Sok esetben még nálunk, embereknél is nehéz megállapítani, mi miatt nem érezzük magunkat jól, ám az állatoknál ez még nehezebb vállalkozás. Ők nem szólnak vagy jajgatnak, ha valami gond van, azonban vannak olyan jelek, amelyek gyanúsak lehetnek. Pláne, ha olyan betegségről beszélünk, amelynél minden perc számít.
A legtöbb állattartó nevében beszélhetek, amikor azt állítom, a macska vagy a kutya nem pusztán egy állat, hanem családtag. Szerencsére már egyre többen fordítanak időt és energiát a nevelésükre, és tekintik őket egyenrangú félnek. Azonban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról a tényről, hogy velünk együtt ők is halandóak, és ugyanúgy megkörnyékezhetik őket a betegségek, mint minket.
Bár sejtjük, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, amitől a legjobban félünk, de sokszor csak elhessegetjük a gondolatot, mondván, az odébb van még. Holott a háziállatok esetében olyan kórok is előfordulnak, amelyeket ránézésre nem lehet megállapítani, hanem rendszeres állatorvosi vizsgálatok útján csíphetők csak nyakon, ezzel meghosszabbítva az állat életét. A macskákat és kutyákat is érintő vesebetegség egy az említett kórok közül, és ha nem fedezzük fel időben, megkeserítheti kedvencünk életét. Illetve a gazdi napjait is, aki csak sejtheti, de biztos nem lehet abban, hogy egyrészt eleget tesz-e a macskájáért vagy kutyájáért, másrészt megkönnyíti-e vele egyáltalán az életét. A felelős állattartóknak ugyanis csak egy dolog fontos: hogy a kedvencüknek jó legyen.
Bár friss még az élmény, de egykori macskatulajdonosként saját tapasztalatból mondhatom, hogy rendkívül nehéz felismerni a vesebetegséget a cicák esetében. Nyilván az ember ismeri annyira a saját házi kedvencét, hogy tisztában van a szokásaival, a mindennapjaival, de még így sem könnyű kiszűrni az esetleges változásokat. Sok vízivással, ezzel együtt járó gyakori vizeletürítéssel és fogyással kezdődött minden. Bár már az első kettőnek gyanúsnak kellett volna lennie – utólag okosabb az ember –, de a drasztikus fogyás volt az főképp, ami azt mutatta, hogy valami nincs rendben az idős cicával.
Az állatorvos vérvételt javasolt, hogy pontosan tisztában legyünk azzal, mi zajlik a szervezetében, mivel a macskák mesterei annak, hogy elrejtsék a problémáikat. Az eredmény láttán, hallatán pedig mindannyiunk eszeveszett aggódásba kezdett. Krónikus veseelégtelenség és annak következtében kialakult vérszegénység volt a diagnózis, ami annyit takart, hogy már legalább hetven százalékban nem működtek a veséi. Hogy minél hosszabb életű legyen a kisállat, azt javasolták, fogjuk diétára, tehát kíméljük meg a veséket, hogy a még épen maradt részek végezhessék a feladatukat. Ennek érdekében csökkentett foszfor- és fehérjetartalmú tápra kellett átállni. A vesebeteg macskák ugyanakkor híresek arról, hogy étvágytalanok, így nem egyszerű a korábban megszokott tápról átszoktatni őket az újra. Ahogy lelkileg a gazdinak is megterhelő látni a kunyeráló állatot, aki hozzászokott ahhoz, hogy minden étkezésnél csurran-cseppen neki egy-két falat, aminek ezzel vége szakad.
Az állatorvosi rendelőkben, illetve egyes internetes oldalakon megvásárolható, speciálisan vesebeteg macskáknak való tápokat sok esetben ráadásul az állat is hamar megunja. Ez történt a mi esetünkben is, hol egyiket, hol másikat fogyasztotta szívesebben, de láttuk az eredményét. Magára szedett pár kilót, már nem vizelt olyan gyakran, így volt ok az örömre.
A pár hónapra rá következő kontroll viszont ismét letaglózó volt.
Bár a vérképe tökéletes, de a vesefunkciója még a korábbinál is rosszabb lett, pedig a diéta miatt javulnia kellett volna. A vizeletvizsgálatot (alomba piszkító macskáknál az almot a tálból kiszedve lehet vizeletet szerezni tőlük, mivel alom nélkül is az alomtálcába ürítenek) követően derült ki, hogy gyulladásban lehetnek a veséi, amit egy nyolcnapos antibiotikum-kúra követett. A gyógyszert összetörve, fecskendővel kellett a szájába nyomni, ami már önmagában egy tortúra volt, hiszen egy állattartó sem fogja le szívesen a házi kedvencét, még ha ez azon okból kifolyólag is történik, hogy segítsen rajta.
A kúra mellett egy ultrahangvizsgálatot is el kellett végezni, ahol az állatorvos megvizsgálta, külsőre hogyan festenek a veséi, illetve a húgyhólyaga. Bár az egyik vesén már volt jele némi vesemedence-tágulatnak, a másikat rendben találta, így megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy a következő kontrollra csak fél év múlva kerül majd sor.
Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy egy hónappal később már őt fogom siratni. Az állapota egyik napról a másikra fordult rosszra. Nem evett, nem ivott, lefogyott, kedvetlen volt. Olyan pehelykönnyű lett, mintha egy plüsst tartottam volna a kezemben. Az állatorvos infúziós kúrát írt elő, mivel kiszáradás fenyegette, abban bíztunk, hogy újult erőre kap, de sajnos nem így lett. Néha ivott, egy-két falatot evett, de napról napra erőtlenebb lett. Remegő lábakkal közlekedett, ébren, nyávogással töltötte az éjszakákat, egyáltalán nem találta a helyét, és szinte le lehetett olvasni az arcáról, hogy ő már kész menni. Az állattartók egyik legnagyobb rémálma, amikor eljön ez a pillanat. Egyik oldalról bármit megtenne az ember, hogy még vele maradjon a kis kedvenc, de másrészről nem szeretné, hogy bármennyire is szenvedjen. Ez a kettős érzés pedig nagy megpróbáltatás bárki számára. Végül a negyedik infúziós napon közölte a rossz hírt az állatorvos:
Őszinte leszek, nem szeretnék hazudni. Én azt látom, hogy lassan el kéne engedni őt.
Ha van mondat, amit egy állatszerető nem szeretne hallani, akkor az biztosan ez. Bár egy vérvételt még elvégeztek, hogy megnézzék, használ-e az infúzió, amiből kapott még egyet, de nagyon valószínűnek tartották, hogy leálltak a veséi. A teljes megsemmisülés, a dühvel vegyült veszteségérzés még finom fogalmak ahhoz képest, mit érzünk ilyenkor. Az ember a tápláléklánc csúcsán függeszkedve könnyen hiheti azt, hogy joga van uralkodni az állatok felett, beleavatkozva a természet rendjébe, de van, aminek nem szabad az útjába állni. Bár a vérvételnek csak másnapra lett volna eredménye, de tizenhét éven át hűséges társam levette a vállunkról a terhet, mivel nem szerettünk volna dönteni a sorsa felett, így az éjszaka folyamán örökre elaludt. Ott, ahol a legjobban szeretett lenni, mellettem fekve. Az ő története szolgáljon útmutatóul minden állattartónak, aki minél tovább szeretné maga mellett tudni kedvencét.
A vesék létfontosságú szervek mind a macskák, mind a kutyák számára. Feladataik közé tartozik többek között a vér megtisztítása a káros anyagoktól, a vizelet képzése, a víz és az elektrolitok visszatartása, a sav-bázis egyensúly és a vérnyomás fenntartása, a vörösvérsejtek termelése és a mellékpajzsmirigyhormon-szint szabályozása. A vesék nefronokból állnak, amelyek nem képesek a regenerálódásra, ahogy nem is termelődik belőlük új. A károsodásuk, illetve a vesék működőképességének csökkenése pedig veseelégtelenséghez vezet, ami nagyobb arányban érinti a macskákat, mint a kutyákat. Ám csak akkor válik látványossá, amikor már előrehaladott állapotban van, ekkor több tünet is jelentkezik egyszerre, köztük a túlzott szomjúság és vizelés, a hányás, az elhanyagolt szőrzet és a bágyadtság.
Tekintve, hogy gyógyíthatatlan betegségről beszélünk, a kialakult állapot visszafordíthatatlan, de szinten tartható, ezzel lelassítva a romlási folyamatot. A veseelégtelenség kialakulásának okai között lehet említeni az állat korát, a genetikai hajlamot, a különböző autoimmun betegségeket vagy akár a cukorbetegséget. A nefronok károsodásának következményeként pedig a vese nem képes a vérből kiválasztani a méreganyagokat, amelyek így a szervezetben maradnak, megemelkedhet a vérnyomás, csökkenhet a vörösvérsejtek száma, ami ezáltal vérszegénységhez vezet. Az tehát, hogy a betegség mennyire van előrehaladott állapotban, a vese károsodásától függ, ami állatonként változik.
Heveny veseelégtelenségről akkor beszélünk, amikor a vese már képtelen fenntartani a szervezet folyadék- és elektrolit-egyensúlyát, így ennek következtében anyagforgalmi és szervműködési zavarok keletkeznek. Tünet lehet a kevés vagy teljesen megszűnő vizelet, a levertség, a lassuló szívverés, a nehézlégzés, a vizeletszagú lehelet, a hasmenés, a száj- és nyelvfekélyek, a hányás, illetve a görcsök. Míg idült veseelégtelenség akkor lép fel, amikor a vesék már 75 százalékban nem működnek. Az első tünetei között szerepel a nagy szomjúságérzet és a gyakori vizeletürítés. Utóbbi azért problémás, mivel a gyakori ürítéssel túl sok folyadék távozik az állat szervezetéből. Ám ezek mellett árulkodó lehet még a:
A veseelégtelenség gyógyíthatatlan, így sok múlhat azon, hogy idejében észleljük a gyanús tüneteket, és lelassítsuk kedvencünk állapotának súlyosbodását. A betegség megállapításához vér- és vizeletvizsgálatra van szükség, amit röntgen- és ultrahangvizsgálat követhet, hogy más betegségeket ki lehessen zárni. Az viszont állatfüggő, hogy milyen kezelést ír elő az állatorvos. A legfontosabb a vese terhelésének csökkentése. Bár ijesztő a diagnózis, de ha idejében nyakon csípik a kórt, akkor megfelelő kezelés mellett (rendszeres kontroll, diéta, gyógyszerek, étvágygerjesztő, táplálékkiegészítő, végső esetben infúzió) még hosszú éveken át élhet az állat. Ha pedig nem, akkor akár egyik napról a másikra is súlyosbodhatnak a tünetek, így rövid idő alatt elveszíthetjük az állatot, amit senki sem szeretne átélni.
(Borítókép: Auscape/Universal Images Group via Getty Images)