A földönkívüliek utáni kutatás történetében az egyik legrejtélyesebb üzenet 1977. augusztus 15-én éjszaka 11 órakor érkezett az Egyesült Államokbeli Ohio államban található (kifejezetten a földönkívüliek keresésére épített), „Big Ear” (Nagy Fül) nevű rádióteleszkóphoz. Amikor másnap dr. Jerry R. Ehman, az obszervatórium csillagásza átnézte a kozmikus rádióadást, hirtelen felszökött a pulzusa, és meglepetésében azt írta az adatlap szélére, hogy „Wow!” (Hűha!).

Bármerre is füleltek az 1960-as évek, a SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligence) programok elindulása óta, rendre csak értelmetlen és kaotikus háttérzaj hallatszott a messzi távolból. A nevezetes napon azonban

amely teljesen különbözött minden addigitól, olyannyira, hogy a csillagászok nem zárták ki azt sem, hogy akár földön kívüli civilizáció is küldhette.

A különös Hűha!-jel nem ismétlődött meg többé, és mind a mai napig csak találgatták, hogy a végtelen kozmosz melyik szegletéből eredhetett. Azt tudták, hogy a Nyilas csillagkép felől, a teleszkóp két vevőkészüléke ugyanis éppen abba az irányba fülelt a nevezetes napon, de ennél pontosabban nem tudták azonosítani a jel forrását.

Egészen mostanáig. Alberto Caballero csillagász ugyanis úgy döntött, hogy újra megvizsgálja a különös szignált, és lehetséges jelöltek után kutatva részletesen átfésülte az Európai Űrügynökség (ESA) Gaia műholdjának csillag-katalógusát. Talált is egy lehetséges jelöltet, egy tőlünk körülbelül 1800 fényévre ragyogó csillagot, amelyik zavarba ejtően hasonlít a mi Napunkhoz. Akár ikertestvére is lehetne, mivel majdnem ugyanakkora az átmérője, ugyanolyan a hőmérséklete és a fényereje. Márpedig ha így van, akkor könnyen előfordulhat, hogy lakható bolygó is kering körülötte.

Ennyire egy húron pendülnénk?

A leggyanúsabb a Hűha!-jel frekvenciája volt. Nagyon közel esett a semleges hidrogén bűvös 1420 MHz-éhez, (1420.456 MHz volt). A nemrégiben lebontott „Big Ear” rádióteleszkóp is ezt a tartományt figyelte, méghozzá azért, mert kutatók szerint ez a leggyakoribb természetes hullámhossz a csillagközi térben, és ha léteznek fejlett földön kívüli civilizációk, akkor valószínűleg ők is tisztában lennének ennek jelentőségével. Már csak azért is, mert jó eséllyel az idegen fajok is hasonlóan vizsgálnák galaxisunk anyageloszlását, mint mi, és észszerű lenne ezt az alapfrekvenciát használniuk.

Merész feltételezés ez tőlünk, de mivel a földön kívül nem ismerünk más létformákat (intelligenseket pláne nem), ezért jobb híján csak magunkból indulhatunk ki, még akkor is, ha mindez beképzelt önteltségnek tűnik. 

Egy jel nem jel?

De miért nem ismétlődött meg a Hűha!-jel? Hiszen logikus lenne minél többször belekiáltani a határtalan légüres térbe, ha fel szeretnénk hívni magunkra a figyelmet, mondják a csillagászok. Ennek ellenére mi is csak egyszer küldtünk „Itt vagyunk, hallotok minket?” kódolt névjegyet, méghozzá 1974-ben a 25 ezer fényévnyire lévő Messier 13 nevű gömbhalmaz felé. Ez volt az emberiség első földönkívülieknek szánt jele (a puerto ricói Arecibó után), az arecibói üzenet, amelyet rádióteleszkóppal küldtünk leplezetlen ismerkedési céllal. Mivel nem tudunk jobb magyarázatott, úgy vélik, a Hűha! is egyszeri akció lehetett, már ha E.T.-k helyett nem valamiféle kozmikus jelenség, vagy égitest áll a különös jel mögött (korábban felmerült, hogy üstökösből származhatott, de ezt ma már nem tartják valószínűnek).

mert dölyfösen elvárjuk, hogy a pontosan 1679 másodpercig tartó 1679 bites arecibói üzenetben az azt elcsípő földönkívüliek kapásból kiszúrják, hogy az 1679 nem csak egy véletlen szám csupán, hanem bizony két másik prímszám, a 23 és a 73 szorzata, ezzel is jelezve, hogy csakis csavaros eszű intelligens lények mutatkozhatnak be ennyire fifikásan és frappánsan. Elvárjuk azt is az idegenektől, hogy minimum készség szinten tudjanak dekódolni, különben soha nem fogják megismerni binárisan küldött fantasztikus DNS-ünket (pontosabban azt azt felépítő aminosavakat), és soha az életben nem pillanthatják meg sudár sziluettünket sem.

Lehetséges, hogy túlságosan magasra tettük a lécet, mert gáláns bemutatkozásunk eddig süket fülekre talált, aminek több oka is lehet. Lehetséges, hogy az alienek technikailag még nincsenek az emberek szintjén, még hírből sem ismerik a rádiót, és fel sem tűnik számukra, hogy elsuhant fülük mellett egy fontos meszidzs. Vagy nagyon is vették az adást, csak egyszerűen nem ért még ide szívélyes válaszuk. De az sem kizárt, hogy értetlenül állnak a primitív rádiófüstjeleink előtt, és nem tartanak minket méltónak még egy rövidke beszélgetésre sem.

(Borítókép: Shutterstock)