A disszociatív identitászavar, avagy többszörös személyiség megannyi film és regény ihletője. A betegség ellentmondásos diagnózissal rendelkezik, sok pszichiáter még a létezését is megkérdőjelezi, hogy miért?
Régen a többszörös személyiségek meglétét szellemek, démonok, és más misztikus lények megszállottságának tulajdonították. Az első orvosi leírások a mai disszociatív identitászavarról a 19. század végén jelentek meg, a leghíresebb Louis Vivet különös esete volt. Vivet 1863-ban született Franciaországban, egy baleset után deréktól lefelé megbénult, de egy évvel később újra tudta mozgatni a lábát. Már ez is ámulatba ejtette az orvosokat, hát még az, hogy új lábához egy új személyiség is társult. Az intézetben élő, korábban szelíd és szorgalmas férfi goromba lett és kötözködő, ráadásul hirtelen nem ismerte fel betegtársait és az orvosokat sem. 1882-ben egy pszichiáter diagnosztizálta Vivet-t Félida X betegséggel – Félida egy szintén több személyiséggel rendelkező nő volt. Louis Vivet és Félida esete lenyűgözte az orvosokat és a közvéleményt, valószínűleg ők ihlették Robert Louis Stevenson klasszikusát, az 1886-os Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét.
Jean-Martin Charcot francia neurológus szerint a betegség a disszociatív rendellenességek közé tartozik, de Freud a gyermekkori traumákkal hozta összefüggésbe. 1908-ban Eugen Bleuler svájci pszichiáter alkotta meg a skizofrénia kifejezést az elme és a valóság szétválását tükröző betegségekre, úgy vélte, hogy a több személyiség kialakulása is ezek közé tartozik.
Ez vezetett oda, hogy a két betegséget a mai napig összetévesztik, pedig szembetűnő különbségeik vannak. A skizofrénnek nincs betegségtudata, több típusa van, és ezért nem rendelkezik egységes kórképpel sem.
A skizofrén beteg gyakran hallucinál, tévképzetei vannak, és sokszor érzelemmentes – gyógyszerrel azonban kezelhető. A disszociatív személyiségzavar jellemzője az egymás mellett létező több személyiség (alterek), amelyek között érintkezés is lehet. Ők nem hallucinálnak, és gyógyszerrel nem, csak pszichoterápiával gyógyíthatók.
1957-ben két amerikai pszichiáter írásából Éva három arca címmel filmet forgattak. Az igaz történet Christine Sizemore betegségét mutatta be, és Joanne Woodward főszereplésével kasszasikert aratott. A filmmel ellentétben Christine-nek nem 3, hanem 22 személyisége volt, akik máshogy beszéltek, öltöztek, étkeztek és viselkedtek. Mrs. Sizemore több orvosnál is járt, de csak közel 50 éves korára javult az állapota, mikor a különböző személyiségeket sikerült integrálni.
1973-ban egy újabb film, a Sybil című minisorozat aratott nagy sikert Sally Field főszereplésével, ami szintén igaz történeten alapult. A traumatizált gyerekkort átélő Sirley Ardell Masonnak 16 személyisége volt. A film alapjául szolgáló könyvet a nő pszichiátere, Cornelia Wilbur sugallta, aki újságíró barátjának mesélte el a különös esetet – a pszichológus kollégák nagy felháborodására.
A két film óriási sikere (az elsőért Woodward Oscart kapott, a második Emmy-díjakat nyert) felkapta a betegséget. 1976 előtt mindössze 26 esetet regisztráltak Amerikában, 1985 és 1995 között több mint 40 000 embernél diagnosztizálták a rendellenességet.
1980-ban már saját különálló szindrómaként szerepel, aminek három meghatározó jele (az Amerikai Pszichiátriai Társaság definíciója szerint): két vagy több különálló identitás; memóriazavarok; szorongások és gondok a mindennapi életvezetésben. Sokan a mai napig védekezési mechanizmusnak tekintik, amely lehetővé teszi a traumatikus emlékek elrejtését – a különböző személyiségekbe.
A 80-as és 90-es években sok pszichiáter észrevette, hogy az állítólagos betegek tünetei kísértetiesen hasonlítanak „Sybil” szimptómáira. De szinte senkinél nem jelentkeztek Christine Sizemore vagy Louis Vivet enyhébb tünetei. A média tehát nagy szerepet játszott a betegség elterjedésében, de a pszichiátria is sokat ártott neki. A hatvanas években Herbert Spiegel pszichiáter kezelte Shirley Masont (Sybilt), és észrevette, hogy a nő nagyon befolyásolható.
Spiegel meg volt győződve arról, hogy a korábbi kezelőorvos, Cornelia Wilbur sugallhatta néhány tünetét. Később kiderült, hogy Christine Sizemore esetében is ez történt, harmadik személyisége, „Jane” csak orvosával, Corbett Thigpennel folytatott terápiás ülésein tűnt fel.
Ma a pszichiáterek sokkal óvatosabban diagnosztizálják, mert a betegség számos tünete átfedésben van egyéb, gyakoribb rendellenességekkel – a skizofréniával, az ADHD-vel, az epilepsziával. Az új becslések szerint a populáció legfeljebb 1,5 százalékát érinti (jellemzően a 30-as, fehér nőket).
A Multiplicity Community nevű társaság azt vallja, hogy
ez nem betegség, hanem egy alternatív, de egészséges, nem patologikus állapot, olyan, mint a balkezesség vagy az autizmus spektrumzavar.
A pszichiáterek nagy többsége szerint azonban ezek a kijelentések károsak: sok szenvedőt elriasztanak attól, hogy orvosi segítséget kérjenek, pedig szükségük lenne rá.
A kriminológia egyik híres esete Billy Milligan története, amelyből Daniel Keyes regényt írt Szép álmokat, Billy! címen (ugyanő írta a nagyszerű Ötödik Sallyt is egy ötszörös személyiségű nőről), de dokumentumfilmben is feldolgozták az esetet – a Netflixen Billy Milligan 24 személyisége címen fut. A férfi 1977-ben 22 évesen került a bíróságra, amikor 3 nő megerőszakolásával vádolták. Dorothy Turner pszichológus disszociatív identitászavart diagnosztizált nála, az ügyvédjei pedig ezt felhasználva védték: a férfi 10 alternatív személyisége közül az egyik követte el a nemi erőszakot, de Milligan fő személyisége nem emlékezett semmire. Tíz év pszichiátriai kezelésre ítélték, megszökött, majd legálisan kiszabadult, és 59 évesen rákban hunyt el. A jogi szakértők a mai napig nem biztosak abban, hogy egy zseniális (pszichopata) színészi képességű férfi vezette meg őket, vagy – a disszociatív identitászavarosokra jellemző traumatikus gyerekkort átélő – Milligan tényleg beteg volt.
(Borítókép: Joann Woodward egy többszörös személyiségű nőt játszik Az Éva három arca (1957) című filmben. Fotó: John Springer Collection / CORBIS / Corbis / Getty Images)