Önkínzás, vér, verejték – mégis nagyon népszerűek a kitartást igénylő sportágak.
Csodabogárként tekintünk azokra, akik önszántukból nekivágnak a maratonnak, a Mount Everestnek vagy a La Manche csatorna átúszásának. Irigykedünk is rájuk, mert ők megcsinálták, de közben nem értjük, mi veszi rá őket, hogy hónapokig kínozzák magukat csak azért, hogy elmondhassák, „megcsináltam”. De tényleg csak azért? Mi motiválja, hajtja őket előre, hogy több hetet áldozzanak fel egy-két óra boldogságért?
Hogy lép rá valaki erre a fájdalommal, izzadással, sérülésekkel teli ösvényre, ami persze a dicsőséges, babérkoszorús rétre is vezethet – de akár a semmibe is, ha nem sikerül a cél elérése. A hivatásos és a hobbisportolóknál is minden a tervből indul: van valami, amit meg akarnak valósítani, és ez a konkrét, világos cél hajtja őket előre. Lehet valaki magányos harcos, ebben az esetben nagyon jó pszichés kondícióban kell lennie, mert csak magára számíthat, de vannak olyanok is, akik épp a közösség miatt vágnak bele a kihívásba – például egy maraton lefutásába. A cél eléréséig sok kis lépés vezet, amelyeket kezelni kell a felmerülő negatív gondolatokkal együtt. Mindenkin átfut, hogy nem tudja végigcsinálni, hogy feladja, hogy minek ez az egész. Azok jutnak el a célig, akik ezeket a rossz sugallatokat le tudják győzni, és elég hitük van önmagukban.
Kevin Murphy, „az angol csatorna királya” 34-szer úszta át egyedül a La Manche csatornát. Szerinte a legfontosabb az, hogy leküzdjük a démont, ami a fejünkben azt hajtogatja, hogy nem fog sikerülni. Sosem volt jó úszó, gyors vagy akár fitt, a sikerét annak tudja be, hogy fejben rendben volt: folyamatosan motiválta magát, és elhitte, hogy meg tudja csinálni.
Az ember sokkal többre képes, mint hiszi, a határainkat ki lehet tolni.
Szerinte a csatornaátúszás, de valószínűleg minden ilyen kaliberű kihívás nem is igazán fizikai, inkább mentális felkészültséget igényel. Hogy legyőzd az éhséget, a hideget, a forróságot, a magányt, fejben kell rendben lenni. De a célban óriási ajándékot kap az ember: egy életre elég önbizalmat és hitet önmagában, amit a hétköznapi életben is hasznosíthat. Az egész életet megváltoztathatja, ha egyszer sikerül, mert attól kezdve az ember elhiszi, hogy máskor is képes rá, és újabb kihívásokba veti bele magát.
Akik magányosan hajtják végre a bravúros teljesítményeket (sziklamászók, evezők, vitorlázók, úszók), mind azt mondják, hogy magányra volt szükségük, önmagukra akartak fókuszálni, a kihívásnak akartak élni. Egyedül nehezebb (nincs külső támasz), de könnyebb is (csak magunkra kell figyelnünk).
Sportpszichológiai szempontból fontos a célok kitűzése. A céloknak pedig elérhetőnek kell lenniük, mert csak így motiválók
– mondja Kristin Hoffner, az Arizona State College of Health Solutions vezető oktatója.
Még akkor is, ha kívülről nézve irreálisnak tűnik a kihívás, amikor a sportoló hisz magában, a belső motiváció és a győzelem iránti vágy hozzásegítheti ahhoz, hogy átlépjen saját határain – de még mindig nem értjük, miért is van erre szükség.
Az elhízás még soha nem volt akkora probléma az emberiség történelmében, mint ma, de nem is csoda: tömjük a szénhidrátot, és alig mozdulunk meg. Ebben a túl kényelmes életben fizikailag egyáltalán nem feszegetjük a határainkat, a légkonditól a fűtésig szabályozzuk a klímát, a boltban vesszük meg a készételt, nem kell megküzdenünk semmiért (kivéve ha a postán vagy az autópályán elénk tolakszik valaki). Persze hogy egyesekben időről időre előjön az ősi ösztön: felállni, és szétfeszíteni a kereteket.
Aki önmagát legyőzi, erős, aki célját eléri, szívós
– olvashatjuk a Tao Te Kingben is.
Ha véghezviszünk valamit, ami első ránézésre erőnkön felülinek tűnik, ami fegyelmezettséget, kitartást és fájdalmat kíván, hihetetlenül büszkék lehetünk magunkra. Nem kell ehhez elsőnek lenni, csak végigcsinálni, nem feladni. De nem mindenki képes munka után még edzésre menni, drága sportfelszerelésekbe fektetni, hetekig szabadságon lenni, hogy felkészüljön a kihívásokra.
A kerékpározás, a futás és általában az állóképességi sportokban való részvétel sok időt és pénzt igényel az edzések, az utazások, a versenyzés, a regenerálódás és a felszerelés összekészítése miatt. A New York Times szerint egy maraton lefutásának összköltsége, ami még csak nem is a legtöbb eszközt igénylő sport, könnyen elérheti az 1600 dollárt. Az USA Triathlon által 2015-ben gyűjtött adatok azt mutatják, hogy a triatlonosok átlagos jövedelme 126 000 dollár, és körülbelül nyolcvan százalékuk orvosi, jogi vagy számviteli-pénzügyi területen dolgozik. De mi vonzza a tehetős embereket a fájdalmas sportokhoz? A tudatot elárasztó átmeneti kellemetlenség, a szenvedés kikapcsol a mindennapi élet mókuskerekéből és terheiből. Az állóképességi sportoknál világos és mérhető a cél, a mennyiség, a javuló teljesítmény.
A fájdalom leküzdése és a győzelem bizonyítja, hogy képesek vagyunk fegyelmezni a testünket. Az állóképességi sportokkal átléphetjük saját fizikai korlátainkat, például a 42 kilométeres maratonnal – ami lassan már ódivatú bakfitty az ultramaratonokhoz képest – büszkén emelhetjük egyre magasabbra saját fizikai sorompónkat.
(Borítókép: Expedíciós sátrak az Everest alaptáborában, a Szolukumbu körzet Mount Everest régiójában, Nepál fővárosától, Katmandutól mintegy 140 kilométerre északkeletre 2021. május 1-jén. Fotó: Prakash Mathema / AFP)