Szabad szemmel láthatatlanok, rejtekezve élnek pórusainkban, szőrtüszőinkben, és egész életük az elhalt hámsejtek felfalása körül forog.
A végsőkig ragaszkodnak hozzánk: rajtunk születnek, táplálkoznak, párosodnak és rajtunk is fejezik be földi pályafutásukat. Egy új kutatás szerint egyre jobban idomulnak hozzánk, olyannyira, hogy fokozatosan egyesülnek testünkkel.
Ők a bőratkák, pontosabban hetven típusuk közül kettő, a Demodex folliculorum és a Demodex brevis, és mindketten kizárólag velünk, emberekkel óhajtanak együtt élni.
Fél milliméteresre sem nőnek meg kéthetes életük során, ezért csak akkor szerezhetünk róluk tudomást, ha kifejezetten keressük őket, például úgy, hogy ha kiüt rajtunk az egyik leggyakoribb bőrbetegség, a rosacea, és elmegyünk orvoshoz.
Legtöbbször ártalmatlanok. A fiatalokat kevésbé kedvelik, ám a hormonrobbanásos kamaszokon már megjelennek, az idősek nagy részén pedig jó eséllyel ott tanyáznak az arcbőr pórusaiban vagy a szempillák és a szemöldök szőrtüszőiben, de többnyire nem okoznak galibát. Túlzott mértékű elszaporodásuk azonban pattanásokhoz, kipirosodott arcbőrhöz, ritka esetben hajhulláshoz vezethet.
Ami eléggé kellemetlen, mert a pontos biológiai mechanizmus még nem tisztázott. Egyes kutatók szerint ürülékük okoz gyulladást a tüszőkben, de akad olyan elképzelés is, hogy a bőratkák testében élő Bacillus oleronius nevű baktérium a felelős a rosaceássá váló arcbőrért, vagy éppen a hajhullásért.
Akárhogyan is, a tudósokat lenyűgözik ezek az apró lények, akik meglehetősen komótos életet élnek. Nappal szőrtüsző- vagy faggyúmirigy-rezidenciájukban pihennek, és csak éjszaka tűnnek fel, és fáradságosan lassan, óránként egy centiméteres sebességgel csapnak bele a párkeresésbe. Ha sikerrel jártak (többezres vagy még nagyobb kolóniáikban ehhez nem kell óriási szerencse), négy hét múlva már az utódok is ugyanezt teszik. Keresnek egy szőrszálat, és a nőstények és az alájuk helyezkedő hímek – bizonytalanul kapaszkodva – egész éjszaka párzanak, majd apró lábaikkal visszacsobbannak nedves és sötét lakosztályaikba.
Nincs szükségük másra, mint emberi bőrtörmelékre, ezért – például a kullancsokkal ellentétben – nem időlegesen, egy kevés táplálékért használnak minket, hanem állandó lakcímkártyát váltottak arcunkra, és tökéletes komfortban élnek ott.
Biológusok most szekventálták először a kis szörnyecskék genomját, és hatalmas meglepetésben volt részük: annyira alkalmazkodtak az emberi bőrpórusokon belüli élethez, hogy génállományuk csökevényesebbé vált más atkafajokhoz képest.
Testükben például minimális számú fehérje van, éppen csak annyi, amennyi a túléléshez szükséges. Ilyen kevéssel egyetlen rokon fajuk sem tudna létezni. Nincsenek természetes vetélytársaik, a stresszt ezért hírből sem ismerik. Az éjszakai életmódjukhoz pedig feleslegessé váltak az UV-sugárzás elleni védelemért felelős gének is.
Ahogyan az alvásciklusokat szabályozó melatonin hormont sem termelnek, leszedik inkább alkonyatkor az arcbőrünkről.
A minimalista génállomány takarékos megoldás ugyan számukra, de szaporodáskor szűkülnek a genetikai variációs lehetőségek, ami egyértelműen egy evolúciós zsákutca. Annyira belaktak minket, hogy ha akarnának, sem tudnának nélkülünk élni. Tudósok ezért nem zárják ki, hogy az arcunkon élő parazita bőratkák (akik csak használják a gazdatestet, azaz minket) lassanként a szimbiotikus életmódra váltanak, amikor
kölcsönösen előnyössé válik a szoros együttélésünk.
Ebben a pillanatban azonban nem tudnánk felsorolni jótékony tulajdonságaikat (talán nemcsak gyulladást okoznak, hanem ki is tisztítják a pórusokat?), ezért semmiképpen se várjuk meg az ember–bőratka házasság kedvező evolúciós fordulatát, inkább cseréljünk gyakran ágyneműt, mossunk arcot rendszeresen és töröljük meg tiszta törölközővel, különben robbanhat az időzített bomba.