Ha van valami, ami mindenkit érint, az a halál. Mégsem foglalkozunk vele és képtelenek vagyunk elfogadni, de a gyászterapeuták új felfedezése segíthet a feldolgozásban.
A gyász és a halál az, amiket mindig a szőnyeg alá söprünk, de valahogy folyton kikandikálnak. Lehet nem törődni velük, de nem érdemes, hiszen az élet részei – ahogy Polcz Alaine mondta. A gyász öt szakaszának teóriája több mint 50 éve született, mikor a fiatal David Kessler (ma már a grief.com alapítója) Dr. Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichiáter-gyászterapeutával közösen megírta az Élet-leckék és a Halál és a hozzá vezető út című könyveket. Ez utóbbi 1969-es első kiadásában jelent meg először a gyász öt szakaszának elmélete.
A pszichológusok elfogadták, alkalmazzák, sőt, a médiában is hallhattunk már róla például a Dr. House vagy a Grace klinika sorozatokban is hivatkoztak rá. De vannak olyan gyászkutatók, akik szerint nincs elég adat az alátámasztására, és a pontok mintha megkövetelnék, hogy a gyászolónak lineárisan, egymás után kell átmennie a szakaszokon. Csak egy helyes módja lenne a gyásznak? Vizsgáljuk meg ezt az öt felállított szakaszt, amikhez most egy új társult.
Az első szakasz a tagadásé: a fájdalom, a sokk feldolgozása nem egyik pillanatról a másikra történik, ebben segíthet a tagadás. Ebben a szakaszban a gyászoló megpróbálja meggyőzni szeretteit és magát arról, hogy az elhunyt nem halt meg, de ez a jelenség, hogy egy ideig képtelenek vagyunk felfogni a veszteséget, egészséges és nem kell sürgetni a következő szakaszba lépést, ami a düh periódusa.
A harag természetes reakció a veszteségre, haragudhatunk a halál okára, az elhunytra, az Istenre, magunkra vagy az univerzumra.
A harag a fájdalom testőre
– írta Kessler. A dühbe bele lehet kapaszkodni, ami nagyon jó, mert a gyász fájdalmában mintha megszűnne a kapcsolatunk mindennel és mindenkivel. Dühös lehetsz valakire, aki nem megy el szeretted temetésére, vagy valakire, aki távol van, vagy egy olyan személyre, aki megváltozott most, hogy a szeretted meghalt. A harag struktúrája szervezi most a gondolataidat, érzéseidet. A harag mögött a reménytelenség vagy a tehetetlenség érzése húzódik, ezek olykor a bűntudat érzéséhez vagy magunk hibáztatásához vezetnek.
Kessler szerint a tehetetlenség érzésénél még a bűntudat is jobb az embernek, és azt tanácsolja, hogy az ember engedje át magát a haragnak: sikítson, dühöngjön, vagy adja ki sportolás közben a dühét.
A haragot alkudozás követi, megalkudhatunk a fájdalommal, hogy ne érezzük a veszteség kínját. Majd jön az akut szomorúság szakasza, ez mintha örökké tartana, és gyakran az a gondolat a fő vezérelve, hogy nincs értelme egyedül, az elhunyt nélkül élni. Ez a szakasz van, hogy csak a halál után hosszú idővel jelentkezik, akár egy év elteltével, mert a gyászoló abba a hitbe ringatja magát, hogy az elhunyt csak elutazott és visszatér.
Az ötödik szakasz az elfogadás, ami nem azt jelenti, hogy most már békében él az ember azzal, hogy elveszítette a szerettét, hanem azt, hogy elfogadja az új életet. Például özvegy vagyok, most már egyedül élek, vagy nincsenek többé szüleim, akiket felhívhatok. Az elfogadás nem a gyász vége, nem zárja le, sok apró pillanatban jelentkezik még később is, például, amikor megtervezi a temetést, vagy még később. Kessler szerint a gyászmunka célja az, hogy végül több szeretettel, mint fájdalommal emlékezzünk az elhunytra.
Az elfogadáshoz való megérkezés azt jelenti, hogy meggyógyulsz, de ha nem jutsz el oda, akkor szakember segítségét kell kérned. Az intenzív és tartós gyász, az „elhúzódó gyászzavar” felborítja a mindennapokat, a feldolgozott gyász viszont egy idő után nem jelentkezik a mindennapokban. A diagnózis szerint akkor beszélünk róla, ha a halál bekövetkezte után még egy évvel is felborítja életünket (gyerekeknél fél év a gyászfeldolgozás hivatalos ideje). Egyik tünete a régi életbe való visszailleszkedés nehézsége, a barátok és az érdeklődési körök hanyagolása.
A pszichológusok szerint soha nem jutunk túl a gyászon, de nem is ez a feladat, hanem, hogy integrálni tudjuk a veszteséget az életünkbe, hogy egy új valóság felé induljunk tovább.
Miután David Kessler fia 21 évesen meghalt, a gyászszakértő tanulmányozni kezdte a neurológus, pszichiáter és filozófus, dr. Viktor Frankl írásait az élet értelméről, és azon töprengett, hogy az értelem hogyan kapcsolódik a gyászhoz. Ez ihlette a Finding Meaning című könyvét. A racionalitás keresése ugyan nem szüntette meg Kessler fájdalmát, de elmondása szerint tompította.
Az értelem keresése azt jelenti, amit később gyászoló emberekként teszünk vagy felismerünk – magyarázta Kessler. Talán rájövünk az élet törékenységére, vagy pénzt áldozunk elhunyt szerettünk betegségének kutatására – hogy senkinek ne kelljen úgy meghalnia, ahogy neki –, vagy változtatunk életünkön.
(Borítókép: John Moore/Getty Images)