A Current Biology című folyóiratban közzétett tanulmány bemutatja, hogy a lombkoronában élő szalamandrák hogyan képesek következetesen ejtőernyőzni, lassítva sebességüket és irányítva mozgásukat.

A szalamandrák nem éppen fürgeségükről és ügyességükről híresek, inkább korhadó fatörzsek és patakok jutnak róluk eszünkbe – mondta Christian Brown, a Dél-Floridai Egyetem biológiadoktorandusza. A tanulmány azonban rámutat a szalamandrák ellentmondásos természetére.

Ez egy ötgrammos szalamandra, amely felmászik a világ legmagasabb fáira, és nem fél beleugrani a semmibe

– mondta Christian Brown.

Ejtőernyőző szalamandrák

Már korábban is tudták, hogy a vándorló szalamandrák a mamutfenyőkben élnek, méghozzá sűrűn – néha harminc-negyven egyed is lakik egy fa koronájában.

A kétéltűek tüdő nélküliek: a bőrükön és a szájukat körülvevő szöveteken keresztül lélegeznek. Az erdő lombkoronájában található nedves páfrányszőnyegek segítenek megakadályozni a kiszáradásukat, és biztonságos menedéket nyújtanak számukra.

Brown és munkatársai 2020-ban részletes leírást tettek közzé arról, hogyan ugrálnak a szalamandrák. Más fajokkal ellentétben egy helyett két lábat használnak. Vízszintes irányban nem szállnak fel olyan gyorsan, ami arra utal, hogy a kisebb erővel történő ugrás hozzájárulhat az ugrás utáni stabilitáshoz.

Jobb, ha az ugrás után kontroll alatt vagyunk, mintha nagyon erőteljesen ugranánk. Elvégre ha a világ legmagasabb fáiról akarsz leugrani, ejtőernyőre és siklásra is szükséged lesz.

Brown apró szélcsatornákba helyezte az öt centiméteres szalamandrákat, hogy tesztelje ejtőernyős képességeiket, ugyanolyan típusúakba, mint amilyeneket egy fedett ejtőernyős parkban láthatunk, csak éppen szalamandraméretűek.

Akárcsak az emberi ejtőernyősök, a szalamandrák is mozgatták a testüket és a végtagjaikat, hogy lelassítsák a süllyedést. A kutatók szerint tíz százalékkal lelassították a sebességüket.

Három másik szalamandrafajt is bedobtak a szélcsatornába

Brown szerint a vándorló szalamandrák lassították le magukat a legjobban. Ők is pumpálták a farkukat és mozgatták a végtagjaikat, hogy vízszintesen irányt változtassanak.

Miért fejlesztette ki a faj ezt a különleges trükköt? – kérdezik a kutatók, hiszen a szalamandrák nem tűnnek túl aerodinamikusnak vagy repülésre hajlamosnak.

Az egyik elképzelés szerint ugrást és zuhanást használnak arra, hogy gyorsan elmeneküljenek a ragadozók elől. A laboratóriumban a vándorló szalamandra farkának csiklandozása ugráshoz vezet.

Egy másik elképzelés szerint a szalamandrák mozgása egyfajta helyváltoztatás – felvonó az erdő lombkoronájában. Brown úgy véli, hogy a legtöbb ugrás fáról fára történik 12–24 méter magasan a föld felett – elég magasan ahhoz, hogy a zuhanás ne legyen halálos, de a szalamandrát veszélybe sodorja a hosszú hazafelé tartó út során.

Egy másik tanulmány szerint a szalamandráknak órákig vagy napokig tartana, amíg a földről visszaérnének a lombkoronába. A csendes-óceáni óriásszalamandrák az erdő talaján leselkednek és zsákmányra vadásznak, miközben minden erőforrásuk – táplálék, nedvesség, társak – messze fent vannak a szőnyegek és páfrányok labirintusában. Az ugrás tehát könnyű módja lenne a tájékozódásnak.

A kutatók most részletesebben szeretnék felmérni, hogyan vitorláznak a szalamandrák a levegőben természetes környezetükben, a fák tetején. A helyszíni megfigyelések mellett létra segítségével leejtenek példányokat a szabadban, akár hatvan méter magasból, hogy a terepen teszteljék a viselkedést. A laboratóriumban megfigyelt siklási mintákat a vörösfenyők koronáinak és a szalamandrák helyének térképeivel is összevetik, hogy jobban szemléltetni tudják a meredek szögben történő siklás hatékonyságát az élőhelyükön.

A tanulmány kimutatta, hogy a szalamandrák teljesen váratlan módon is képesek mozgatni a testüket – megfordulni, ejtőernyőzni, a következő ágra siklani.