit, mert kis helyet foglalt el, olcsó, de vicces szórakozást jelentett. Ma Kínában és Irakban népszerű a galambtartás és -verseny: jó áron megveszik Angliában vagy Belgiumban, és nagyokat kaszálnak velük a versenyeken. Egy jobb gerléért akár 93 000 dollárt is adnak. Az értékesség persze magával vonta a galambbűntetteket is: próbálták megbundázni a versenyeket vagy ellopni az aranyat érő gerléket.
A hímeket területi ösztöneik vezérlik, a nőstények a fiókák miatt sietnek vissza a galambdúcba. Mindez azonban nem magyarázza kiváló tájékozódási képességüket, ami máig vita tárgyát képezi a tudományos világban. Sok elméletet kidolgoztak – majd cáfoltak is.
Más állatfajokhoz, például a lazachoz, a vörösbegyhez és az angolnához hasonlóan a galambok is képesek érzékelni a Föld mágneses terét. A kutatók kísérleteikben a galambok hátára mágnest erősítettek, ezzel teljesen összezavarták a madarak tájékozódóképességét, főleg éjszaka vagy borús időben. Egy másik meglepő felfedezés volt, hogy a galambok koponyája magnetitet és maghemitet, vasoxidféléket tárol: egy német kutatócsoport találta meg a galambok csőrét borító bőr idegvégződéseiben ezeket a vasoxidrészecskéket. Ez a szerv tehát segítene a Föld mágneses mezejének kódolásában, de akkor mivel magyarázható, hogy a madarak jó időben még a hátukra helyezett mágnesekkel is képesek visszatalálni a dúcukba? A további kutatások azt mutatták, hogy ezek a részecskék inkább elsősorban a vas tárolására szolgálnak a szervezetben, és a tubik immunrendszerét támogatják.
2021-ben a kutatók mágneses mikroszkóp segítségével tanulmányozták a galambok belső fülében található vasrészecskéket, vajon ezek a mágnes érzékelők-e. De mágneses tulajdonságaik nem bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy receptorként szolgáljanak – írta a Conversation.
Egy másik elmélet azt sugallja, hogy a galambok retináján kriptokróm 4 fehérje található, amely elektromos jelet állít elő, hogy a mágneses tér erősségének megfelelően változzon. Más kutatások azonban azt bizonyították be, hogy a belső fülükhöz kapcsolódó sejtek aktiválódnak mágneses tér jelenlétében.
Jon Hagstrum geofizikus elmélete szerint a galambok hallják az infrahangot, ha a légköri viszonyok megfelelők, és ez lehetővé teszi számukra, hogy feltérképezzék a környezetet. Hagstrum 984 galambot engedett szabadon, és észrevette, hogy a galambok elvesztek, amikor az infrahang iránya valami miatt eltért (például a szél miatt).
Olasz és új-zélandi kutatók a galambok szaglásával kísérleteztek: egyes galamboknak levágták a szaglóidegét, másoknak a trigeminus idegét (ez a mágneses tér érzékeléséhez kapcsolódik). A szaglásukat vesztő madarak nem találtak haza, de a trigeminust elvesztők 24 órán belül otthon voltak.
A galambok vizuális jeleket is használhatnak a tájékozódáshoz, és képesek lehetnek felismerni útjukat a nap helyzete és beesési szöge alapján.
Jelenleg a felsorolt elméletek egyike sem képes önmagában megmagyarázni a galambok csodálatos hazatalálását, de talán ezek kombinációja a válasz – vagy valami egészen más. Tudja a galamb!
(Borítókép: Galambokat etető férfi a milánói dóm előtt 2020. március 10-én. Fotó: MTI / EPA / ANSA / Marco Ottico)